Szóval.. bár jelenleg kicsit túlságosan is pörgök, valamiért egy szomorú történet jutott eszembe, már ami az elejét illeti, később szerintem meg fog változni a hangneme, de a story úgyis alakul majd magától, úgyhogy egyelőre nem tudom hogy mik fognak történni a későbbiekben.. És lécci ne haragudjatok érte, de az első napot az iskolában nem fogom nagyon részletesen leírni, mondjuk nagyjából úgy ment mint Bella első napja a Twilightban.. Najó, mostmár tényleg elkezdek írni..:) ja, még egy, rivjúkat (angolosan reviews xD) szívesen fogadnék XP XD
Hupsz, majdnem elfelejtettem, a Twilight nyilvánvalóan nem az én alkotásom hanem SM.é, tehát hozzá tartozik.. bocs, máris írok!:)
Ok, tudom, elegetek van már ebből a vastagbetűs szövegből, de ezt még légyszi olvassátok el! amint mondtam ez egy szomorú történet, úgyhogy lécci ezt halgassátok/nézzétek meg előtte/közben: .com/watch?v=CDK3k9nS92w (főleg azok, akik tudnak angolul..) köszi!

Bella POV (szemszöge)
Az emberek mindig szeretnék tudni, hogy mit tartogat a jövő: hogy gazdagok lesznek-e vagy szegények, boldogok-e vagy boldogtalanok, hogy mikor, hol és hogyan fognak meghalni.. Nos, azt tanácsolhatom mindenkinek, hogy sose akard tudni mit tartogat a számodra az élet vagy a halál! Én már tudom a sorsomat, de ha lehetne újra választani, biztos nem akarnám megtudni. De most már késő, tudom hogy mi vár rám, és el is fogadtam a sorsom, de néha sokkal boldogabb lennék, ha nem kéne tudnom, hogy már csak 2 hónapom van hátra. 17 év, összesen ennyi adatott meg nekem. Ezzel nem panaszkodni akarok, tudom, hogy van, akinek ennyi se jut, vagy éppen olyan az élete, hogy szívesebben választaná az én végzetem, de akkor se kellemes belegondolni.
Egyébként nem kell azt gondolni, hogy jós vagyok vagy valami hasonló természetfeletti erőkkel bíró lény, csak egy egyszerű lány vagyok, akinél mellesleg egy évvel ezlőtt rákot diagnosztizáltak az orvosok. De annak ellenére,hogy megmondták, milyen kevés időm maradt csak, szüleim legnagyobb meglepetésére semmit sem változtattam az életvitelemen, nem "húztam bele" az életbe - Minek? Eddig teljesen boldog voltam az életemmel ahogy volt, miért rontanám el?
A maradék két hónapra viszont most úgy döntöttünk anyával, hogy visszamegyünk Forksba, szülővárosomba, ahol az apám, Charlie, most is élt. Kicsit meglepő fordulat volt ez, hiszen mindig is utáltam Forksot, de most hirtelen valami megmagyarázhatatlan vágyakozás töltött el hogy odaköltözzek, és olyan óriási erővel tört rám, mintha megtudtam volna hogy ha odamegyek akkor túlélem az életem..
A reptérről Charlie vitt haza minket a rendőrkocsijával. Szerencsére már beiratott az iskolába (az én kérésemre, így normálisabbnak éreztem magam) úgyhogy másnap már kezdhettem is. Hazaérve beköltöztem a régi szobámba, majd az ágyon ülve azon töprengtem, hogy mit mondjak az új iskolatársaimnak, miért költöztem ide. Azt biztos, hogy nem mondom meg, hogy rákos vagyok, ezt a szüleimmel is megígértettem, hogy senkinek sem mondhatják el ezt.. Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon! Végül az apahiány mellett döntöttem, ez végülis elfogadható.. Arra riadtam, hogy a szüleim hívnak. Mint kiderült, vettek nekem egy kocsit! Alig bírtak leállítani a hálálkodással, nagyon boldog voltam, hogy nem kell esőben és főleg hogy nem kellett hidegben gyalogolnom, meg amúgy is..
