Copyright ©:

Ez a fanfiction kizárólag azért jött létre, hogy kiélhessem benne az alkotási késztetésemet. Semmi köze az Aa! Megami-sama! (『ああっ女神さまっ』; Ah! My Goddess; Oh My Goddess!; ˝Áá! Istennőm!˝; stb.) eredeti törtétéhez, ami minden szereplőjével együtt Fujishima Kosuke szellemi terméke, valamint az ő és a Kodansha Ltd. tulajdona. Anyagi hasznom nem származik belőle, hacsak nem számoljuk fel ˝az idő, pénz˝ frázis alapján a kellemesen eltöltött perceket. Akkor viszont fizethetek rendesen...

***

Az író előszava: (Yoooou~~~~!)

Üdv!
Úgy gondolom, néhány dolgot meg kell említenem, ami esetleg: A.: figyelemfelkeltő; B.: figyelmeztető lehet számodra, Kedves Olvasó. Az A-esetnek nagyon örülnék, és remélem, hogy tovább olvasva sem fogsz csalódni. A B pedig azért hasznos, mert így talán már az elején rádöbbensz, hogy ez a fanfic bizony nem neked való, tehát nem rabolom az idődet.
A sztori a manga időrendjében körülbelül a 220. fejezet utáni időszakban játszódik, és próbálok nem ellentmondást teremteni benne az addigi eseményekkel, információkkal. Tehát a mangát veszem a történet alapjának, mellőzve az OVA és TV sorozatok azon részeit, - néhány apróság kivételével - amelyek ettől eltérnek. Mivel a mozifilm nagy kedvencem, várható néhány szereplő stb. felbukkanása. Ugyan így a Mini-Goddessből, persze csak elborultabb óráimban...
A 220. fejezet utáni történésekbe azonban jó alaposan belekontárkodom, és minden bizonnyal rengeteg összeegyeztethetetlenséget teremtek az újabb részekkel. Ennek ellenére a történet, - egyik központi szerepet játszó témájának köszönhetően - vissza fog kanyarodni ugyan ide, és ebből adódóan a végén minden rendben lesz. Remélhetőleg.
Bár a fanfiction a Fujishima Kosuke által kitalált univerzumban játszódik, a saját stílusomban fogom írni. Meg sem próbálom az eredetit utánozni, vagy akár hasonlót kitalálni. Emiatt lesznek olyan fordulatok, amik Fujishima-san fejében soha nem fogalmazódnának meg, és talán csak egy elnéző-beletörődő félmosollyal illetné, ha valaha is eljutna hozzá. A már meglévő karakterek jellemének fejlődésével ugyan ez a helyzet. Az általam kitaláltakat pedig próbálom minél színesebb egyéniséggel felruházni.
A Skandináv mitológiából sokat fogok meríteni, kiegészítve más népek eredettörténetével is.

***

Fontos!:

- Korhatár: A történet olvasása 16-éven aluliak számára csak nagykorú felügyeletével ajánlott. :P Tessék komolyan venni!
- SPOILER VESZÉLY: Előfordulhatnak utalások a korábbi, eredeti fejezetekre...
- Karakter halála: Már rögtön az elején ezzel kezdődik, és a későbbiekben is elő fog fordulni.

***

Rövid ismertető:

Morisato Keiichi boldogan éli mindennapjait, három Istennővel egy fedél alatt. Nekik köszönhetően mindig akad valami, ami feldobja az unalmas hétköznapokat. Ez persze nem minden esetben a legkellemesebb, de Belldandynak köszönhetően még egyetlen percét sem bánta meg.
Azonban ez a boldogság nem tart örökké, Keiichi életében tragikus fordulat következik be. Váratlanul, és látszólag minden ok nélkül, Belldandy meghal. A történet három évvel később kezdődik, amikor is úgy tűnik, az élet megy tovább a rendes kerékvágásban. Ez azonban csak a látszat...
Keiichi az eltelt évek alatt sem volt képes feldolgozni kedvese elvesztését, és ezzel nincs egyedül. Valójában senki nem érti, miért kellett ennek megtörténni. Mégis, a fiú mindent elkövet, hogy továbblépjen, egészen Bell halálának harmadik évfordulójáig. Ekkor Urddal közösen elhatározzák, hogy minden áron megmentik...
Ezzel mindössze egy probléma van: a kizárólagos módszert, amivel megtehetnék, szinte lehetetlen végrehajtani. Hogy a leghalványabb esélyük is legyen a sikerre, mindenről le kell mondaniuk és átértékelni azt, amiben eddig hittek. Mégsem hátrálnak meg, vágyaik eléréséhez viszont nagyon hosszú, kanyargós út vezet. Ki kell deríteniük, mi okozta Belldandy halálát, szembe kell szállniuk a Mennyekkel és a Pokollal, és dacolni a sorssal... De a legnagyobb nehézséget, amin felül kell kerekedniük, talán a morális kérdések jelentik.
- Vajon joguk van hozzá, hogy mindent megváltoztassanak, személyes vágyaik miatt?
- Hazudhatnak a szeretteiknek és a barátaiknak a siker érdekében?
- Kockára tehetik a mindenség sorsát, ami a bukásuk esetén akár a teljes pusztulás is lehet?

Ezek minden egyes pillanatban körüllengik valamennyi tettüket.
A háttérben az Istenek és a Démonok népe sem tétlenkedik. Komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy kiderítsék, mi okozta a tragikus eseményt. Valójában mindkét fél attól tart, hogy a szokatlan haláleset újra megismétlődhet. Az eredményesség érdekében még az eónok óta tartó ellentétüket is képesek félretenni, és együttműködésre szánják magukat...
A történet előrehaladtával újabb és újabb rejtélyekre derül fény, amelyek arra utalnak, hogy Belldandy halála talán még sem volt sorsszerű.
Hogy Keiichiék sikerrel járnak vagy sem, azt lehetetlen előre megjósolni. Ha nem, mindent elveszíthetnek. De ha igen, vajon milyen árat kell fizetniük érte...?

