Íme az első novella, amely a Vivere Militare Est 12. fejezetében leírt, Kikyout megcélzó feltételek egyikét részletezi ki egy icipicikét. :)
Remélem, tetszeni fog! Persze, nem kell tőle semmit sem várni. Még novellának is kevés, csak úgy... lett :'3
„Azok a beszélgetések"
.
.
- Ez nevetséges! – kiáltott fel sokadszorra.
Szépen ívelt szemöldökeit dühösen összevonta, homlokán pedig halvány ráncok keletkeztek. Szinte áradt belőle a negatív energia, ahogy fel-le járkált a szobájában. Természetesen tudta, hogy nincs sok esélye, és meg kell majd tennie, amire utasították, de attól még abszolút nem volt ínyére. Hajlandóságot egyelőre nem mutatott rá.
- Szerintem is az – sóhajtottam fel. – De nem hagyhatod ki. Benne volt az alkuban.
Tehetetlenségemben csak a tarkómat szorongattam, vagy próbáltam rávenni, hogy legalább álljon meg, és ülőhelyzetben beszéljük ezt meg. A feldúlt járkálásával engem is csak felidegesített.
- De… De ez… - Végül megtorpant, rám nézett és értetlenül széttárta a karjait. – Ez teljesen megalázó!
Döbbenten kikerekedett szemekkel figyeltem a reakcióját. Hogy micsoda? Megalázó? Eddig azt hittem csak szükségtelennek, vagy ostobaságnak tartotta.
- Ne nézz rám így – morogta tovább. – Én nem vagyok egy dühöngő, vérengző őrült! Még csak késztetést sem érzek rá, hogy kinyírjam az embereiteket… Jó, néha – csattant fel fojtottan. – De csak a nagyon idegesítő és szerencsétlen embereket tenném el láb alól, ilyen gondolatok pedig a ti, halálisteni agyatokban is megfordul néha-néha, ebben biztos vagyok. Még csak kardot sem emeltem rájuk sohasem.
- A kardunk viselése nem is engedélyezett – motyogtam, majd lehuppantam a kicsike asztala mellett álló egyik székére.
- Nem az a lényeg! – fújtatott tovább. - Én… én… nem… akarok odamenni.
Egy pillanatra a düh feloldódni látszott a vonásaiból, és mintha némi aggodalom költözött volna vérvörös szemeibe. Aggodalom és félelem.
- Hé, hé – szóltam rá azonnal nyugtató hangnemben. Felpattantam, odaléptem hozzá, aztán szorosan megöleltem. Teste szinte remegett az indulattól, de nem ellenkezett. Lassan elkezdett lehiggadni. – Nyugi. – Mosolyogva simítottam végig a hátán, mire megadóan fúrta arcát a vállgödrömbe és fonta át karjait a hátamon. – Fölöslegesen tartasz az egésztől. Az elbeszélgetést Ukitake kapitány tartja majd. Nagyon kedves és jóravaló ember, biztosan nem hozna zavarba. Tudod, annak idején, amikor még kérdéses volt, hogy kivégeztetnek-e vagy sem, szintén ő volt az, aki engem nyugtatott meg. És ő volt az egyik személy, aki küzdött az életedért. Ő az, akitől a legkevésbé kellene tartanod…
- Én nem tartok tőle – motyogta halkan. Hangját elnyomta az egyenruhám szövete, ezért végül felemelte fejér és rám pillantott. – Csak dühít ez az egész.
- Biztos, hogy nem félsz? – kérdeztem gonosz vigyorral, mire nevetve lökött el magától.
- Barom – vigyorodott el. – Egy szörnyekkel teli világban éltem, magam is „szörnyként", harcoltam egy hatalmas háborúban fekete egyenruhát viselő, kardos gyilkosok ellen, Aizen irányítása alatt éltem elég sok ideig és túléltem egy kivégzést. Azt hiszem ez nem olyasmi, amitől félhetnék.
