Copyright ©:
Ez a fanfiction kizárólag azért jött létre, hogy kiélhessem benne az alkotási késztetésemet. Semmi köze az Aa! Megami-sama! (『ああっ女神さまっ』; Ah! My Goddess; Oh My Goddess!; ˝Áá! Istennőm!˝; stb.) eredeti törtétéhez, ami minden szereplőjével együtt Fujishima Kosuke szellemi terméke, valamint az ő és a Kodansha Ltd. tulajdona. Anyagi hasznom nem származik belőle, hacsak nem számoljuk fel ˝az idő, pénz˝ frázis alapján a kellemesen eltöltött perceket. Akkor viszont fizethetek rendesen...
***
Az író előszava: (Yoooou~~~~!)
Üdv!
Úgy
gondolom, néhány dolgot meg kell említenem, ami esetleg: A.:
figyelemfelkeltő; B.:
figyelmeztető lehet számodra, Kedves
Olvasó. Az A-esetnek
nagyon örülnék, és remélem, hogy tovább olvasva sem fogsz
csalódni. A B pedig
azért hasznos, mert így talán már az elején rádöbbensz, hogy
ez a fanfic bizony nem neked való, tehát nem rabolom az idődet.
A
sztori a manga időrendjében körülbelül a 220. fejezet utáni
időszakban játszódik, és próbálok nem ellentmondást teremteni
benne az addigi
eseményekkel, információkkal. Tehát a mangát veszem a történet
alapjának, mellőzve az OVA és TV sorozatok azon részeit, - néhány
apróság kivételével - amelyek ettől eltérnek. Mivel a mozifilm
nagy kedvencem, várható néhány szereplő stb. felbukkanása.
Ugyan így a Mini-Goddessből, persze csak elborultabb óráimban...
A
220. fejezet utáni történésekbe azonban jó alaposan
belekontárkodom, és minden bizonnyal rengeteg
összeegyeztethetetlenséget teremtek az újabb részekkel. Ennek
ellenére a történet, - egyik központi szerepet játszó témájának
köszönhetően - vissza fog kanyarodni ugyan ide, és ebből adódóan
a végén minden rendben lesz. Remélhetőleg.
Bár a fanfiction a
Fujishima Kosuke által kitalált univerzumban játszódik, a saját
stílusomban fogom írni. Meg sem próbálom az eredetit utánozni,
vagy akár hasonlót kitalálni. Emiatt lesznek olyan fordulatok,
amik Fujishima-san fejében soha nem fogalmazódnának meg, és talán
csak egy elnéző-beletörődő félmosollyal illetné, ha valaha is
eljutna hozzá. A már meglévő karakterek jellemének fejlődésével
ugyan ez a helyzet. Az általam kitaláltakat pedig próbálom minél
színesebb egyéniséggel felruházni.
A Skandináv mitológiából
sokat fogok meríteni, kiegészítve más népek eredettörténetével
is.
***
Fontos!:
-
Korhatár: A történet
olvasása 16-éven aluliak számára csak nagykorú felügyeletével
ajánlott. :P Tessék komolyan venni!
- SPOILER
VESZÉLY: Előfordulhatnak utalások a
korábbi, eredeti fejezetekre...
- Karakter
halála: Már rögtön az elején ezzel
kezdődik, és a későbbiekben is elő fog fordulni.
***
Rövid ismertető:
Morisato
Keiichi boldogan éli mindennapjait, három Istennővel egy fedél
alatt. Nekik köszönhetően mindig akad valami, ami feldobja az
unalmas hétköznapokat. Ez persze nem minden esetben a
legkellemesebb, de Belldandynak köszönhetően még egyetlen percét
sem bánta meg.
Azonban ez a boldogság nem tart örökké,
Keiichi életében tragikus fordulat következik be. Váratlanul, és
látszólag minden ok nélkül, Belldandy meghal. A történet három
évvel később kezdődik, amikor is úgy tűnik, az élet megy
tovább a rendes kerékvágásban. Ez azonban csak a
látszat...
Keiichi az eltelt évek alatt sem volt képes
feldolgozni kedvese elvesztését, és ezzel nincs egyedül.
Valójában senki nem érti, miért kellett ennek megtörténni.
Mégis, a fiú mindent elkövet, hogy továbblépjen, egészen Bell
halálának harmadik évfordulójáig. Ekkor Urddal közösen
elhatározzák, hogy minden áron megmentik...
Ezzel mindössze
egy probléma van: a kizárólagos módszert, amivel megtehetnék,
szinte lehetetlen végrehajtani. Hogy a leghalványabb esélyük is
legyen a sikerre, mindenről le kell mondaniuk és átértékelni
azt, amiben eddig hittek. Mégsem hátrálnak meg, vágyaik
eléréséhez viszont nagyon hosszú, kanyargós út vezet. Ki kell
deríteniük, mi okozta Belldandy halálát, szembe kell szállniuk a
Mennyekkel és a Pokollal, és dacolni a sorssal... De a legnagyobb
nehézséget, amin felül kell kerekedniük, talán a morális
kérdések jelentik.
- Vajon joguk van
hozzá, hogy mindent megváltoztassanak, személyes vágyaik miatt?
-
Hazudhatnak a szeretteiknek és a barátaiknak a siker érdekében?
-
Kockára tehetik a mindenség sorsát, ami a bukásuk esetén akár a
teljes pusztulás is lehet?
Ezek minden
egyes pillanatban körüllengik valamennyi tettüket.
A háttérben
az Istenek és a Démonok népe sem tétlenkedik. Komoly
erőfeszítéseket tesznek, hogy kiderítsék, mi okozta a tragikus
eseményt. Valójában mindkét fél attól tart, hogy a szokatlan
haláleset újra megismétlődhet. Az eredményesség érdekében még
az eónok óta tartó ellentétüket is képesek félretenni, és
együttműködésre szánják magukat...