***

Jó szórakozást a történethez:

- Welsper

A prológus tartalma:

Egy rövid kis bevezetés, ami a történet két egysége, az I. és II. Krónika között játszódik. Felvázolja az alaphelyzetet, és az addig történteket. Mindezt Keiichi szemszögéből, aki egy sorsfordító lépést megelőző percekben emlékszik vissza.

Aa! Megami-sama!
Ad Infinitum…

Egy Végtelen Történet

Prológus

Keiichi megbabonázva bámulta a lángokat. Fenséges látványt nyújtotta, ahogy szeszéjesen táncoltak, mindent elpusztítva ami az útjukba került. Közvetlen közelről érezte az arcán a tűz forróságát. Nem is csoda, hiszen alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Lassan behunyta a szemét, és nagyot szippantott a forró levegőből. Ezt többször egymás után megismételte. Aztán kezdett rájönni, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. De nem volt mit tenni, hiszen pontos utasításokat kapott. Eggyé kell válnia a lángokkal… Akármit is jelentsen ez.
Így hát leküzdötte a rátörő rosszullétet. Ismét kinyitotta a szemét, és sűrűn pislogott ahogy az intenzív hő a legérzékenyebb érzékszervét kezdte ostromolni. Elméjében egy hang azt ordította, hogy hátráljon legalább egy pár lépést. De egy tapodtat sem mozdult. Inkább kényszeríttette magát, hogy ismét a lángok gyönyörűségére figyeljen. Egyszer régen Belldandy mesélt neki arról, hogy mennyire szereti a tüzet.
Egy kisebb kiruccanást szerveztek a templom környéki hegyekbe, sátorozással és minden egyébbel, ami egy túrát igazán emlékezetessé tesz. Jó sokan voltak, de a tömeghez Keiichi akkora már többé-kevésbé hozzászokott. Urd és Skuld már nagy sokaságot jelentett, de - mint az utóbbi időben elég gyakran előfordult - Chihiro is velük tartott. Sőt mi több ezúttal még Welsper-t is magukkal vitték. Chihiro jelenléte okozott egy kis nehézséget, ugyanis emiatt az Istennők nem használhatták a jelenlétében az erejüket. Valamint Welsper sem beszélhetett, vagy nem csinálhatott semmi egyebet, ami egy átlagos macska képességeit meghaladja. Ez viszont sokkal izgalmasabbá tette az egész kirándulást. Eleinte legalábbis biztosan. Csakhogy Chihiro önként magára vállalta a hegyi vezető szerepét. Aztán hamarosan kiderült, hogy ez nem túl jó ötlet, mivel ő sem ért sokkal jobban az ilyesmihez, mint bárki más a társaságból. Ezért ahogy azt kell, jó alaposan letévedtek. Az elvileg két és fél órás laza gyaloglás a pihenő helyig éppen ezért közel hét és fél órásra nyúlt, rémálomba illő tereppel. Chihiro persze töretlenül ment előre, és egy pillanatra sem ismerte volna be, hogy eltévedt. Ezzel Belldandy-n kívül mindenkinek az idegére ment. Egyszer Urd-ot úgy kellett lefogni, mert annyira begurult K1 főnökére, hogy megpróbálta - ahogy utólag magyarázta - ˝egy kisebb villámcsapással észhez téríteni˝. Szerencsére Bell és Skuld sikeresen közbeléptek. Majd megegyeztek abban, hogy Belldandy veszi át a vezető szerepét. Fél órával később már a pihenőhelyen voltak. Aztán következett a sátorok felállításának igen vesződséges feladata. Egy négy és egy kétszemélyes sátrat cipeltek magukkal, és természetesen Keiichi volt az, aki a legtöbbet dolgozott a felállításukkal. Ezek után remélte, hogy legalább lehetősége lesz Belldandy-val a kétszemélyes sátorban aludni. Csakhogy Skuld, mégy mielőtt kész lett volna odalopódzott hozzá, és a kezében lévő bombát felmutatva a tudtára adta, hogy meg se forduljon semmi olyasmi a fejében. Keiichi-nek így tényleg maradt a kétszemélyes sátor, csakhogy sajnos Welsper-rel kellett rajta megosztoznia. Ami azért egyáltalán nem volt ugyan az... Aznap este inkább vállalta a tábortűz őrzésének feladatát. Ahogy a holdat, és a csillagokat bámulta, lassan elpárolgott belőle minden harag. Hátradőlt, és a karjait használta párnaként. Aztán egyszer csak a szerencse rámosolygott.
Miközben a égbolt látványával volt elfoglalva észre sem vette, hogy valaki fölé hajol. Egyszer csak egy gyönyörű arcot látott a meg maga előtt. Beletelt egy pillanatba amíg felismerte a mosolygó Belldandy-t. Az Istennő elmondta neki, hogy nem tud aludni, és hogy szeretne csatlakozni. Keiichi számára nem is volt kérdéses a dolog. Aztán egy darabig csak nézték együtt az eget, majd egészen hajnalig beszélgettek. Ekkor mesélt neki a lány a lángokról, miközben elmerült az aprócska, vidáman ropogó tábortűzben. Keiichi minden egyes szavára odafigyelt, és teljesen elfeledkezett a fáradtságáról. Chihiro-t sem keltette fel, pedig megbeszélték hogy két óra után váltják egymást. Másnap aztán Keiichi olyan volt, mint akin átment egy úthenger. A lehető legváratlanabb pillanatokban aludt el, amikor nem volt a közelben Belldandy, halálra idegesítve a többieket.
Egyetlen röpke pillanat alatt suhant át rajta a kellemes emlék. Sosem felejtette el azt az éjszakát. A tűz most teljesen más volt mint akkor. Nem csupán nagyobb, intenzívebb, és kontrollálatlanabb, hanem teljesen alapjaiban véve más… Ám ez kívülről egyáltalán nem látszott rajta, és ez így volt rendjén. A lángok egyre jobban pusztították a ház faszerkezetét. Ám többet hordoztak magukban az egyszerű rombolásnál. Szükséges rosszak voltak ahhoz, hogy valami megszülethessen. Az emberiség történelmének hajnala óta a szolgálatában tartja a tüzet, de még azóta sem tudta teljesen megszelídíteni. Még csak az iránta való ösztönös félelmét sem sikerült leküzdeni.
