Cím: Silvertears
Fandom: Bleach
Párosítás: Shuuhei-Renji
Korhatár: szerintem nincs…
Megjegyzés: a srácok nem az enyémek, én csak játszadozom…
Megjegyzés2: szívtépő zenével jó olvasni (ajánlott zene: Bleach OST: Never meant to belong)
Silvertears
Ez nem lehet igaz. Miért történik velem mindez? Annyira egyszerűnek tűnt… egy sima feladat, néhány shinigami, akiket én vezettem… És végül mindent elrontottam. Egyetlen ostoba döntésem miatt valaki más fizetett az életével. Nekem kellett volna ott maradnom holtan! Vagy akár bele is pusztulhattam volna a sebeimbe is. De nem így történt…
Nekem kell azzal a tudattal élnem, hogy a lelkemen szárad egy rám bízott társam halála. Nem vagyok jobb egy közönséges gyilkosnál…
Már órák óta ülök mozdulatlanul, csak a könnyeim peregnek… Észre sem veszem, ahogy valaki mögém lép, csak a nyugodt, mély hang rezzent fel.
„Abarai fukutaichou?"„Ne merj így hívni…" - suttogom rekedten. Hallom ahogy közelebb jön és leül mögém a tetőre. Karjai körém fonódnak vigyázva a sebekre a karomon és az oldalamon. Nem mozdulok az érintésre, pedig jó lenne hozzá simulni és elfelejteni ami történt. De ez nem ilyen egyszerű…
„Akkor hogy hívjalak? Ez a rangod, akár tudomásul veszed, akár nem." – dünnyögi a nyakamnak.
„Hát sajnálom, de nem tudom elfogadni, hogy az én hibámból hal meg Hiro." – kelnék fel, hogy itt hagyjam, de nem enged, a karok szorosabban tartanak.
„Nem futhatsz el a tények elől Renji. Beleszaladtatok egy csapdába, amiről senki sem tudott. Ne hibáztasd magad olyanért, ami nem a te bűnöd." – hosszú ujjak bújnak a hajamba és szabadítják ki a bőrszalag fogságából. „Nem azért jöttem, hogy bármit is a fejedhez vágjak, vagy, hogy hibáztassalak. Azért vagyok itt mert aggódom érted." – az ujjak az arcomra siklanak és maga felé fordít, nem tudom tovább elrejteni a könnyek nyomát… Az obszidián szemek, megnyugtatóan csillannak fel a holdfényben és a tetovált arcon egy halovány mosoly dereng.
„Shuuhei, kérlek, hagyj most egyedül." – suttogom minden eddiginél halkabban.
„Nem. Ezt az egyet hiába kéred. Nem lennék képes magadra hagyni így…" - magához húz, én pedig némán hagyom. Testének melege átjár engem is. Lélegzete halántékom borzolja.
Lassan mozdulok, félek, hogy eltaszít magától… Átölelem, bebújok a karjai közé… Érzem, ahogy a könnyeim újra megerednek…
„Hadd, hulljanak, elmossák a fájdalmad és megnyugvást hoznak."
Így alszom el az ölelésében… Valahol álom és ébrenlét határán még hallom, ahogy a mély, megnyugtató hang ezt suttogja:
„Aludj csak, én itt leszek veled…"-VÉGE-