A történet
előrehaladtával újabb és újabb rejtélyekre derül fény,
amelyek arra utalnak, hogy Belldandy halála talán még sem volt
sorsszerű.
Hogy Keiichiék sikerrel járnak vagy sem, azt
lehetetlen előre megjósolni. Ha nem, mindent elveszíthetnek. De ha
igen, vajon milyen árat kell fizetniük érte...?
***
Jó szórakozást a történethez:
- Welsper
A prológus tartalma:
Egy rövid kis bevezetés, ami a történet két egysége, az I. és II. Krónika között játszódik. Felvázolja az alaphelyzetet, és az addig történteket. Mindezt Keiichi szemszögéből, aki egy sorsfordító lépést megelőző percekben emlékszik vissza.
Aa! Megami-sama!
Ad
Infinitum…
Egy Végtelen Történet
Prológus
Keiichi
megbabonázva bámulta a lángokat. Fenséges látványt nyújtotta,
ahogy szeszéjesen táncoltak, mindent elpusztítva ami az útjukba
került. Közvetlen közelről érezte az arcán a tűz forróságát.
Nem is csoda, hiszen alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Lassan
behunyta a szemét, és nagyot szippantott a forró levegőből. Ezt
többször egymás után megismételte. Aztán kezdett rájönni,
hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. De nem volt mit tenni, hiszen
pontos utasításokat kapott. Eggyé kell válnia a lángokkal…
Akármit is jelentsen ez.
Így hát leküzdötte a rátörő
rosszullétet. Ismét kinyitotta a szemét, és sűrűn pislogott
ahogy az intenzív hő a legérzékenyebb érzékszervét kezdte
ostromolni. Elméjében egy hang azt ordította, hogy hátráljon
legalább egy pár lépést. De egy tapodtat sem mozdult. Inkább
kényszeríttette magát, hogy ismét a lángok gyönyörűségére
figyeljen. Egyszer régen Belldandy mesélt neki arról, hogy
mennyire szereti a tüzet.
Egy kisebb kiruccanást szerveztek a
templom környéki hegyekbe, sátorozással és minden egyébbel, ami
egy túrát igazán emlékezetessé tesz. Jó sokan voltak, de a
tömeghez Keiichi akkora már többé-kevésbé hozzászokott. Urd és
Skuld már nagy sokaságot jelentett, de - mint az utóbbi időben
elég gyakran előfordult - Chihiro is velük tartott. Sőt mi több
ezúttal még Welsper-t is magukkal vitték. Chihiro jelenléte
okozott egy kis nehézséget, ugyanis emiatt az Istennők nem
használhatták a jelenlétében az erejüket. Valamint Welsper sem
beszélhetett, vagy nem csinálhatott semmi egyebet, ami egy átlagos
macska képességeit meghaladja. Ez viszont sokkal izgalmasabbá
tette az egész kirándulást. Eleinte legalábbis biztosan. Csakhogy
Chihiro önként magára vállalta a hegyi vezető szerepét. Aztán
hamarosan kiderült, hogy ez nem túl jó ötlet, mivel ő sem ért
sokkal jobban az ilyesmihez, mint bárki más a társaságból. Ezért
ahogy azt kell, jó alaposan letévedtek. Az elvileg két és fél
órás laza gyaloglás a pihenő helyig éppen ezért közel hét és
fél órásra nyúlt, rémálomba illő tereppel. Chihiro persze
töretlenül ment előre, és egy pillanatra sem ismerte volna be,
hogy eltévedt. Ezzel Belldandy-n kívül mindenkinek az idegére
ment. Egyszer Urd-ot úgy kellett lefogni, mert annyira begurult K1
főnökére, hogy megpróbálta - ahogy utólag magyarázta - ˝egy
kisebb villámcsapással észhez téríteni˝. Szerencsére Bell és
Skuld sikeresen közbeléptek. Majd megegyeztek abban, hogy Belldandy
veszi át a vezető szerepét. Fél órával később már a
pihenőhelyen voltak. Aztán következett a sátorok felállításának
igen vesződséges feladata. Egy négy és egy kétszemélyes sátrat
cipeltek magukkal, és természetesen Keiichi volt az, aki a
legtöbbet dolgozott a felállításukkal. Ezek után remélte, hogy
legalább lehetősége lesz Belldandy-val a kétszemélyes sátorban
aludni. Csakhogy Skuld, mégy mielőtt kész lett volna odalopódzott
hozzá, és a kezében lévő bombát felmutatva a tudtára adta,
hogy meg se forduljon semmi olyasmi a fejében. Keiichi-nek így
tényleg maradt a kétszemélyes sátor, csakhogy sajnos Welsper-rel
kellett rajta megosztoznia. Ami azért egyáltalán nem volt ugyan
az... Aznap este inkább vállalta a tábortűz őrzésének
feladatát. Ahogy a holdat, és a csillagokat bámulta, lassan
elpárolgott belőle minden harag. Hátradőlt, és a karjait
használta párnaként. Aztán egyszer csak a szerencse
rámosolygott.
Miközben a égbolt látványával volt elfoglalva
észre sem vette, hogy valaki fölé hajol. Egyszer csak egy gyönyörű
arcot látott a meg maga előtt. Beletelt egy pillanatba amíg
felismerte a mosolygó Belldandy-t. Az Istennő elmondta neki, hogy
nem tud aludni, és hogy szeretne csatlakozni. Keiichi számára nem
is volt kérdéses a dolog. Aztán egy darabig csak nézték együtt
az eget, majd egészen hajnalig beszélgettek. Ekkor mesélt neki a
lány a lángokról, miközben elmerült az aprócska, vidáman
ropogó tábortűzben. Keiichi minden egyes szavára odafigyelt, és
teljesen elfeledkezett a fáradtságáról. Chihiro-t sem keltette
fel, pedig megbeszélték hogy két óra után váltják egymást.