Hangos recsegés rázta fel Keiichi-t a gondolatmenetéből. A tetőszerkezet felől jött, és félő volt, hogy hamarosan az egész lángoló pokol a nyakába fog szakadni. Ő mégis nyugodt maradt. Még nem jött el a cselekvés ideje. Az órájára nézett, és látta, hogy a folyadékkristályos kijelző kezd tönkremenni a nagy hőségtől. Alig tudta leolvasni róla az időt. Úgy tűnt az érzékeny szerkezet sokkal kevésbé ellenálló, mint az emberi test. Bár már Keiichi is érezte, hogy hamarosan a tudata bemondja az unalmast, és akkor mindennek vége. Azonban még öt perce volt hátra, addig semmit nem tehetett. Ki kellett bírnia, különben mindent elveszít. Érezte ahogy a látása elhomályosul, ráadásul meg is szédült miatta. Gyorsan oldalra lépett a bal lábával, hogy korrigálja a helyzetét. Nagy nehezen sikerült neki, és felvette az előző pozíciót. Megrázta a fejét, hogy legalább egy kicsit kitisztuljon de csak annyit ért el vele, hogy erős fájdalom hasított bele. Hirtelen fuldokolva kapkodott a levegő után, de csak valami ragacsos és füstös, némi oxigéntartalommal azért rendelkező maszlagot sikerült beszívnia. Pánikszerű félelem tört rá. Rájött, hogy ha így fojtatja, akkor egy percig sem bírja ki, nemhogy ötig. Muszáj volt kitalálnia valamit, de a rátörő hányingertől nem tudott gondolkozni. A térde összecsuklott, de az utolsó pillanatban sikerült megállnia. Rövid időn belül már majdnem másodszor esett össze, és gyanította a harmadiknál már nem tudja meg a következményeket.
Akkor érintette meg a hűvös fémet a zsebében. Olyan volt mintha hirtelenjében valaki egy ventillátort kapcsolt volna be. Keiichi újra normális sebességgel lélegzett, és a látása is kitisztult. Megforgatta fémdarabot a zsebében, és elcsodálkozott azon, hogy vajon hogy lehet ennyire hideg, miközben már azóta itt volt a tűz közvetlen közelébe, mióta ő maga, az pedig nem volt éppen rövid idő. Lehetséges volt, hogy valójában mégsem volt olyan sok, csupán ő gondolta azt. Nem számított. A lényeg az volt, hogy általa újra visszanyerte a lélekjelenlétét. Már csupán kényelmetlenséget okoztak a hőhullámok, de azokat szinte észre sem vette. Csak három perc. Még három perc. Apró, de lényeges különbség. Az idő szinte csigalassúsággal pergett. Minden egyes másodperc olyan volt, mint máskor egy egész óra. Keiichi dühösen visszahúzta a ruhája ujját a karórájára. Csak idegesítette vele magát ahogy egyfolytában bámulta a számlapot. Ha elérkezett az idő, azt úgy is tudni fogja. Addig minden tekintetben készen kell állni a feladatára. Nem lesz könnyű, ezt már elmondták neki. Ami azt illeti egész pontosan arról volt szó, hogy egyáltalán semmi esélye sincs a sikerre.
De ő nem törődött vele, hiszen más lehetősége nem volt. Egészen idáig azt hitte, hogy sikerült ráhangolnia magát az előtte álló nehézségekre, de most kételkedni kezdett magában. Mindössze egyetlen pillanatra fordult meg a fejében, hogy esetleg kudarcot vall, nyomban el is fojtotta a gondolatot. Újabb emlékkép rohanta meg. Gyönyörű verőfényes nap volt. Ő éppen az egyik fa árnyékában szerelte a BMW-jét. Az udvaron egy ovális asztal állt, amink a közepébe napernyő volt állítva. Az asztal körül öt darab összecsukható szék volt. Egymással szemben Urd és Skuld ült, és teljesen elmerültek egy Jenga partiban. A téglalap alakú fadarabkákból felépített torony már alig állt, éppen ezért mindkét Istennő alaposan meggondolta a következő lépést. Éppen Urd-on volt a sor, aki közvetlen közelről bámulta a rozoga építményt, mintha ettől könnyebb lenne a helyzete. A partinak ugyanis nagyon fontos kimenetele volt, mint mindig. Ezen múlt, hogy ki fogja eldönteni milyen műsort néznek majd a TV-ben. Peorth eközben teljesen átadta magát egy hal alakú sütemény, egy Taiyaki ízének. Olyannyira, hogy szinte lerítt róla, nem nagyon van tudatában a külvilágnak. Belldandy a teraszon sürgölődött, éppen egy kis nyers halfilét adott egy apró tálkában Welsper-nek. A fekete macska boldogan látott neki a falatozásnak, és bár Keiichi nem hallotta, elképzelhetőnek találta, hogy még dorombol is. Aztán Bell bement a házba. Nem sokkal később már jött is egy tálcával a kezében. Ebben a pillanatban Urd tett egy túlságosan is hirtelen mozdulatot, és emiatt a Jenga torony összedőlt. Skuld vidáman nevetve örült a győzelmének, a nővére pedig alig tudta visszatartani a csalódott dühét. Belldandy lerakta az asztalra a tálcát, majd intett Keiichi-nek. A fiú boldogan tette félre a kezében tartott csavarkulcsot, majd megtörölte a kezét az olajos rongyban. Aztán berohant, a házba, és alaposan meg is mosta. Nem telt bele egy percbe sem, és már mind az öten ott ültek az asztal körül, és Belldandy teáját itták. K1 Belldandy-ra nézett, aki éppen Peorth-szal csevegett, majd vidáman felnevetett.
Döbbenten pislogott, immár ismét visszatért a jelenbe. Fogalma sem volt miért éppen ez az emlék jutott az eszébe hirtelen. Hiszen akkor nem történt semmi említésre méltó dolog. Egy teljesen átlagos, még talán kissé unalmasnak is mondható nap volt. Azóta még egyetlen egyszer sem gondolt rá. Viszont kétségtelenül idilli, hívogató emlék volt. Még a tea, és a sütemény ízét is érezte a szájában. A semmi mással össze nem téveszthető, zamatosan finom, ízeket. Most azonban mindegyik keserű volt. Lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.