Másnap a suliban egész jól ment minden. A tanárok rendesek voltak, a diákok közül is találtam néhány barátot, ebédnél is velük ültem. Természetesen tudni akarták, hogy miért jöttem ide, de az teljesen jól működött náluk hogy hiányoltam Charliet. Aztán ebédnél megláttam egy furcsa társaságot.. Magukban ültek, öten voltak, és ketten-ketten együtt jártak, pedig testvérek voltak - illetve végülis mindegyiküket örökbe fogadták.. Mindannyian nagyon gyönyörűek voltak, főleg a szőke szupermodell lány és a vöröshajú isten. Egyszerre voltak egyformál és különbözőek, és valahogy nagyon kiríttak mindenki közül. Mint megtudtam, ők voltak a Cullenék, és igazából senki sem ismerte őket a városban.
A következő órán az Edward nevű, vörösesbarna hajú, gyönyörű fiú mellett ültem. Nagyon sokáig csöndben ültünk, bár néha elkaptam a pillantását - valahogy furcsán nézett rám, de nem tudtam megállapítani a pillantása mögött rejlő nagyon jól titkolt érzést. Aztán hirtelen megszólalt, valamikor az óra vége felé közeledve.
-Szia. Bocsáss meg, hogy eddig még nem köszöntem, sok mindennel kellet foglalkoznom - Aha, persze.. A pad nézése vagy a füzetborítód nézegetése foglalt el? - Edward Cullen vagyok. Te meg Bella Swan? - A hangja is gyönyörű volt..
-Igen. - Nem igazán tudtam, hogy mi mást mondhatnék, de ő úgy látszik inkább tudta.
-És.. hogy-hogy ideköltöztél?
-Hát.. - ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogy nem tudok neki hazudni, mert úgyis egyből átlátna rajtam - szerettem volna Charlieval lenni. - az utolsó hónapokban, tettem hozzá gondolatban. Láttam a szemében, tudta, hogy valami más is van, de szerencsére nem faggatott erről tovább.
Éppen megint megszólalt volna egy rövid szünet után, de kicsengettek. Arra számítottam, hogy egyből megy a családjához, hiszen ha eddig senkivel se barátkozott miért épp velem tenné, de legnagyobb meglepetésemre ott maradt a helyén. Mivel ez volt az utolsó óra és lassan pakoltam, rajtam kívül csak ő maradt a teremben amikor elindulni készültem.
-Te nem jössz?
-De. - mosolyodott el. - Csak gondoltam megvárlak. - Whoa.. Ez nem jó! Nem szabad! Egyelőre úgy tűnik, mintha tetszenék neki.. És még rosszabb, hogy én meg mindent elfelejtek, ha a szemébe nézek.. De ezt nem szabad! Ugyan két hónap hosszú idő egy kapcsolatban néha, de én nem akarok barátot - egyrészt mert előle nem tarthatnék titkot, másrészt pedig nem akarnék neki is fájdalmat okozni halálommal. Ok, tudom, kicsit előreszaladtam, de.. ok, nincs rá mentség, beindult a fantáziám..
-Hát, köszi. - mosolyogtam vissza. - A családod nem vár rád?
-Nem, itthagytak, illetve Alice még itt van, de ő meg kibírja. - már kint jártunk az iskolaudvarban, amikor egy kicsi, gyönyörű, tündér-szerű lány, Alice Cullen egyszer csak előttünk volt. - Emlegetett szamár. - mormogta Edward halkan.
-Hé, hallottam! - Alice hangja leginkább madárcsiripelésre emlékezetetett.. Mi van ezekkel az emberekkel? Mind tökéletesek! - Szia Bella, Alice vagyok! Naggyon örülök a találkozásnak! - Ezzel hirtelen mozdulattal előrelendült és arconpuszilt. Kicsit meglepődtem, főleg hogy jéghideg volt az arca, de mindkettőjük reakciója mindent felülmúlt. Edward arcán először sokk és egy kis harag látszott, majd ez átváltott teljes döbbenetbe és összezavarodottságba ugyanabban a pillanatban amikor Alice arcán is megjelent a döbbenet, nála terrorral társulva.
