Valami furcsa neszt hallott. Mindegy, ezért nem kell felkelni. Inkább belefúrta a fejét a párnába, így ni, és akkor vissza a puha meleg… de nem, most hallotta ismét. Valahonnan a közelből jött. Na jó, talán mégis meg kéne nézni… de ha valamelyik beosztott császkál éjnek évadján az ablaka alatt, főképp ha még részeg is, annak akkor lesz nemulass!
Ezzel az elhatározással lerúgta magáról a takarót és morogva, de sebesen kipattant az ágyból. Aztán gondolt egyet, és visszahajtotta a paplant, annak reményében, hogy ha gyorsan visszatér, akkor még marad majd a rétegek között egy kis meleg. No, nem mintha a hideg annyira zavarta volna. De hideg ide, szállingózó hó oda, egy puha, meleg ágy még a 10-es osztag kapitányának is csábító volt. Kardját magához véve némi töprengés után úgy döntött, az ablakon keresztül lesz a legrövidebb, így gyors szökkenéssel kint is termett és elindult megkeresni a zaj forrását. A kert üres volt, sehol senki, nem érzékelt semmilyen mozgást. Talán egy kóbor macska lett volna? De hirtelen valami kavicsszerű pont eltalálta a feje búbját, minek következtében reflexszerűen hátraugrott és kivont karddal védekező pozíciót vett fel. Ismét lepottyant valami felülről. A földre nézve megállapította, hogy egy szem színes papírba csomagolt cukorka a támadó fegyver, és már azt is kezdte sejteni, ki a tettes. Villámgyorsan a tetőn termett és felmérve a terepet, ingerülten elordította magát:
- Matsumoto!
Pár perc várakozás után meg is jelent a hadnagy, nagyot ásítva és a szemét dörgölve.
- Kapitány! – mondta méltatlankodva. – Épp azt álmodtam, hogy nyertem egy vásárlási utalványt abba a drága üzletbe, ahol… - hirtelen elhallgatott, mikor meglátta a Hitsugaya előtt heverő alakot. – Ukitake kapitány mit keres itt? – hajolt le az eszméletlen férfihoz Matsumoto. Ukitake egy apróbb vértócsában feküdt, a szokásos viselettől eltérően vörös és fehér színű nagykabátban, nadrágban és csizmában. A ragasztott fehér szakáll kissé csálén állt rajta, mellette pedig egy nagy vörös zsák hevert félig üresen, nyitott száján pár édesség kigurult a tetőre.
- Értesítsd a 4-es és 13-as osztagot, hogy Ukitake már megint Mikulást akart játszani. – adta parancsba Hitsugaya fejcsóválva, majd mint ki jól végezte dolgát, elindult vissza a szobájába, ügyet sem vetve a szétszórt édességekre. Kezdte már nagyon unni a 13-as osztag kapitányának szeretetrohamait meg az édességhalmokat, amiknek már a látványától is cukorbajt kapott. Persze, rendes volt Ukitakétől, meg minden, de szükségtelen túlzásnak vélte, főleg, mikor ilyeneket csinál, hogy Mikulásnak öltözik, aztán meg elcsúszik vagy rájön egy roham, és persze mindig ő találja meg. Egyáltalán minek csinálja, mikor a halálistenek nem is ünneplik a karácsonyt. Se. Ezen morfondírozott és épp leugrani készült a tetőről, mikor megakadt valamin a szeme, s mielőtt Matsumoto bármit is mondhatott volna, gyorsan felkapta és pirulva elszelelt a dobozzal. A szobájába érve biztonságosan bezárt minden ajtót és ablakot, majd visszabújt a még nem teljesen hideg ágyba és mohón nekiállt befalni a doboz tartalmát, a málnás-dinnyés ízű fagylaltot a fiókból sebtében előkapott kanállal. Mikor minden ehetőt eltűntetett, elégedett mosollyal dőlt végig az ágyon, és nyakig betakarózott. Talán nem teljesen felesleges ez a karácsonyos dolog…
Mindeközben, természetesen Hitsugaya tudtán kívül, Matsumoto az ablak kis résén keresztül fotózott, a kapitányához hasonló, elégedett vigyorral az arcán.