Minden Belldandy halálával kezdődött. Ez aztán az események olyan láncolatát indította meg, ami a jelenlegi végkifejletig vezetett, kisebb vagy nagyobb mértékben befolyásolva számtalan halandó, és hallhatatlan életét. Mindenki, aki egy kicsit is ismerte az Istennő-t, nehezen tudta elfogadni, hogy többé már nincs. Keiichi a mai napig nem tudta ezt megtenni, és valahányszor a négy évvel azelőtti napra gondolt, jeges ürességet érzett magában. Nem telt el olyan nap, és olyan óra, hogy ne gondolt volna rá.
Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni, az hogy Belldandy halála teljesen értelmetlen volt. Nem egy a Démonokkal vívott csata során, vagy egy gonosz hatalom keze által vesztette az életét. Nem is valamiféle elképesztő baleset miatt. Egyszerűen összeesett, és meghalt. Legalábbis ezt mondták a Mennyországban miután mindent alaposan megvizsgáltak. Bizonyára ott is értetlenül álltak az esemény előtt, ugyanis egészen addig egyetlen egyszer sem történ olyan, hogy egy Istennő csak úgy egyszerűen meghaljon. A nyomozás még mindig nem zárult le az ügyben, de semmi konkrétat nem sikerült kideríteniük. Keiichi képtelen volt elfogadni ezt a magyarázatot. Leginkább az a tudat gyötörte, hogy ő az, aki a mindenekelőtt felelősségre vonható az esemény miatt. Mert azt kívánta, hogy Belldandy maradjon vele örökké. Annak ellenére, hogy Urd azóta sem ment vissza hosszabb időre a Mennybe, és mégsem volt semmi baja, nem tudta kiirtani magából ezt a gondolatot. Pedig tisztában volt vele, mekkora nagy ostobaság.
A legrosszabb valamennyi keserű pillanat közül, amikor valaki azt mondta neki, hogy semmit sem tehetett volna. Ilyenkor mindig görcsberándult minden izma, és tehetetlen dühvel szerette volna azt mondani, hogy ez nem igaz. Hiszen ha legalább az okát tudta volna, egész biztosan nem hagyja annyiban, és mindent megtesz azért hogy megakadályozza. És dacára annak, hogy látszólag már túl késő volt, még mindig nem adta fel.
Egyszer csak zuhogni kezdett az eső, minden átmenet nélkül. Mintha az időjárás is a hangulatát tükrözné. Pont mint a temetésen.