-Hé, emberek! Mi van veletek? Egyikőtök arca ijedtebb a másikótokénál!
-Umm.. Eszünkbe jutott hogy a szüleink családi kirándulást terveztek és elvileg 5 perc múlva indulunk, tehát nagyon mérgesek lesznek.. Úgyhogy bocsi, rohannunk kell! Szia! - hadarta el Alice, de valahogy nem tűnt őszintének, mindenesetre rájukhagytam a dolgot. Illetve csak Edwardra, mert Alice már elrohant egy ezüst volvó irányába, amerre Edward is követte egy gyors 'szia' után.
Én meg csak álltam ott, és jelenleg az én arcomon lehetett egy kis döbbenet. De aztán vállat vontam, és én is elindultam haza.

Edward POV
KI EZ A LÁNY? Egész délután ezen gondolkoztam. Jelenleg kint voltam az erdőben, egyedül akartam maradni, nem akartam hallani a többiek gondolatait is, az enyéim is elegek voltak.. És ezek mind Bella körül forogtak.
Először is, az, hogy az illata olyan erősen hat rám, mint még soha, soha nem akartam még ennyire feladni az én és az egész család elveivel. Aztán az nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy fogalmam se volt róla, mit gondol, mintha senki nem ült volna mellettem az ebéd utáni órán. Pedig láttam a szemében, hogy van valami titka, de azt is láttam, hogy ezt semmi áron nem akarja elárulni. De legalább jó volt tudni, hogy nem csak engem blokkolt - Jasper sem érzett semmit, és Alice sem látta a jövöjét - egészen, amíg hozzá nem ért. És amit látott, az volt az, ami miatt csak rá gondoltam.
Amit Alice látott, az mindkettőnket felkészületlenül ért, úgyanis egy temetést látott, Bella temetését. Vajon ki lehet igazából? Mi történhetett vele, és mi fog vele történni? Csak nem valami bandaharcba vagy hasonlóba keveredett, ami miatt elmenekültek az anyjával otthonról? Ez az ötlet csak azét jutott eszembe, mert a szülein a mérhetetlen fájdalmon kívül nem látszott meglepettség, mintha már tudták volna, hogy ez lesz. Ami pedig talán még jobban elgondolkodtatott, hogy miért éreztem úgy, hogy MINDENÁRON meg kell akadályoznom, hogy ez legyen a jövője.
Miután otthon elmeséltem a történteket, mindenki másképp reagált. Esmé természetesen egyből átvette az anya-szerepet, és már előre együttérzett a szülőkkel és fájdalmat Bella iránt, pedig nem is ismerte. Carlise is hasonlóan érzett, ha nem is olyan intenzíven, és ő azon is gondolkodott, hogyan tudhatnánk meg mi történik, hogy megmenthessük, valamint ő még abban volt érdekelt, hogy Bella hogyan tudta mindenki képességét blokkolni, amíg Alice hozzá nem ért, és vajon a mi képességünk is ugyanígy működik-e nála. Rosalie természetesen Rosalie volt, és nem értette, egyáltalán miért foglalkozunk mi "egy egyszerű, hétköznapi emberrel" és hogy "egyszer úgyis mindenki meghal, kivéve a mi fajtánk", majd dühösen kiviharzott a házból. Emmett és Jasper éppen vadászni voltak, úgyhogy nekik nem volt reakciójuk, Alice pedig nem jött be velem a házba, próbált még valamit megtudni a látomásából.. Ő már most úgy tekintett Bellára, mint legjobb barátnőjére, és nagyon nem akarta elveszíteni. De én sem! Vajon miért éreztem ilyen erősen egy ismeretlen lány iránt?

Ok, ez volt az első fejezet, tudom, nem valami hosszú, de nemsokára megírom a másodikat és azt megpróbálom hosszabbra csinálni. Köszi az olvasásért, és ha éppen van egy kis időd lééécciii mond el mit gondolsz!:)