Másnap aztán Keiichi olyan volt, mint akin átment egy úthenger. A
lehető legváratlanabb pillanatokban aludt el, amikor nem volt a
közelben Belldandy, halálra idegesítve a többieket.
Egyetlen
röpke pillanat alatt suhant át rajta a kellemes emlék. Sosem
felejtette el azt az éjszakát. A tűz most teljesen más volt mint
akkor. Nem csupán nagyobb, intenzívebb, és kontrollálatlanabb,
hanem teljesen alapjaiban véve más… Ám ez kívülről egyáltalán
nem látszott rajta, és ez így volt rendjén. A lángok egyre
jobban pusztították a ház faszerkezetét. Ám többet hordoztak
magukban az egyszerű rombolásnál. Szükséges rosszak voltak
ahhoz, hogy valami megszülethessen. Az emberiség történelmének
hajnala óta a szolgálatában tartja a tüzet, de még azóta sem
tudta teljesen megszelídíteni. Még csak az iránta való ösztönös
félelmét sem sikerült leküzdeni.
Hangos recsegés rázta fel
Keiichi-t a gondolatmenetéből. A tetőszerkezet felől jött, és
félő volt, hogy hamarosan az egész lángoló pokol a nyakába fog
szakadni. Ő mégis nyugodt maradt. Még nem jött el a cselekvés
ideje. Az órájára nézett, és látta, hogy a folyadékkristályos
kijelző kezd tönkremenni a nagy hőségtől. Alig tudta leolvasni
róla az időt. Úgy tűnt az érzékeny szerkezet sokkal kevésbé
ellenálló, mint az emberi test. Bár már Keiichi is érezte, hogy
hamarosan a tudata bemondja az unalmast, és akkor mindennek vége.
Azonban még öt perce volt hátra, addig semmit nem tehetett. Ki
kellett bírnia, különben mindent elveszít. Érezte ahogy a látása
elhomályosul, ráadásul meg is szédült miatta. Gyorsan oldalra
lépett a bal lábával, hogy korrigálja a helyzetét. Nagy nehezen
sikerült neki, és felvette az előző pozíciót. Megrázta a
fejét, hogy legalább egy kicsit kitisztuljon de csak annyit ért el
vele, hogy erős fájdalom hasított bele. Hirtelen fuldokolva
kapkodott a levegő után, de csak valami ragacsos és füstös, némi
oxigéntartalommal azért rendelkező maszlagot sikerült beszívnia.
Pánikszerű félelem tört rá. Rájött, hogy ha így fojtatja,
akkor egy percig sem bírja ki, nemhogy ötig. Muszáj volt
kitalálnia valamit, de a rátörő hányingertől nem tudott
gondolkozni. A térde összecsuklott, de az utolsó pillanatban
sikerült megállnia. Rövid időn belül már majdnem másodszor
esett össze, és gyanította a harmadiknál már nem tudja meg a
következményeket.
Akkor érintette meg a hűvös fémet a
zsebében. Olyan volt mintha hirtelenjében valaki egy ventillátort
kapcsolt volna be. Keiichi újra normális sebességgel lélegzett,
és a látása is kitisztult. Megforgatta fémdarabot a zsebében, és
elcsodálkozott azon, hogy vajon hogy lehet ennyire hideg, miközben
már azóta itt volt a tűz közvetlen közelébe, mióta ő maga, az
pedig nem volt éppen rövid idő. Lehetséges volt, hogy valójában
mégsem volt olyan sok, csupán ő gondolta azt. Nem számított. A
lényeg az volt, hogy általa újra visszanyerte a lélekjelenlétét.
Már csupán kényelmetlenséget okoztak a hőhullámok, de azokat
szinte észre sem vette. Csak három perc. Még három perc. Apró,
de lényeges különbség. Az idő szinte csigalassúsággal pergett.
Minden egyes másodperc olyan volt, mint máskor egy egész óra.
Keiichi dühösen visszahúzta a ruhája ujját a karórájára. Csak
idegesítette vele magát ahogy egyfolytában bámulta a számlapot.
Ha elérkezett az idő, azt úgy is tudni fogja. Addig minden
tekintetben készen kell állni a feladatára. Nem lesz könnyű, ezt
már elmondták neki. Ami azt illeti egész pontosan arról volt szó,
hogy egyáltalán semmi esélye sincs a sikerre.
De ő nem
törődött vele, hiszen más lehetősége nem volt. Egészen idáig
azt hitte, hogy sikerült ráhangolnia magát az előtte álló
nehézségekre, de most kételkedni kezdett magában. Mindössze
egyetlen pillanatra fordult meg a fejében, hogy esetleg kudarcot
vall, nyomban el is fojtotta a gondolatot. Újabb emlékkép rohanta
meg. Gyönyörű verőfényes nap volt. Ő éppen az egyik fa
árnyékában szerelte a BMW-jét. Az udvaron egy ovális asztal
állt, amink a közepébe napernyő volt állítva. Az asztal körül
öt darab összecsukható szék volt. Egymással szemben Urd és
Skuld ült, és teljesen elmerültek egy Jenga partiban. A téglalap
alakú fadarabkákból felépített torony már alig állt, éppen
ezért mindkét Istennő alaposan meggondolta a következő lépést.