Kettős temetést tartottak, egyet a Földön, egyet pedig Yggdrasil-ban.
A földin borzalmas időjárás tombolt. Mindenki ott volt, akit Belldandy valaha is ismert, és el tudott jönni. Még Mishima Sayoko is, aki pedig régen csakis a riválisát látta az Istennőben. És most ő volt az egyik, aki legjobban siratta. Urd, Skuld és Peorth is ott álltak közvetlenül Keiichi mellett. Rind ide, még nem tudott elmenni, mert éppen küldetésen volt, és csak utána tudta meg a borzalmas híreket. Annyi virág került a lány sírjára, hogy a végén már ki sem látszott alóla. A legmeglepőbb azonban Mara és Hild látogatása volt. Urd hívta fel a figyelmét a két Démonra a szertartás vége felé, akik messze álltak ugyan a sírtól, de mégiscsak ott voltak. Bell nővére végül odament hozzájuk, de Keiichi nem tartott vele. Természetesen ez csak egy jelképes temetés volt azért, hogy Bell halandó barátai is méltó búcsút vehessenek tőle.
Az yggdrasili azonban merőben más volt. Ezt Belldandy Istennői mivoltának, lényének, valamint egyedülállóan csodálatos személyiségének tiszteletére rendezték. És még valamiben különleges volt. Halandó ember először léphetett be a Mennyország központjába. Keiichi magától a Mindenhatótól kapott rá engedélyt. Nem mintha ez enyhített volna valamit a fiú fájdalmán. De kétségtelenül jó érzés volt látni, ahogy a rengeteg Isten és Istennő egyöntetűen gyászolja elvesztett szerelmét.
Ennek is vége volt, és miután a Földre visszatértek, megmaradt az üresség. A ház már nem volt ugyanaz mint régen. Mintha Belldandy-val együtt távozott volna belőle minden élet és jókedv, nem hagyván hátra mást, csak egy üres vázat amit aligha lehetett volna otthonnak nevezni. Mégis Keiichi-nek nem volt szíve máshová költözni, hiszen annyi szép emlék kötődött azokhoz a számtalanszor újjáépített falakhoz. Ami a többi Istennőt illeti: Skuld kezdetben nagyon maga alatt volt, és rengeteget zokogott. Néha napokig nem jött ki a szobájából, és ilyenkor nem is volt hajlandó szóba állni senkivel. Azonban soha egyetlen percre sem éreztette, hogy K1-t hibáztatná a nővére elvesztéséért. Keiichi megértette őt, hiszen tisztában volt vele, hogy a kis Istennő nagyon szerette a Belldandy-t. Talán éppen annyira, mint ő maga. Ezért végtelen türelemmel viseltetett iránta, csakúgy mint Urd. A három nővér közül a legidősebb ekkor mutatta meg igazán mennyire felelősségteljes is tud lenni. Bár a régi stílusán gyakorlatilag semmit sem változtatott, mégis rengeteget segített a kishúgának, és Keiichi-nek is. Néha azzal hogy halálra idegesítette őket, hogy egy kicsit kizökkenjenek a bánatból, néha pedig egy kicsit komolyabb elbeszélgetéssel. Egészen meglepő volt K1 számára látni, Skuld mennyire hamar elfogadja őt arra a helyre, amit régen Belldandy töltött be. Legalábbis nagyjából…
Legtöbbször azért megmaradt a szokásos Urd Skuld ellen felállás, és mindketten ekkor látszottak a legfelszabadultabbnak. Ilyenkor Keiichi is sokkal jobban érezte magát, mikor látta, hallotta, vagy éppen érezte az egyik összecsapásukat. Néha azért Urd-nak is szüksége volt egy kis támogatásra, ekkor Keiichi-ék segítették, bár az ő esetében minden teljesen másképp ment, mivel nem éppen olyan volt a természete, hogy eltűrje az ehhez hasonló segítségeket. Legtöbbször meglehetősen ingerülten reagált, ha csak a gyanúja is felmerült, hogy vigasztalni akarják. Ebből néha szép kis csetepaté alakult ki, ami bár elérte a célját, de meg volt az ára. Keiichi valahol mindig érezte, hogy Bell testvérei közül őt viselte meg jobban a halála, csak éppen nem akarta kimutatni.
Ahogy telt múlt az idő, Skuld egyre jobban érezte magát, és látszott, hogy legalább ő beletörődött a megváltoztathatatlanba. Egy fél évvel a tragikus esemény után egyszer csak azzal a hírrel állított haza, hogy visszatér a Mennyországba. Keiichi-t és Urd-ot is váratlanul érte a dolog, de mindenben támogatták az Istennőt. Mint később, nem sokkal az indulása előtt Skuld bevallotta azért döntött így, mert Sentaro is el akart menni Amerikába tanulni. Urd finom ösztönzésére azt is elmondta, hogy megigérték egymásnak a fiúval, hat év múlva találkoznak. Ugyanis Sentaro ekkor fogja befejezni a tanulmányait. Urd felvetette az ötletet, hogy mi lenne akkor, ha Skuld is elkísérné a barátját, de a húga úgy érezte, szüksége van egy kis időt otthon eltölteni. Így hát elment, és K1 komolyan megijedt, hogy egyedül marad a nagy házban. Régen el sem hitte volna, hogy ilyesmit fog érezni ha majd egyszer Skuld vagy Urd bejelenti, hogy visszatér az Yggdrasil-ba. Félt, hogy talán Urd is el akar menni, elszakítva ezzel az utolsó köteléket is, ami még valamelyest Belldandy-hoz kapcsolja.
De a legidősebb nővérnek esze ágában sem volt ilyesmi. Még csak utalást sem tett rá egyszer sem. Néha ugyan visszatért rövidebb időszakokra, mikor valamiért szükség volt rá, de ilyen összesen csak háromszor fordult elő a négy év alatt. Skuld-dal a helyzet fordítva volt.
