- Agron, beszédem van veled! – hallatszott Spartacus hangja a távolból.
A megszólított lassított léptein, majd mikor vezérük közvetlen közelébe került, megállt.
- Miben segíthetek fivérem?
Felszabadítójának szemöldökei gondterhelten futottak össze, mélyről jövő sóhaj kíséretével váltak éles vonallá. Agron, Észak-Rajna földjéről, már megtanulta, hogy ez sosem lehet jó jel.
- Rómaiak loholnak a sarkunkban, ott lapulhatnak bármelyik hegy lábánál, sosem tudhatjuk, mikor törnek ránk… Ráadásul fogytán az élelmünk is. Hiába szabadítjuk fel a rabszolgákat, ha utunk során éhen halnak.
Agron gondolataiba merült. Tudta, hogy Spartacusnak igaza van, de egy újabb villa elfoglalására nem állnak készen, több ember kell. Több száz férfi és nő várt kiképzésre, ám fegyverből sem volt elég. Arról nem is beszélve, hogy a csontig hatoló hideg is közeleg, mindössze pár holdtölte, és kénytelenek lesznek letáborozni huzamosabb időre.
- Ugyanezek a gondolatok foglalkoztattak az elmúlt napokban, de nem tehetjük ki veszélynek az embereket. Hiába vagyunk ludusban képzett gladiátorok, attól ők még végtelenek maradnának a rómaiakkal szemben.
Spartacus mély hallgatásba burkolózott. Percek teltek el így, Agron állt, várta vezérének szavait, ám azok csak nem jöttek. Végül egy hirtelen pillanatban, Spartacus oly erősen ragadta meg a másik gladiátor csuklóját, hogy az felszisszent a fájdalomtól, majd húzni kezdte őt saját lakosztálya felé.
Elhúzva a függönyt, Spartacus szinte belökte szobájába Agron hatalmas, sokak szerint, hegymagasságú testét, majd szorosan a falhoz szorította. Testük egymásnak simult, s az Eső hozó hálát adott Jupiternek ezért a kegyért.
- Minden rendben, Spartacus? – kérdezte a német értetlenül.
- Hát persze – lihegte a másik.
Kegyetlen istenek, gondolta a felszabadító gladiátor, először Surát veszitek el tőlem, majd elküldtök egy csodát, hogy arcával szenvedést vessetek szívembe.
Agron egyre tanácstalanabbá vált. Mit kéne tennie? Lökje el magától barátját, kit fivéreként szeretett?
A másik egyre erősebben szorította csuklóját, s hirtelen, mintha arcaik közelebb kerültek volna.
Thrác és német ajkak találkoztak, egymáshoz simultak, s el sem távolodtak egymástól. A heves csókot harapások és fogak tüzelték egész addig, míg bensőjük lángban égett. Nyelvek találkozása mélyítette az aktust, ám a levegőhiány miatt elválásra kényszerültek.
Vágytól csillogó szemek találkoztak, leheletük egyé vált.
Spartacus szólásra nyitotta csóktól vörös ajkait, ám abban a percben Lugo kiáltása zavarta meg őket.
- Rómaiak a kapuknál! Felfegyverkezni!
A csók elfeledve vált a történelem részévé, a két gladiátor pedig vérszomjasan indult a csatamezőre.