A peronon

Sokan úgy gondolják, az élet siralmas, nincs értelme élni, és ami a legrosszabb, nem tudnak megélni. Nem tagadom, az élet tele van szenvedéssel és sóvárgással.

Viszont én úgy gondolom, hogy ha az életben csupa mocsok, bánat és szenvedés vesz körbe, előbb-utóbb elérkezik az életben a fordulópont, amikor már békességben és nyugalomban élhetsz. Velem is ugyan ez történt. Ez alatt a 17 évem alatt többet szenvedtem, mint más. Sőt, lehet, hogy Harrynél is többet. Igen, a híres Harry Potternél is, pedig az ő élete sem tündérrózsás.

Most gondolom, hogy mindenki nagyokat néz, hogy mégis hogy kerülök ő mellé. Talán az elejétől kéne kezdenem az egészet.

1997. szeptember elseje, eléggé borús idő fogadott ma minket. Itt állok a peronon, előttem a Roxmortsba induló vonat. Kissé korán érkeztem meg, még csak 9:45 múlt, de parancsot kaptam, hogy figyeljem és védjem a diákokat. Alakomat elrejti a sötét csuklyás talárom, és sokat segít a sarokban megbújó árnyék is. Lételemem lett a bujkálás és a rejtőzködés, így nem tudom, hogyan fogom kibírni ezt az iskolai évet. Szerencsére a tanulásra nem kell figyelnem, már rég megvannak a szükséges papírjaim. Lépteket hallok, ezért figyelni kezdek. Végre valahára megérkeztek a családok. Sok diák vidáman fut társaihoz, átölelik egymást, mások kissé fancsali képet vágnak, amiért el kell menniük otthonról. Sosem értettem ezeket a dolgokat, sose értettem miért is ugranak egymás nyakába a diákok, és miért búcsúznak el úgy a szüleiktől, hogy majdnem sírva fakadnak. Talán azért, mert nekem sohasem voltak szüleim, se barátaim. Csak tanítóim és harctársaim. Talán ha lettek volna… Megrázom fejem, hogy minél hamarabb elfelejtsem ezt az egészet.

- Ember, küldetésen vagy, koncentrálj! – suttogom saját magamnak.

Körbenézek a peronon, sok diák megérkezett már. Árgus szemekkel nézem a halálfalókat és azok csemetéit. Majd egy diákon megakad a szemem. Draco Malfoy, bár ez nem az a fiú, akit tavalyról ismer az ember. Először is eltűnt arcáról a pökhendi, arisztokratikus vigyor, és ami még meglepő, egyedül van. A szülei soha nem engedték el őt egyedül sehová.

- Hmm… Micsoda változás. – suttogom. – Remélem, jó irányba halad Mr. Malfoy.

Órámra nézek, 15perc múlva 11óra. Kissé felhúzom bal szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő. A legtöbb diák már rég felszállt a vonatra, a felnőttek is lassan indulnak, hogy dolgozni menjenek. Kezdek kissé ideges lenni, mert nem érkeztek meg, akikre a legfőbbképpen figyelnem kéne. Előlépek rejtekhelyemről, hogy az átjáróhoz menjek, de éppen abban a pillanatban lépett át pár vörös hajú személy a falon. Megtorpanok és várom a többi átérkező embert. Az ikrek eléggé feltűnően körbenéznek, veszély után kutatva, őket követi még két kisebbik testvérük, majd Weasleyk anyja és a mindentudó mugliszületésű. És végre betoppant Potter és a vérfarkas. Kissé meglepődök, elvégre a vérfarkasnak az iskolában kéne lennie. De ezzel még nem volt vége a csapatuknak, a sort a Weasley családfő zárta és… Mordon? Hangosan nyögök fel, de szerencsére senki sincs a közelemben, aki meghallaná. Ez az elmebeteg képes volt ily nyíltan megjelenni?

- Képes. – mondom ki hangosan a választ.

Lassan elindulok a kocsik felé, miközben nézem, ahogy felpakolják cuccaikat és búcsút vesznek. Bár mi tagadás, Molly eléggé el tudja húzni, és lassan aggódni kezdek, hogy valamelyik gyereknek el fog törni a csontja, úgy öleli magához őket.

- Molly, lassan fel kell szállnunk a vonatra. – teszi kezét az asszony vállára Lupin.

- Ohh igen, igazad van Remus. Azonnal szálljatok fel, még a végén itt maradtok. – törölgeti szemét meghatottan az asszony.

A diákok szépen sorban felmásznak a vonatra, Remus zárja a sort és az ajtót is. Megálltak az ajtónál lévő ablakoknál és még meghallgatták Weasley asszony utolsó figyelmeztetéseit.

Hallom a síp hangját és gyorsan felszállok a másik kocsira.