Ő és Peorth félévente legalább egyszer visszajöttek a Földre. Általában úgy időzítettek, hogy Belldandy halálának évfordulóján mindig ott legyenek, de ez nem mindig sikerült nekik. A legutóbbi félévben szokatlanul sokszor, négyszer is meglátogatták őket, igaz az egyik alkalommal csak Skuld jött, egy másikkor pedig csak Peorth. Keiichi és Urd mindig nagyon örült neki ha vendégségbe érkeztek, és pár napot a Földön töltöttek. Ilyenkor kivétel nélkül egy kis színt hoztak a mindennapok fakó szürkeségébe. És egyszer sem törték meg azt a hagyományt, hogy ilyenkor mindannyian elmenjenek Belldandy földi sírjához, és megemlékezzenek róla. Aztán a búcsú mindig egy kicsit könnyes volt annak ellenére is, hogy nem örökre szólt. Ilyenkor minden visszatért a régi, megszokott kerékvágásba. Urd gondoskodott a mindennapi szórakozásról, míg Keiichi a betevő falatokról, és természetesen Urd elengedhetetlen szakéjáról. Ez azt jelentette, hogy K1 kénytelen volt rászokni Urd roppantul széles ízlésvilágához, már ami a különböző TV műsorokat illeti. Legtöbbször a mozgalmas, akciódús sorozatokat nézték, de bőven akadtak humoros, vagy éppen drámai - vagy csak annak szánt? - filmek is. A legrosszabb az volt, hogy Keiichi egy kis idő után élvezni kezdte a dolgot, és hamarosan heves vitákat folytatott az Istennővel az egyes karakterek jelleméről, vagy a jövő héten várható epizódokról. Még azt is nagyon jól elsajátította, hogyan kell szitkozódni amikor a legjobb résznél adják be a ˝folytatás következik˝ feliratot. Cserébe Urd minden egyes alkalommal evett Keiichi főztjéből. Mert ugyebár az Istennő soha nem alacsonyodott volna le odáig, hogy bámulatos tehetségét olyan egyszerű és mihaszna dolgokra pazarolja, mint a főzés. Ráadásul neki nem is lett volna szüksége a szilárd táplálékra, és Keiichi soha nem tudta megfejteni, miért étkezik vele, de azért jól esett neki a dolog.
A főztje pedig időről időre egyre jobb lett, és ennek mind a ketten ugyan úgy örültek. Persze Belldandy szintjét meg sem közelítette, de Urd sosem panaszkodott. Még a kezdetek kezdetén sem, amikor néha előfordultak apróbb malőrök, mint például a rizs nem főtt meg eléggé, vagy éppen túlságosan is sokáig hagyta a fiú a tűzön, satöbbi. Ilyenkor az Istennő és K1 egyaránt fapofával ült az asztalnál, és gépis mozgással lapátolták a szájukba az ennivalót.
Keiichi nagyon sokszor gondolkozott el azon, vajon Urd miért nem tér vissza a Mennybe épp úgy, ahogy Skuld. Aztán egyszer összeszedte a bátorságát, és rákérdezett. Kétségtelenül sokat segített neki, hogy nem volt egyedül a nehéz pillanatokban, de akkor sem neheztelt volna, ha Urd nem marad vele. Elvégre mire is lehetett volna számítani egy olyan lakótárstól, aki élete nagy szerelmét vesztette el? Nem sok jóra az már biztos.
Ugyan Keiichi életében maradt minden nagyjából ugyan úgy, mint régen. Továbbra is Chihiro-nál dolgozott a Whirlwind-ben. A hely egy kicsit megváltozott az évek alatt. Valamivel nagyobb lett, mert Chihiro-nak sikerült jutányos áron sikerült hozzájutni egy újabb „konténerhez". Amit költségkímélési okokból a NIT MCC régi és új tagjaival építetett hozzá a már meglévő üzlethez. Aztán felvette Keiichi mellé dolgozni Hasegawa-t. A lány a motorklubban hatalmas tapasztalatra tett szert a gépeket illetően, és egyéb, sokoldalúságát is bizonyította. Azonban az igazi ok amiért Chihiro alkalmazta az volt, hogy a lány végezze el a különböző adminisztrációs feladatokat, amiket ő szívből utált. Ami régen Belldandy feladata volt.
Ez mint később kiderült hamvaiba holt ötletnek bizonyult, ugyanis Sora bár egy darabig a motorklub elnöke volt, és ez idő alatt ő végezte a papírmunka nagy részét, mindig szörnyen feszülten reagált, amikor a saját megfogalmazása szerint ˝nagy összegeket˝ kellett kezelnie.
A szerepet, amit Urd töltött be Keiichi szabadidejében, azt Chihiro látta el a munka során. Szinte soha nem hagyott a fiúnak egyetlen percet sem arra, hogy magába roskadjon. Néha egy teljesen őrült ötlettel állt elő, egy vadonatúj járműről, és addig nem nyugodott meg, amíg meg nem valósították. Ilyenkor K1 általában hullafáradtan ért haza, mert ugyebár a főnök soha nem hagyta, hogy egy új terv miatt a mindennapi munkákat ne csinálják meg. A végeredmény mindig az lett, hogy Chihiro pár hétig gyönyörködött az új alkotásban, aztán vagy a NIT motorklubnak ajándékozta, vagy megtartotta személyes használatra, nagyritkán pedig szétszereltette mert szükség volt az alkatrészekre. Keiichi párszor elgondolkozott rajta, hogy vajon hogy nézhet ki a főnöke otthona, de soha nem merte megkérdezni hogy elmehet-e egyszer látogatóba. Aztán egyszer mégis csak sor került rá, amikor Chihiro egyszer csak meghívta őt, és minden ismerősét magához egy bulira: Akkor kiderült, hogy a fiú képzelete kilencven százalékban egyezik a valósággal.
Mindent összevetve úgy tűnt Keiichi-nek sikerült tovább folytatni az életét. Ám aki egy kicsit is ismerte, látta rajta, hogy nem ugyan az, mint aki volt. Ugyan sokszor mutatta magát vidámnak, de a mosolya mindig üres volt, csupán árnyéka a régi mivoltának. Soha egy szóval nem panaszkodott senkinek, mégis nyitott könyv volt mindenki számára. És bár nem menekült az alkoholhoz, vagy nem kísérelt meg öngyilkosságot, aki a barátjának vallotta magát, nagyon aggódott érte, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy mikor roppan majd össze a bánat óriási terhe alatt. Valójába maga Keiichi sem igazán értette, hogy bírja elviselni az életét Belldandy nélkül. Korábban mindig azt hitte, hogy nem tudná átvészelni a létezést, ha a lány már nem lenne mellette. Kezdetben azt hitte, hogy csak a barátai gondoskodása, és az a tudat élteti, hogy Bell sem akarta volna, hogy a halála után feladja. De legbelül érezte, hogy ez nem minden. Valójában egész végig az hajtotta, hogy egyszer valahogyan újra lássa rég halott kedvese mosolyát. Ezért haladt végig töretlen elszántsággal a mindennapokon. Emiatt, és csakis emiatt létezett a Föld nevű bolygón a Morisato Keiichi nevű halandó.
És végezetül ez volt az oka annak, hogy most itt a lángok előtt a zuhogó esőben. Egyetlen perce maradt arra, hogy mindent lezárjon magában, ami eddig a múlthoz kötötte. Lesz, ami hiányozni fog, és olyan is, ami kevésbé. Bár az előzőből jóval több volt, nem hagyta, hogy ez rátelepedjen a gondolataira. Hiszen olyan érték forgott kockán, ami felfoghatatlanul nagy volt, és megért bármilyen kockázatot. Némán köszönetet mondott mindenkinek, akit valaha is ismertek Belldandy-val, mármint akik a rövid idő alatt az eszébe jutott.