- Tudod, az a kardos gyilkos rész fájt – sóhajtottam fel tettetett drámaisággal, és a szívem fölé szorítottam a kezem. A kijelentésemen ő csak gúnyosan elmosolyodott és összevonta karjait a mellkasa előtt. – Mindegy – adtam meg magam. – De, ha ez igaz, akkor miért tartasz elmenni arra a beszélgetésre?
Pár másodperc erejéig csak bámult rám a nagy szemeivel, majd újra összevonta a szemöldökét.
- Mondtam már, én nem tartok a pasitól!
- De az eseménytől igen – erősködtem tovább. Elég régóta ismertem Kikyout ahhoz, hogy a viselkedését dekódolni tudjam. Általában jól is találgattam, és úgy éreztem, most is beletrafáltam a helyzetbe. – Miért tartod megalázónak a beszélgetést? Csak nem akarod, hogy az életedben vájkáljanak? Érthető, ha nem tetszik neked, hogy az egész város rajtad és a jelenléteden csámcsog, illetve, hogy a vezetőség fél tőled.
- Persze, hogy nem tetszik – fújtatott tovább. – Nyilván nem örülök neki, hogy a maradék kis privát szférámat is el akarják venni tőlem.
Ezt meg kellett mosolyognom. Meglehetősen aranyosnak véltem a viselkedését, ugyanakkor meg is értettem. Éppen ezért újra odasétáltam hozzá és még egyszer megöleltem. Ezúttal ő maga nem karolt át, csak bosszankodva megfeszítette a testét, mint egy darab fa.
- Nem muszáj beszélned arról, amiről nem akarsz. Elég annyit kinyögnöd, amiből Ukitake kapitány már egy pozitív és értékelhető jelentést tud írni. Csak meg kell nyugtatnod.
Hangosan felsóhajtott, majd engedett a merev testtartásán.
- Gondolod?
- Persze – vigyorodtam el. – És most gyere, mennünk kell. Nem szabad késnünk.
Kézen fogtam őt, és kivezettem a Tizenegyedik osztag barakkjaiból. Amíg áthaladtunk a városon, tüntetőleg nem nagyon nézett senkire, csak bámult maga elé összeszorított ajkakkal. Láthatóan valamiért nagyon zavarta az egész procedúra.
A Tizenharmadik osztag területére lépve szinte azonnal elénk pattant Ukitake kapitány egyik hiperaktív harmadik tisztje, Kotsubaki Sentarou, és a kapitány házához vezetett minket. Én csak egy darabig kísérhettem el Kikyout. Amint rálépett a tó lágyan hullámzó vize fölé épült házhoz vezető mólóra, el kellett válnunk. Intettem neki, de ő karót nyelt ábrázattal követte a férfit.
- Hajrá! – kiáltottam utána halkan, mire óvatosan hátrapillantott a válla fölött. Mintha picit zavarodott lett volna. – Minden rendben lesz. – Az utóbbi szavakat épp csak olyan hangosan mondtam, hogy a tiszt már ne értse, Kikyou viszont igen. Amikor belépett az ajtón, én hátat fordítottam. Vissza kellett térnem a saját kötelességeimhez, ezért a Hatodik osztag területére siettem.
Az utóbbi hetek, hónapok láthatóan megviselték Kikyout. Veszített az erejéből és határozottságából, mint amit Hueco Mundóban megtapasztaltam, de sokat nem változott. Csak remélni tudtam, hogy az Ukitake kapitánnyal eltöltött időszak alatt visszanyer majd valamicskét a régi gondolkodásmódjából. Végtére is a Tizenharmadik osztag kapitánya igencsak értett az emberekhez és szívesen is segített másokon. Igen. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz majd.
Lassan, de biztosan építgettem fel kettőnk életét itt, Seireiteiben.
.
.
Ez igazából csak egy szösszenet, nem is szándékoztam feltenni sehová... de mivel egyre több ilyen apróság született, ezért úgy döntöttem, mégis felrakom.