M
egváltoztam. Bárki mondhat bármit, nem vagyok ugyanaz, mint régen, nem tudok úgy viselkedni, ahogy az előtt.
Mondhatni, tökéletes életem volt. Azt csináltam, amit akartam, senki sem szólt bele a dolgaimba, sosem mondták meg, hogy mit tegyek. Az anyámmal éltem, mióta az eszemet tudtam, távol az igazságtól, mely szerint az apám tulajdonképpen nem is sejtette, hogy esetleg létezem. Ő is élte - a maga furcsa módján - életét, mint Amerika legnagyobb fegyver és bombakereskedője. Az igazat megvallva, nekem nem hiányzott a jelenléte. Mégis szükségünk lett volna rá.
Mikor anya beteg lett, a festményeimből szereztünk pénzt, fedeztük a csekkeket és nagyjából megfelelő mennyiségű ételhez jutottunk. De anya nem bírta elviselni, hogy nem tudott segíteni semmiben sem. Teljesen rám volt utalva, ha nem lettem volna mellette, nem boldogult volna.
Két évig szenvedett, aztán egy délutánon, mikor a kedvenc zongoraszámát játszottam neki, elaludt és soha többé nem kelt fel.
Nem mondom, hogy nem viselt meg. Hiába voltam kemény, hiába ismertek úgy az emberek, mint a mogorva Stark fattyút. Senki sem látott be a bensőmbe, nem is gondoltak arra, hogy talán nekem is vannak érzelmeim. Úgy kezeltek, mint valami idegent, senki sem próbálkozott meg azzal, hogy esetleg megismerjen közelebbről is. Habár ez részben az én hibám is volt. Senkit nem engedtem közel magamhoz. Nem volt rájuk szükségem, nekik sem rám.
A temetés után felolvasták a végrendeletet. Nem vártam nagy dolgokra, hisz szegényebbek már nem lehettünk volna. Anyám rám hagyta a házat és tulajdonképpen minden más dolgát is, de sajnálatos módon a legtöbbet ezekből el kellett adnom, hogy kifizethessek minden fennmaradt adósságunkat.
Úgy terveztem, hogy kicsit átrendezgetem a városszéli házunkat, műteremmé alakítom a legtöbb helységet és tovább élek a festésből, de még nem voltam nagykorú. Erre pedig a törvény csak rájátszani tudott. Két hónap sem telt el, megjelent a rendelőszobámban a Stark Industries vezérigazgatója, Pepper Pots, és a testőre, néhány hivatalos papírral, lenéző, sajnálkozó tekintettel. Pepperrel már azelőtt is találkoztam, ő jól tudta, milyen helyzetben voltunk anyámmal, a nagynénémként tekintettem rá. Havonta pénzt utalt át a bankszámlánkra, de erről nem szólhattam anyának, mert a büszkeségét vesztette volna el. Az első alkalommal én sem nagyon fogadtam el a segítségét, visszavonattam vele a transzopciót, de aztán addig nyúzott, amíg jobb belátásra nem tértem. Ha az apám nem is, a barátnője legalább gondoskodott rólunk.
- Annyira sajnálom… - kezdte Pepper, de nem hagytam, hogy részvéti szónoklatba kezdjen, udvariasan sürgettem időhiányra hivatkozva. – Azt hiszem, eljött az idő, amikor találkoznod kell vele.
Nem. Semmiképp sem akartam találkozni vele. Gyűlöltem őt, amiért cserbenhagyott minket. Gyűlöltem őt, amiért sosem érdekelte semmi sem, ami körülötte történt. Gyűlöltem őt, azért, aki valójában volt.
- Az állványokat, vásznakat, meg a többi nagyobb dolgokat majd a szállító kamion utánunk hozza. Ugye összepakoltál? – a bólintásomat követően kedvesen mosolygott, nézte a testőrt, aki felkapta a két vékonyka bőröndömet. Hosszúkás, vörös hajába tűrt, aztán a jobb kezével noszogatott maga előtt. Nem szívesen hagytam ott a félig elkészült „festőházamat". – Hidd el, jól fogod érezni magad! A Stark toronyban van egy művészeti részleg, egyelőre még senki sem dolgozik ott, kiharcolhatom, hogy legyen egy saját termed, reklámozhatnánk is az alkotásaidat.
Nem mondtam semmit, nem láttam szükségét. Hagytam, hogy áradozzon az apám jó oldaláról – már ha létezett ilyen -, megpróbálta elhitetni velem, nem fog figyelmen kívül hagyni. Egyértelmű volt, hogy még csak a vállát sem fogja rángatni, elvégre ő volt Tony Stark. A vasember.
A torony, ahol ő töltötte legtöbb idejét, New Yorkban volt, távol szeretett szülő városomtól. Sosem tetszett az a hatalmas, ocsmány épület. Szinte csak vasból volt, a tetején egy giga felirattal: Stark.
Nem tudom, mennyi ideig utazhattunk, mert elbóbiskoltam a második kanyarnál, de a sofőr arcából ítélve igencsak hosszadalmas lehetett. Pepper bevezetett a hallba, majd a liftben a nyolcas emeletet választotta.
- Biztos, hogy a kutató részlegen lesz. Elég sok dolga van mostanában! – jegyezte meg csöndesen, rám sem nézve.
- Szükséges ez az egész?