Legfőképpen Megumi, a húga aki rengetegszer bosszantotta őt, még régen, amikor mindig a nyakára járt, és nem hagyta, hogy kettesben legyen Belldandy-val. Akkor még nem vette észre, de nagyon sok szép pillanatot köszönhetett neki. Persze könnyen lehetett az is, hogy mindet Megumi szándékától függetlenül. A húga soha nem titkolta, hogy mennyire örül a bátyja és Bell kapcsolatának. Sokszor mondogatta, hogy Keiichi mennyire mázlista, legtöbbször csak azért, hogy cukkolja vele a fiút, de néha egészen komolynak tűnt. K1-n és Belldandy testvérein kívül őt viselte meg a legjobban a lány halála.
Tamiya és Otaki. A két izomkolosszus, akiknek szinte mindig a marhaságon járt az eszük, és annyi értelem sugárzott belőlük, mint egy közepes grillcsirkéből. És akinek már a neve is szinte egy fogalommá fonódott… Mégis a temetésen úgy bőgtek, akár két nagyra nőtt gyerek. Még a virrasztást is végig sírták. Lehet hogy kissé erőszakosak voltak, de a barátaikat soha nem hagyták cserben. Habár az is igaz, hogy ha ők bajban voltak, és ez nagyon gyakran volt így, mindig megkövetelték a segítséget.
Aztán ott volt Chihiro. A senki máshoz nem hasonlítható főnök. Aki egyben Keiichi barátja is volt, hiszen csak alig pár évvel volt idősebb nála. Valójában bizonyos szempontból ők ketten nagyon is hasonlítottak. A főnök, akinek a viselkedése olykor-olykor kísértetiesen hasonlított Tamiya-éra, vagy Otaki-éra máskor viszont, még náluk is rosszabb volt. Néha halálra idegesítette Keiichi-t amikor váratlanul mögé állt, és bemutatta neki a legújabb szorítófogását. A fiú soha nem jött rá, hol tanult ilyesmit, minden esetre soha nem használta kétszer ugyan azt a fogást. Ilyenkor persze büszkén bíztatta a fiút, hogy szabaduljon ki, ha tud. Kevés olyan ember volt, aki jobban értett nála a motorokhoz, vagy több kreativitással rendelkezett volna. Amit ő egyszerűen csak tehetségnek hívott.
Sayoko, a lány, aki miatt rengeteg izgalmas, és veszélyes kalandba bonyolódtak, és aki sohasem adta fel a reményt, hogy egyszer majd legyőzze Belldandy-t. Éppen ez volt az, amit a fiú és az Istennő is egyaránt kedvelt benne.
Sora, a félénk és gátlásos diáklány, aki mindig csodálattal nézett fel Keiichi-ékre. Az ő, és sokan mások szemében ők voltak a tökéletes páros.
Mara a Démon, és a főnöke Hild akikről soha nem tudhatta az ember, mikor eszelnek ki valami módfelett gonosz tervet ellenük. Mara inkább mulatságos volt - kivéve azt a pár esetet amikor majdnem mindent tönkretett, vagy kis híján elpusztította a világot - folytonos kudarcaival. Keiichi-nek többször is megfordult a fejében, hogy vajon hányadik sikertelen próbálkozás után fogja feladni, és valami hasznosabb tevékenységet megpróbálni. A válasz egyértelműen a soha volt. Hild már teljesen más lapra tartozott. Keiichinek már akkor is meghűlt a vér az ereiben, ha egy szobában kellett tartózkodni vele. A legutóbbi találkozásuk például meglehetősen kínosra sikeredett. Enyhén szólva. Ami azt illeti, Urd édesanyjáról sohasem tudhatta az ember mikor fog a nyakába ugrani, vagy éppen a frászt hozni rá egyetlen pillantással.
Welsper, aki szintén Démon volt, pontosabban Belldandy tükörképe. És aki annyira szerette a lányt, hogy érte képes volt bármire. Megátkozta önmagát, a Démonok engedélye nélkül betört a Mennyországba és majdnem elpusztította a világot, mindezt csupán azért, hogy Belldandy emlékezzen rá, és legalább a közelében lehessen. A népe megbüntette, mégpedig úgy hogy macskává változtatta, és a Földre száműzte. Ám ő ismét megátkozta magát, így a lelke nem szunnyadt a macskatestben. Így hát végül is elérte a célját, és soha egy pillanatra sem panaszkodott miatta. Ő volt az, aki a Megosztott Életek elmélet miatt abban a pillanatban meghalt, amint Belldandy is. Még egy élet, ami értelmetlenül, minden magyarázat nélkül veszett oda. Bár Keiichi-vel sohasem kedvelték egymást, egyvalami közös volt bennük. Mindketten szerettek egy Istennőt.
Keiichi szülei mindössze egyszer látogatták meg őket. De az a rövid idő elég volt nekik arra, hogy elfogadják, a fiúk a lehető legtökéletesebb párt választotta magának.