Éppen Urd-on volt a sor, aki közvetlen közelről bámulta a rozoga
építményt, mintha ettől könnyebb lenne a helyzete. A partinak
ugyanis nagyon fontos kimenetele volt, mint mindig. Ezen múlt, hogy
ki fogja eldönteni milyen műsort néznek majd a TV-ben. Peorth
eközben teljesen átadta magát egy hal alakú sütemény, egy
Taiyaki ízének. Olyannyira, hogy szinte lerítt róla, nem nagyon
van tudatában a külvilágnak. Belldandy a teraszon sürgölődött,
éppen egy kis nyers halfilét adott egy apró tálkában
Welsper-nek. A fekete macska boldogan látott neki a falatozásnak,
és bár Keiichi nem hallotta, elképzelhetőnek találta, hogy még
dorombol is. Aztán Bell bement a házba. Nem sokkal később már
jött is egy tálcával a kezében. Ebben a pillanatban Urd tett egy
túlságosan is hirtelen mozdulatot, és emiatt a Jenga torony
összedőlt. Skuld vidáman nevetve örült a győzelmének, a nővére
pedig alig tudta visszatartani a csalódott dühét. Belldandy
lerakta az asztalra a tálcát, majd intett Keiichi-nek. A fiú
boldogan tette félre a kezében tartott csavarkulcsot, majd
megtörölte a kezét az olajos rongyban. Aztán berohant, a házba,
és alaposan meg is mosta. Nem telt bele egy percbe sem, és már
mind az öten ott ültek az asztal körül, és Belldandy teáját
itták. K1 Belldandy-ra nézett, aki éppen Peorth-szal csevegett,
majd vidáman felnevetett.
Döbbenten pislogott, immár ismét
visszatért a jelenbe. Fogalma sem volt miért éppen ez az emlék
jutott az eszébe hirtelen. Hiszen akkor nem történt semmi
említésre méltó dolog. Egy teljesen átlagos, még talán kissé
unalmasnak is mondható nap volt. Azóta még egyetlen egyszer sem
gondolt rá. Viszont kétségtelenül idilli, hívogató emlék volt.
Még a tea, és a sütemény ízét is érezte a szájában. A semmi
mással össze nem téveszthető, zamatosan finom, ízeket. Most
azonban mindegyik keserű volt. Lehajtotta a fejét, és szomorúan
elmosolyodott.
Minden
Belldandy halálával kezdődött. Ez aztán az események olyan
láncolatát indította meg, ami a jelenlegi végkifejletig vezetett,
kisebb vagy nagyobb mértékben befolyásolva számtalan halandó, és
hallhatatlan életét. Mindenki, aki egy kicsit is ismerte az
Istennő-t, nehezen tudta elfogadni, hogy többé már nincs. Keiichi
a mai napig nem tudta ezt megtenni, és valahányszor a négy évvel
azelőtti napra gondolt, jeges ürességet érzett magában. Nem
telt el olyan nap, és olyan óra, hogy ne gondolt volna rá.
Volt
még valami, ami nem hagyta nyugodni, az hogy Belldandy halála
teljesen értelmetlen volt. Nem egy a Démonokkal vívott csata
során, vagy egy gonosz hatalom keze által vesztette az életét.
Nem is valamiféle elképesztő baleset miatt. Egyszerűen
összeesett, és meghalt. Legalábbis ezt mondták a Mennyországban
miután mindent alaposan megvizsgáltak. Bizonyára ott is értetlenül
álltak az esemény előtt, ugyanis egészen addig egyetlen egyszer
sem történ olyan, hogy egy Istennő csak úgy egyszerűen
meghaljon. A nyomozás még mindig nem zárult le az ügyben, de
semmi konkrétat nem sikerült kideríteniük. Keiichi képtelen volt
elfogadni ezt a magyarázatot. Leginkább az a tudat gyötörte, hogy
ő az, aki a mindenekelőtt felelősségre vonható az esemény
miatt. Mert azt kívánta, hogy Belldandy maradjon vele örökké.
Annak ellenére, hogy Urd azóta sem ment vissza hosszabb időre a
Mennybe, és mégsem volt semmi baja, nem tudta kiirtani magából
ezt a gondolatot. Pedig tisztában volt vele, mekkora nagy
ostobaság.
A legrosszabb valamennyi keserű pillanat közül,
amikor valaki azt mondta neki, hogy semmit sem tehetett volna.
Ilyenkor mindig görcsberándult minden izma, és tehetetlen dühvel
szerette volna azt mondani, hogy ez nem igaz. Hiszen ha legalább az
okát tudta volna, egész biztosan nem hagyja annyiban, és mindent
megtesz azért hogy megakadályozza. És dacára annak, hogy
látszólag már túl késő volt, még mindig nem adta fel.
Egyszer
csak zuhogni kezdett az eső, minden átmenet nélkül. Mintha az
időjárás is a hangulatát tükrözné. Pont mint a temetésen.
Kettős
temetést tartottak, egyet a Földön, egyet pedig Yggdrasil-ban.
A
földin borzalmas időjárás tombolt. Mindenki ott volt, akit
Belldandy valaha is ismert, és el tudott jönni. Még Mishima Sayoko
is, aki pedig régen csakis a riválisát látta az Istennőben. És
most ő volt az egyik, aki legjobban siratta. Urd, Skuld és Peorth
is ott álltak közvetlenül Keiichi mellett. Rind ide, még nem
tudott elmenni, mert éppen küldetésen volt, és csak utána tudta
meg a borzalmas híreket. Annyi virág került a lány sírjára,
hogy a végén már ki sem látszott alóla. A legmeglepőbb azonban
Mara és Hild látogatása volt. Urd hívta fel a figyelmét a két
Démonra a szertartás vége felé, akik messze álltak ugyan a
sírtól, de mégiscsak ott voltak. Bell nővére végül odament
hozzájuk, de Keiichi nem tartott vele. Természetesen ez csak egy
jelképes temetés volt azért, hogy Bell halandó barátai is méltó
búcsút vehessenek tőle.
Az yggdrasili azonban merőben más
volt. Ezt Belldandy Istennői mivoltának, lényének, valamint
egyedülállóan csodálatos személyiségének tiszteletére
rendezték. És még valamiben különleges volt. Halandó ember
először léphetett be a Mennyország központjába. Keiichi magától
a Mindenhatótól kapott rá engedélyt. Nem mintha ez enyhített
volna valamit a fiú fájdalmán. De kétségtelenül jó érzés
volt látni, ahogy a rengeteg Isten és Istennő egyöntetűen
gyászolja elvesztett szerelmét.