- Nyilván tudnia kell róla, hogy itt vagy. Na, meg… még nem is látott téged.
Sóhajtozva bámultam a plafonra. Sok mindent meg kellett emésztenem, Pepper azt mondta, kötelezően be kell fejeznem a tanulmányimat, ami annyit jelentett, hogy iskolát kellett váltanom. Aztán még ott van a környezetváltozás és a furcsa hiányérzet. Ezen kívül, csak remélni mertem, hogy Tony nem akart beleavatkozni az életcéljaimba.
A lift ajtó kinyílt, én pedig összerezzentem. Sokszor láttam őt posztereken, újságok címlapján, de ez teljesen más volt. A képeket össze tudtam firkálni, szét tudtam őket tépni, de a hús-vér ember minden bizonnyal reagált volna mindezekre. Egy hatalmas teremben találtam magamat, oldalamon a vörös nővel és testőrével, Happy Hogannel. Bárhova néztem, csúcstechnológiával ellátott gépeket láttam, mindent elborított az idegtépő fehérség és modernizáció. Ebből, a vakító tökéletességből nagymértékben kitűnt a fekete pólós, fésületlen, s egy kissé borotvás apám. A hosszú asztal mögött ült, papírokat nézegetett, s ahogy elnéztem, valami nagyon böködte a csőrét.
- Tony! – szólította meg lágy hangon Pepper, mire ő felkapta a fejét, aztán rám meredt. Pár pillanatig mozdulatlanul, pislogás nélkül szemezett velem, mintha nem akarta volna elhinni, hogy komolyan ott álltam előtte, majd letette a kezében lévő iratokat és felállt, hogy közelebb jöhessen hozzám.
- Szóval… - kezdte kicsit izgatottan. A tenyerét dörzsölgette, közben a padlózatot bámulta. Látszott rajta, hogy fogalma sem volt, mit kellett volna mondania nekem. Nem akartam segíteni neki, kíváncsian vártam a folytatást. – Te vagy… Lullaby.
Meglepő, hogy tudod a nevemet! – akartam mondani neki, de inkább csak vártam tovább. Még meg is lepődtem magamon. Úgy gondoltam, nem fogom kibírni kiabálás nélkül.
- Igaz, hogy… több évtizede nem láttam őt, de… nagyon hasonlítasz rá…
- Szőke haja és barna szeme volt, annyira azért mégsem hasonlítok rá!
Tony lefagyva fürkészte az arcomat, nem kérte Pepper segítségét, ami igazán meglepett. Nem néztem a szemébe, hiába nyújtogatta a nyakát.
- Ugyan már! – suttogta, s összefonta karjait a mellkasán. – Emlékszem rá, fekete haja volt. Debohra Hondriah. Nem tudod bebeszélni nekem…
Nem válaszoltam. Habár a név stimmelt, biztos voltam benne, hogy összekeverte egy másikkal a több ezerből. Fájt a tény, hogy még ennyire sem tellett tőle.
- Kényes téma… - nyögte flegmán, aztán sóhajtott. – Nos, Isten hozott a Stark toronyban, ami az enyém, az a tiéd is! – kedvesnek akart látszani, mégis kirázott a hideg a mozdulataitól. Elmosolyodott, s a kezét nyújtotta. – Mégis csak a lányom vagy, Lullaby!
- Csak Lu – morogtam, közben résnyire nyitottam a szememet, elnéztem a válla fölött. Tony elbizonytalanodva húzta vissza a kezét.
- Rendben, tisztázzunk valamit – elkomorodva húzta ki magát, észrevettem, ahogy a kis reaktor, a mellkasában kéken világítani kezdett. – Alig két napja kaptam a fülest, hogy van egy lányom. Hihetetlen dolgok történnek itt már hetek óta és ráadásként egy idegbeteg félisten futkos az országban a kockával, ami könnyedén kipusztíthatja az emberiséget. Nem kérek a gyerekes gyűlöletedből, nem érdekel, milyen kínokért okolsz engem, csak húzd meg magad az egyik kis szobában, amíg azt nem mondom, hogy itt az ideje az ismerkedéshez!
Hitetlenkedve kezdtem rázni a fejemet.
- Azt hiszem, az ismerkedésen túl vagyunk, Anthony Stark! – sziszegtem. Sarkon fordultam és visszatipegtem a liftbe. Pepper még őt figyelte, így csak Happy jött velem, s azonnal megnyomta a tizenhetes gombot. Még hallottam, ahogy az őrangyalom veszekedésnek kezdett vele.
- Milyen apa vagy te? – kiabálta, de a többit már nem tudtam elcsípni. Egykedvűen álldogáltam a testőr mellett, dúdolni kezdtem a hetedik szimfóniát.
- Ne vedd a szívedre! – mondta Happy. Találkozásunk óta először szólalt meg. – Az igazság az, hogy ő is szörnyen ideges, izgatott. Hamarosan megbékél, higgy nekem!
- Gyűlölöm őt. Semmit sem számítana, ha hirtelen törődni kezdene velem. A legjobb az lesz, ha minden így marad. Sosem tudnám az apámnak nevezni azt az embert, akinek hiányából fakadt anyám halála.
Többet nem is szólt. Felvezetett a művészeti részlegre, ahova berendezhettem a szobámat is. Közönyösnek vettem a változásokat. Egyszerűen nem tudtam elképzelni a jövőmet ott, abban a városban.