Skuld, aki talán a legjobban megnehezítette a kapcsolatát Belldandy-val. A kis Istennő megszállottan védelmezte tőle a nővérét, és ha Keiichi valamilyen módon túllépte az általa felállított határt, azonnal lecsapott. Valamiért képtelen volt megemészteni, hogy a testvére egy fiút jobban szeressen nála. Mindazonáltal ahogy telt az idő Keiichi egyre inkább azt érezte, hogy Skuld lassan elfogadja őt. Még ha ezt a legfiatalabb Istennő soha nem ismerte volna be. Ennek az volt az egyik oka, hogy lassan ő is hasonló érzéseket fedezett fel magában egy halandó fiú iránt. Valamint azt, hogy a rengeteg idő alatt, amit a Földön töltött, egyre inkább felismerte, hogy K1 nem az az önző, szexmániás alak, akinek Belldandy csak arra kell, hogy kiélje perverz vágyait.
Peorth, akit Keiichi második véletlen félretárcsázása miatt jött a Földre, hogy teljesítse a fiú kívánságát… Bármi áron. Kezdetben csak az első osztályú Istennői kötelességét akarta megtenni, aztán ahogy Keiichi egyre inkább ellenállt neki annál jobban felkeltette az érdeklődését. Már az első percben sem titkolta, hogy gyűlöli Belldandy-t, mint az később kiderült, csak egy apró félreértés okozott. Végül aztán teljesült a fiú legigazabb vágya, és Peorth hazament. Ekkor már ő is tudta, hogy K1 és Bell egymásnak lett teremtve, és a saját érzései ellenére nem állt közéjük. Később többször visszatért, néha ő segített, de volt olyan is, hogy neki segítettek. Ezért Peorth később a legjobb barátaiként zárta a szívébe a három nővért, és K1-t.
Rind volt az, aki mint a különleges harci feladatokat ellátó Istennő, egy fontos küldetés teljesítése miatt a érkezett a Földre. Habár Rind és Belldandy Istennői feladatköre teljesen más volt, Keiichi úgy vélte, hogy legbelül nagyon hasonlítanak egymásra. És a fiúnak sikerült a harcos Istennőt is lenyűgöznie, annyira, hogy Rind egy egész életen át tartó barátságot kötött vele. Ezenkívül megajándékozta a fiút egy olyan dologgal, amit egyébként nagyon ritkán csinált. Egy mosollyal.
Rajtuk kívül még sokan voltak olyanok, akiket a rövid együtt töltött idő alatt megismertek. Kapu-chan vagy Lorelei, a masinák népe vagy a Schrödinger bálnák… Annyi kalandban volt részük, hogy Keiichi bajban lett volna, ha hirtelen mindet fel kellett volna sorolnia. Mégis a rengeteg nehézség ellenére K1 egyszer sem bánta meg, hogy ez volt az ára annak, hogy Belldandy-val élhet együtt. Közben egész végig azt hitte, hogy az élete végén ő lesz az, aki távozik, hiszen Bell-nek nem lett volna szabad… Neki örökké kellett volna élni.
- Köszönöm nektek. - suttogta Keiichi maga elé. - Mindegyikőtöknek. - A jéghideg eső akkorra már teljesen átáztatta a ruháit. Az ég egy hatalmasat dördült. Ez a vihar sem volt sokkal természetesebb, mint az előtte tomboló pokol, ami annak ellenére, hogy sűrűn hullottak rá a vízcseppek, egy cseppet sem vesztett az erejéből. Ez jó elő jel volt, legalább is Keiichi-nek. - Köszönöm… - ismételte a fiú önmagát, - …és bocsássatok meg azért, amit tenni fogok. A végén minden jobb lesz majd. - Elővette a zsebéből a gyűrűt, amit még régen adott Belldandy-nak, és a markába szorította. - Jobbnak kell lennie! - tette hozzá gondolatban. Az utolsó másodperceit azzal töltötte, hogy alaposan körülnézett.
Ez volt a kedvese halálának igazi következménye. Pedig azt mondták ha valami véget ért, az egy új dolog kezdetét jelentette. Ezúttal nem. Ez a vég csak töménytelen szomorúságot okozott, nem csak Keiichi-nek. A fiú viszont teljesen más ember lett miatta. De a változás nem minden esetben jó. Továbbá Belldandy halálának, és a miatta bekövetkezett átalakulásnak volt köszönhető az is, hogy az egykori Tariki Hongan templom most a tűz martalékává válik…
…és talán ez volt az a pillanat, amikor az egész Mennyország lángba borul.

Keiichi felnézett, és hagyta, hogy az eső egy darabig az arcát mossa. Az idő, ami idáig olyan kínosan lassan telt, most végképp elfogyott. Ezt mindenféle időmérő szerkezet nélkül is meg tudta volna mondani, hiszen minden előzetes jel nélkül a templom bejáratának ajtaja, ami előtt állt félrehúzódott. Egy sötét folyosót látott maga előtt, aminek falait narancsszínű lángok nyaldosták. Még jobban megszorította a markában lévő gyűrűt. Majd könnyed léptekkel, a határozatlanság legkisebb jele nélkül átlépett a küszöbön, egyenesen a lángok közé. A fekete felhőkkel tarkított eget egy hatalmas villám szelte ketté.