Ennek is vége volt, és miután
a Földre visszatértek, megmaradt az üresség. A ház már nem volt
ugyanaz mint régen. Mintha Belldandy-val együtt távozott volna
belőle minden élet és jókedv, nem hagyván hátra mást, csak egy
üres vázat amit aligha lehetett volna otthonnak nevezni. Mégis
Keiichi-nek nem volt szíve máshová költözni, hiszen annyi szép
emlék kötődött azokhoz a számtalanszor újjáépített falakhoz.
Ami a többi Istennőt illeti: Skuld kezdetben nagyon maga alatt
volt, és rengeteget zokogott. Néha napokig nem jött ki a
szobájából, és ilyenkor nem is volt hajlandó szóba állni
senkivel. Azonban soha egyetlen percre sem éreztette, hogy K1-t
hibáztatná a nővére elvesztéséért. Keiichi megértette őt,
hiszen tisztában volt vele, hogy a kis Istennő nagyon szerette a
Belldandy-t. Talán éppen annyira, mint ő maga. Ezért végtelen
türelemmel viseltetett iránta, csakúgy mint Urd. A három nővér
közül a legidősebb ekkor mutatta meg igazán mennyire
felelősségteljes is tud lenni. Bár a régi stílusán
gyakorlatilag semmit sem változtatott, mégis rengeteget segített a
kishúgának, és Keiichi-nek is. Néha azzal hogy halálra
idegesítette őket, hogy egy kicsit kizökkenjenek a bánatból,
néha pedig egy kicsit komolyabb elbeszélgetéssel. Egészen meglepő
volt K1 számára látni, Skuld mennyire hamar elfogadja őt arra a
helyre, amit régen Belldandy töltött be. Legalábbis
nagyjából…
Legtöbbször azért megmaradt a szokásos Urd
Skuld ellen felállás, és mindketten ekkor látszottak a
legfelszabadultabbnak. Ilyenkor Keiichi is sokkal jobban érezte
magát, mikor látta, hallotta, vagy éppen érezte az egyik
összecsapásukat. Néha azért Urd-nak is szüksége volt egy kis
támogatásra, ekkor Keiichi-ék segítették, bár az ő esetében
minden teljesen másképp ment, mivel nem éppen olyan volt a
természete, hogy eltűrje az ehhez hasonló segítségeket.
Legtöbbször meglehetősen ingerülten reagált, ha csak a gyanúja
is felmerült, hogy vigasztalni akarják. Ebből néha szép kis
csetepaté alakult ki, ami bár elérte a célját, de meg volt az
ára. Keiichi valahol mindig érezte, hogy Bell testvérei közül őt
viselte meg jobban a halála, csak éppen nem akarta kimutatni.
Ahogy
telt múlt az idő, Skuld egyre jobban érezte magát, és látszott,
hogy legalább ő beletörődött a megváltoztathatatlanba. Egy fél
évvel a tragikus esemény után egyszer csak azzal a hírrel
állított haza, hogy visszatér a Mennyországba. Keiichi-t és
Urd-ot is váratlanul érte a dolog, de mindenben támogatták az
Istennőt. Mint később, nem sokkal az indulása előtt Skuld
bevallotta azért döntött így, mert Sentaro is el akart menni
Amerikába tanulni. Urd finom ösztönzésére azt is elmondta, hogy
megigérték egymásnak a fiúval, hat év múlva találkoznak.
Ugyanis Sentaro ekkor fogja befejezni a tanulmányait. Urd felvetette
az ötletet, hogy mi lenne akkor, ha Skuld is elkísérné a
barátját, de a húga úgy érezte, szüksége van egy kis időt
otthon eltölteni. Így hát elment, és K1 komolyan megijedt, hogy
egyedül marad a nagy házban. Régen el sem hitte volna, hogy
ilyesmit fog érezni ha majd egyszer Skuld vagy Urd bejelenti, hogy
visszatér az Yggdrasil-ba. Félt, hogy talán Urd is el akar menni,
elszakítva ezzel az utolsó köteléket is, ami még valamelyest
Belldandy-hoz kapcsolja.
De a legidősebb nővérnek esze ágában
sem volt ilyesmi. Még csak utalást sem tett rá egyszer sem. Néha
ugyan visszatért rövidebb időszakokra, mikor valamiért szükség
volt rá, de ilyen összesen csak háromszor fordult elő a négy év
alatt. Skuld-dal a helyzet fordítva volt.
Ő és Peorth félévente
legalább egyszer visszajöttek a Földre. Általában úgy
időzítettek, hogy Belldandy halálának évfordulóján mindig ott
legyenek, de ez nem mindig sikerült nekik. A legutóbbi félévben
szokatlanul sokszor, négyszer is meglátogatták őket, igaz az
egyik alkalommal csak Skuld jött, egy másikkor pedig csak Peorth.
Keiichi és Urd mindig nagyon örült neki ha vendégségbe érkeztek,
és pár napot a Földön töltöttek. Ilyenkor kivétel nélkül egy
kis színt hoztak a mindennapok fakó szürkeségébe. És egyszer
sem törték meg azt a hagyományt, hogy ilyenkor mindannyian
elmenjenek Belldandy földi sírjához, és megemlékezzenek róla.
Aztán a búcsú mindig egy kicsit könnyes volt annak ellenére is,
hogy nem örökre szólt. Ilyenkor minden visszatért a régi,
megszokott kerékvágásba. Urd gondoskodott a mindennapi
szórakozásról, míg Keiichi a betevő falatokról, és
természetesen Urd elengedhetetlen szakéjáról. Ez azt jelentette,
hogy K1 kénytelen volt rászokni Urd roppantul széles
ízlésvilágához, már ami a különböző TV műsorokat illeti.
Legtöbbször a mozgalmas, akciódús sorozatokat nézték, de bőven
akadtak humoros, vagy éppen drámai - vagy csak annak szánt? -
filmek is. A legrosszabb az volt, hogy Keiichi egy kis idő után
élvezni kezdte a dolgot, és hamarosan heves vitákat folytatott az
Istennővel az egyes karakterek jelleméről, vagy a jövő héten
várható epizódokról. Még azt is nagyon jól elsajátította,
hogyan kell szitkozódni amikor a legjobb résznél adják be a
˝folytatás következik˝ feliratot. Cserébe Urd minden egyes
alkalommal evett Keiichi főztjéből. Mert ugyebár az Istennő soha
nem alacsonyodott volna le odáig, hogy bámulatos tehetségét olyan
egyszerű és mihaszna dolgokra pazarolja, mint a főzés. Ráadásul
neki nem is lett volna szüksége a szilárd táplálékra, és
Keiichi soha nem tudta megfejteni, miért étkezik vele, de azért
jól esett neki a dolog.
A főztje pedig időről időre egyre
jobb lett, és ennek mind a ketten ugyan úgy örültek. Persze
Belldandy szintjét meg sem közelítette, de Urd sosem panaszkodott.
Még a kezdetek kezdetén sem, amikor néha előfordultak apróbb
malőrök, mint például a rizs nem főtt meg eléggé, vagy éppen
túlságosan is sokáig hagyta a fiú a tűzön, satöbbi. Ilyenkor
az Istennő és K1 egyaránt fapofával ült az asztalnál, és gépis
mozgással lapátolták a szájukba az ennivalót.
Keiichi nagyon
sokszor gondolkozott el azon, vajon Urd miért nem tér vissza a
Mennybe épp úgy, ahogy Skuld. Aztán egyszer összeszedte a
bátorságát, és rákérdezett. Kétségtelenül sokat segített
neki, hogy nem volt egyedül a nehéz pillanatokban, de akkor sem
neheztelt volna, ha Urd nem marad vele. Elvégre mire is lehetett
volna számítani egy olyan lakótárstól, aki élete nagy szerelmét
vesztette el? Nem sok jóra az már biztos.
Ugyan Keiichi
életében maradt minden nagyjából ugyan úgy, mint régen.
Továbbra is Chihiro-nál dolgozott a Whirlwind-ben. A hely egy
kicsit megváltozott az évek alatt. Valamivel nagyobb lett, mert
Chihiro-nak sikerült jutányos áron sikerült hozzájutni egy újabb
„konténerhez". Amit költségkímélési okokból a NIT MCC régi
és új tagjaival építetett hozzá a már meglévő üzlethez.
Aztán felvette Keiichi mellé dolgozni Hasegawa-t. A lány a
motorklubban hatalmas tapasztalatra tett szert a gépeket illetően,
és egyéb, sokoldalúságát is bizonyította. Azonban az igazi ok
amiért Chihiro alkalmazta az volt, hogy a lány végezze el a
különböző adminisztrációs feladatokat, amiket ő szívből
utált. Ami régen Belldandy feladata volt.
Ez mint később
kiderült hamvaiba holt ötletnek bizonyult, ugyanis Sora bár egy
darabig a motorklub elnöke volt, és ez idő alatt ő végezte a
papírmunka nagy részét, mindig szörnyen feszülten reagált,
amikor a saját megfogalmazása szerint ˝nagy összegeket˝ kellett
kezelnie.
A szerepet, amit Urd töltött be Keiichi
szabadidejében, azt Chihiro látta el a munka során. Szinte soha
nem hagyott a fiúnak egyetlen percet sem arra, hogy magába
roskadjon. Néha egy teljesen őrült ötlettel állt elő, egy
vadonatúj járműről, és addig nem nyugodott meg, amíg meg nem
valósították. Ilyenkor K1 általában hullafáradtan ért haza,
mert ugyebár a főnök soha nem hagyta, hogy egy új terv miatt a
mindennapi munkákat ne csinálják meg. A végeredmény mindig az
lett, hogy Chihiro pár hétig gyönyörködött az új alkotásban,
aztán vagy a NIT motorklubnak ajándékozta, vagy megtartotta
személyes használatra, nagyritkán pedig szétszereltette mert
szükség volt az alkatrészekre. Keiichi párszor elgondolkozott
rajta, hogy vajon hogy nézhet ki a főnöke otthona, de soha nem
merte megkérdezni hogy elmehet-e egyszer látogatóba. Aztán
egyszer mégis csak sor került rá, amikor Chihiro egyszer csak
meghívta őt, és minden ismerősét magához egy bulira: Akkor
kiderült, hogy a fiú képzelete kilencven százalékban egyezik a
valósággal.
Mindent összevetve úgy tűnt Keiichi-nek sikerült
tovább folytatni az életét. Ám aki egy kicsit is ismerte, látta
rajta, hogy nem ugyan az, mint aki volt. Ugyan sokszor mutatta magát
vidámnak, de a mosolya mindig üres volt, csupán árnyéka a régi
mivoltának. Soha egy szóval nem panaszkodott senkinek, mégis
nyitott könyv volt mindenki számára. És bár nem menekült az
alkoholhoz, vagy nem kísérelt meg öngyilkosságot, aki a
barátjának vallotta magát, nagyon aggódott érte, hiszen soha nem
lehetett tudni, hogy mikor roppan majd össze a bánat óriási terhe
alatt. Valójába maga Keiichi sem igazán értette, hogy bírja
elviselni az életét Belldandy nélkül. Korábban mindig azt hitte,
hogy nem tudná átvészelni a létezést, ha a lány már nem lenne
mellette. Kezdetben azt hitte, hogy csak a barátai gondoskodása, és
az a tudat élteti, hogy Bell sem akarta volna, hogy a halála után
feladja. De legbelül érezte, hogy ez nem minden. Valójában egész
végig az hajtotta, hogy egyszer valahogyan újra lássa rég halott
kedvese mosolyát. Ezért haladt végig töretlen elszántsággal a
mindennapokon. Emiatt, és csakis emiatt létezett a Föld nevű
bolygón a Morisato Keiichi nevű halandó.
És végezetül ez
volt az oka annak, hogy most itt a lángok előtt a zuhogó esőben.
Egyetlen perce maradt arra, hogy mindent lezárjon magában, ami
eddig a múlthoz kötötte. Lesz, ami hiányozni fog, és olyan is,
ami kevésbé. Bár az előzőből jóval több volt, nem hagyta,
hogy ez rátelepedjen a gondolataira. Hiszen olyan érték forgott
kockán, ami felfoghatatlanul nagy volt, és megért bármilyen
kockázatot. Némán köszönetet mondott mindenkinek, akit valaha is
ismertek Belldandy-val, mármint akik a rövid idő alatt az eszébe
jutott.
Legfőképpen
Megumi, a húga aki rengetegszer bosszantotta őt, még régen,
amikor mindig a nyakára járt, és nem hagyta, hogy kettesben legyen
Belldandy-val. Akkor még nem vette észre, de nagyon sok szép
pillanatot köszönhetett neki. Persze könnyen lehetett az is, hogy
mindet Megumi szándékától függetlenül. A húga soha nem
titkolta, hogy mennyire örül a bátyja és Bell kapcsolatának.
Sokszor mondogatta, hogy Keiichi mennyire mázlista, legtöbbször
csak azért, hogy cukkolja vele a fiút, de néha egészen komolynak
tűnt. K1-n és Belldandy testvérein kívül őt viselte meg a
legjobban a lány halála.
Tamiya és Otaki. A két izomkolosszus,
akiknek szinte mindig a marhaságon járt az eszük, és annyi
értelem sugárzott belőlük, mint egy közepes grillcsirkéből. És
akinek már a neve is szinte egy fogalommá fonódott… Mégis a
temetésen úgy bőgtek, akár két nagyra nőtt gyerek. Még a
virrasztást is végig sírták. Lehet hogy kissé erőszakosak
voltak, de a barátaikat soha nem hagyták cserben. Habár az is
igaz, hogy ha ők bajban voltak, és ez nagyon gyakran volt így,
mindig megkövetelték a segítséget.
Aztán ott volt Chihiro. A
senki máshoz nem hasonlítható főnök. Aki egyben Keiichi barátja
is volt, hiszen csak alig pár évvel volt idősebb nála. Valójában
bizonyos szempontból ők ketten nagyon is hasonlítottak. A főnök,
akinek a viselkedése olykor-olykor kísértetiesen hasonlított
Tamiya-éra, vagy Otaki-éra máskor viszont, még náluk is rosszabb
volt. Néha halálra idegesítette Keiichi-t amikor váratlanul mögé
állt, és bemutatta neki a legújabb szorítófogását. A fiú soha
nem jött rá, hol tanult ilyesmit, minden esetre soha nem használta
kétszer ugyan azt a fogást. Ilyenkor persze büszkén bíztatta a
fiút, hogy szabaduljon ki, ha tud. Kevés olyan ember volt, aki
jobban értett nála a motorokhoz, vagy több kreativitással
rendelkezett volna. Amit ő egyszerűen csak tehetségnek hívott.
Sayoko, a lány, aki miatt rengeteg izgalmas, és veszélyes
kalandba bonyolódtak, és aki sohasem adta fel a reményt, hogy
egyszer majd legyőzze Belldandy-t. Éppen ez volt az, amit a fiú és
az Istennő is egyaránt kedvelt benne.
Sora, a félénk és
gátlásos diáklány, aki mindig csodálattal nézett fel
Keiichi-ékre. Az ő, és sokan mások szemében ők voltak a
tökéletes páros.
Mara a Démon, és a főnöke Hild akikről
soha nem tudhatta az ember, mikor eszelnek ki valami módfelett
gonosz tervet ellenük. Mara inkább mulatságos volt - kivéve azt a
pár esetet amikor majdnem mindent tönkretett, vagy kis híján
elpusztította a világot - folytonos kudarcaival. Keiichi-nek
többször is megfordult a fejében, hogy vajon hányadik sikertelen
próbálkozás után fogja feladni, és valami hasznosabb
tevékenységet megpróbálni. A válasz egyértelműen a soha volt.
Hild már teljesen más lapra tartozott. Keiichinek már akkor is
meghűlt a vér az ereiben, ha egy szobában kellett tartózkodni
vele. A legutóbbi találkozásuk például meglehetősen kínosra
sikeredett. Enyhén szólva. Ami azt illeti, Urd édesanyjáról
sohasem tudhatta az ember mikor fog a nyakába ugrani, vagy éppen a
frászt hozni rá egyetlen pillantással.
Welsper, aki szintén
Démon volt, pontosabban Belldandy tükörképe. És aki annyira
szerette a lányt, hogy érte képes volt bármire. Megátkozta
önmagát, a Démonok engedélye nélkül betört a Mennyországba és
majdnem elpusztította a világot, mindezt csupán azért, hogy
Belldandy emlékezzen rá, és legalább a közelében lehessen. A
népe megbüntette, mégpedig úgy hogy macskává változtatta, és
a Földre száműzte. Ám ő ismét megátkozta magát, így a lelke
nem szunnyadt a macskatestben. Így hát végül is elérte a célját,
és soha egy pillanatra sem panaszkodott miatta. Ő volt az, aki a
Megosztott Életek elmélet miatt abban a pillanatban meghalt, amint
Belldandy is. Még egy élet, ami értelmetlenül, minden magyarázat
nélkül veszett oda. Bár Keiichi-vel sohasem kedvelték egymást,
egyvalami közös volt bennük. Mindketten szerettek egy
Istennőt.
Keiichi szülei mindössze egyszer látogatták meg
őket. De az a rövid idő elég volt nekik arra, hogy elfogadják, a
fiúk a lehető legtökéletesebb párt választotta magának.
Skuld,
aki talán a legjobban megnehezítette a kapcsolatát Belldandy-val.
A kis Istennő megszállottan védelmezte tőle a nővérét, és ha
Keiichi valamilyen módon túllépte az általa felállított határt,
azonnal lecsapott. Valamiért képtelen volt megemészteni, hogy a
testvére egy fiút jobban szeressen nála. Mindazonáltal ahogy telt
az idő Keiichi egyre inkább azt érezte, hogy Skuld lassan
elfogadja őt. Még ha ezt a legfiatalabb Istennő soha nem ismerte
volna be. Ennek az volt az egyik oka, hogy lassan ő is hasonló
érzéseket fedezett fel magában egy halandó fiú iránt. Valamint
azt, hogy a rengeteg idő alatt, amit a Földön töltött, egyre
inkább felismerte, hogy K1 nem az az önző, szexmániás alak,
akinek Belldandy csak arra kell, hogy kiélje perverz
vágyait.
Peorth, akit Keiichi második véletlen félretárcsázása
miatt jött a Földre, hogy teljesítse a fiú kívánságát…
Bármi áron. Kezdetben csak az első osztályú Istennői
kötelességét akarta megtenni, aztán ahogy Keiichi egyre inkább
ellenállt neki annál jobban felkeltette az érdeklődését. Már
az első percben sem titkolta, hogy gyűlöli Belldandy-t, mint az
később kiderült, csak egy apró félreértés okozott. Végül
aztán teljesült a fiú legigazabb vágya, és Peorth hazament.
Ekkor már ő is tudta, hogy K1 és Bell egymásnak lett teremtve, és
a saját érzései ellenére nem állt közéjük. Később többször
visszatért, néha ő segített, de volt olyan is, hogy neki
segítettek. Ezért Peorth később a legjobb barátaiként zárta a
szívébe a három nővért, és K1-t.
Rind volt az, aki mint a
különleges harci feladatokat ellátó Istennő, egy fontos küldetés
teljesítése miatt a érkezett a Földre. Habár Rind és Belldandy
Istennői feladatköre teljesen más volt, Keiichi úgy vélte, hogy
legbelül nagyon hasonlítanak egymásra. És a fiúnak sikerült a
harcos Istennőt is lenyűgöznie, annyira, hogy Rind egy egész
életen át tartó barátságot kötött vele. Ezenkívül
megajándékozta a fiút egy olyan dologgal, amit egyébként nagyon
ritkán csinált. Egy mosollyal.
Rajtuk kívül még sokan voltak
olyanok, akiket a rövid együtt töltött idő alatt megismertek.
Kapu-chan vagy Lorelei, a masinák népe vagy a Schrödinger bálnák…
Annyi kalandban volt részük, hogy Keiichi bajban lett volna, ha
hirtelen mindet fel kellett volna sorolnia. Mégis a rengeteg
nehézség ellenére K1 egyszer sem bánta meg, hogy ez volt az ára
annak, hogy Belldandy-val élhet együtt. Közben egész végig azt
hitte, hogy az élete végén ő lesz az, aki távozik, hiszen
Bell-nek nem lett volna szabad… Neki örökké kellett volna
élni.
- Köszönöm nektek. - suttogta Keiichi maga elé. -
Mindegyikőtöknek. - A jéghideg eső akkorra már teljesen
átáztatta a ruháit. Az ég egy hatalmasat dördült. Ez a vihar
sem volt sokkal természetesebb, mint az előtte tomboló pokol, ami
annak ellenére, hogy sűrűn hullottak rá a vízcseppek, egy
cseppet sem vesztett az erejéből. Ez jó elő jel volt, legalább
is Keiichi-nek. - Köszönöm… - ismételte a fiú önmagát, - …és
bocsássatok meg azért, amit tenni fogok. A végén minden jobb lesz
majd. - Elővette a zsebéből a gyűrűt, amit még régen adott
Belldandy-nak, és a markába szorította. - Jobbnak
kell lennie! - tette hozzá gondolatban. Az
utolsó másodperceit azzal töltötte, hogy alaposan körülnézett.
Ez
volt a kedvese halálának igazi következménye. Pedig azt mondták
ha valami véget ért, az egy új dolog kezdetét jelentette. Ezúttal
nem. Ez a vég csak töménytelen szomorúságot okozott, nem csak
Keiichi-nek. A fiú viszont teljesen más ember lett miatta. De a
változás nem minden esetben jó. Továbbá Belldandy halálának,
és a miatta bekövetkezett átalakulásnak volt köszönhető az is,
hogy az egykori Tariki Hongan templom most a tűz martalékává
válik…
…és talán ez volt az a pillanat, amikor az egész
Mennyország lángba borul.
Keiichi felnézett, és hagyta, hogy az eső egy darabig az arcát mossa. Az idő, ami idáig olyan kínosan lassan telt, most végképp elfogyott. Ezt mindenféle időmérő szerkezet nélkül is meg tudta volna mondani, hiszen minden előzetes jel nélkül a templom bejáratának ajtaja, ami előtt állt félrehúzódott. Egy sötét folyosót látott maga előtt, aminek falait narancsszínű lángok nyaldosták. Még jobban megszorította a markában lévő gyűrűt. Majd könnyed léptekkel, a határozatlanság legkisebb jele nélkül átlépett a küszöbön, egyenesen a lángok közé. A fekete felhőkkel tarkított eget egy hatalmas villám szelte ketté.
