Harc életre-halálra!
A falu készenléti állapotban, a háború már a kapuban van. Az Akatsuki szervezet egyre gyorsabban közeledik, egyre több területet hódit, miután a bijuu-k nagy többségét már megszerezték. Konoha nem késlekedett útnak inditani egy megbizottat, hogy a közelből érkező segélykérésre felelve megállitsa a közeledő veszélyt.
A küldött ninja egyedül indult útnak, de éppen ez volt a sikerének a záloga, hiszen speciális felderitő kiképzést és lopakodóit is kapott a faluban, miután felismerték kivételes tehetségét, amivel már az ősei is rendelkeztek.
Az ellenféllel való találkozás hamarabb következett be, mint azt a falubeliek, vagy akár a különleges egységként üzemelt fiatal ninja várta volna. Iwa falu határától nem messze szembe kerültek egymással. Egyikük dolgát sem könnyitette meg a másik, ismeretlen ellenfélként küzdöttek. A konohai ninja álarcot viselt a teljes arcán, a ruháján szintén nem villogott egyetlen klán cimere sem, egy átlag shinobi öltözetét viselte.
Ellenfele nem viselt maszkot, ám még sosem találkozott egy Konoha-ninjával sem, aki továbbadhatta volna a kilétét, hiszen ez az Akatsuki különös tekintettel volt arra, hogy ne hagyjon sem nyomokat, sem tanukat maga után. Ha mégis igy tett volna, akkor bárki könnyen felismerhette volna, nem volt a leghétköznapibb alak, annak ellenére, hogy ő is az egyesek által már elcsépeltnek talált fekete, vörös felhőkkel diszitett köpeny mögé rejtőzött, mint társai. Már azzal is kitünt a többiek közül, hogy szőke hajat viselt, aminek a felső részét összefogva hordta, ezen kívül pedig kék szemei voltak, amikben az az érdekes, hogy amikor rád nézett vele olyan érzésed támadt, mintha egy nagyon mély jellemmel lenne dolgod, ám mégsem hitted volna, hogy nem örült. Megemlitendő dolog továbbá, hogy a tenyerén hatalmas száj tátongott, mind a két oldalon.
Egy átlag képességű shinobi nyilván megijedt volna a kissé bizarr látványtól, ám ez a shinobi csak azon törte a fejét, hogy hogyan győzze le minél hamarabb. Arra a következtetésre jutott, hogy nem bizza a dolgokat a véletlenre, támad amilyen gyorsan csak lehet. A kezével ekkor chidorit formált, s már készült is a támadásra.
- Nem gondoltad, hogy csak állok és nézem a műsort ugye? – kérdezte az Akatsuki, s hátravetette a szeméből a haját, megmutatva igy homlokvédőjét, amelyen épp a jelzett falu, Iwa jegye állt, a közepén áthúzva a tagadás jeleként. Ezután belenyúlt valami tarisznyába, s mintha etetni kezdte volna a kezeit valami olyan anyaggal, amit a konohai shinobi nem tudott beazonositni, de semmiképpen sem akarta, hogy valamilyen módon kikerülje a figyelmét, ő soha sem értékeli alá az ellenfeleit.
Igazi shinobihoz méltóan indult meg a konohai támadása, a chidori villámai perzselték a már száradó, őszi füvet. Ekkor az Akatsuki keze kiköpött egy kismadarat, ami bár teljesen ártalmatlannak tűnt, nem messze konohai hősünktől robbant atomjaira. Ez persze nem volt probléma, bámulatos ügyességgel ugrott el a fiatal és hajlékony ninja, sőt, legalább felfedték magukat a szájat viselő kezek. A chidori odaveszett, de a shinobi nem állt meg, rögtön az Akatsukis mellé ugrott a fára, s egy kunaival nyomban ki is vágta volna a nyelvét, ha hagyják neki. De az Akatsuki nem hagyta, egy még nagyobb madárra szállva felrepült a levegőbe, persze ezt is a kezén tátongó száj köpte ki.
Ettől a ponttól kezdve az ifjú shinobinak már nem sok esélye volt chidorival próbálkozni, ha megfelelően össze is sűriti a chakráját, akkor sem lett volna képes olyan messzire eljuttatni a magasba. Úgy döntött, hogy a hagyományos támadásnál marad, s rögtön ugrott is a madár felé, shurikenekkel bombázva a terrorista bombázót. Persze ez a mozdulat nem volt váratlan eléggé ahhoz, hogy az Akatsukist meglepje, kitért a fegyver elől, majd a madarat egyenesen az ellenfele után engedte, ő maga pedig végre ismét visszatért a földre.
- Azt hiszed félek, hogy a közelebe jösz? – kérdezte a fiatal konohait, mikor észrevette, hogy az még időben elugrott, s túlélte a robbanást. – Hm. Ezekkel a támadásokkal sem verhetsz meg engem.
Erre aztán igazán kiváncsi lett a shinobi, s vérszemet kapva azonnal elkezdett konohai taijutsu technikákkal támadni ellenfelére, aki ezúttal szintén ugyanazzal az eszközzel válaszolt, hiszen a robbantgatás mellett azért az összes jutsufajtához kellőképpen értett. Bizonyos idő után rá kellett jönnie, hogy bár a konohai nem képes őt legyőzni a taijutsu fogásaival, ő maga sem képes erőt venni az ellenfelén: a tudásszintjük szinte teljesen azonos volt. Ez csak egyet jelenthetett: az Akatsukinak vissza kell térnie az eredeti tervhez:
- Eleget játszottunk már, hm – mondta. – Kezdjük el az igazi harcot! Nincs időm egész nap veled harcolni, már tennivalóm is van… Hm…
A konohai shinobi pontosan tudta, hogy arra megy ki a játék, hogy felbosszantsa őt az ellenfele, de ennek ellenére csak nagyon nehezen állta meg azt, hogy ne rontson neki őrülten, akár az életét kockáztatva. Bizonyos ideig nem is támadott egyáltalán, próbált lenyugodni, s persze várta, hogy az Akatsuki mutassa meg mit nevez ő harcnak, ha az eddigiek nem tetszettek neki.
- Látom te aztán semmire sem reagálsz – sóhajtott az Akatsuki. – Tudod, nem vagy egy jó beszédpartner, nagyon unatkozok veled, hm. Ez pedig azt jelenti, hogy nem sok jövője van a barátságunknak. Vagyis… véged van konohai… Hm…
Erre egyik kezével robbanó bogarat dobott, majd kisvártatva a másikkal is, aztán ismét az elsővel, amit megint a másik követett, ugyanolyan időközönként jöttek a támadások, s egyfolytában, megállás nélkül. A konohai ninjának nem volt sok ideje szusszanni, a sok gyors támadás elől menekülve egy másodperc késés is halálos lehetett volna számára.
Ahogy a támadások gyorsultak, legalábbis a fáradó shinobi igy észlelte őket, annál több fa borult ki körülöttük, teljesen szénné égve a robbanás hatására. A konohai látta, hogy az Akatsukis egyáltalán nem viccel, s akkor sem viccelt, amikor azt mondta, hogy kissé fel fogja dobni a harc hangulatát. Nem sokkal később arra is ráeszmélt a mi ifjú shinobink, hogy itt nagyon nehéz lesz győznie, s lehet, hogy az is csak áldozatok árán valósulhat meg. Egy dolog forgott a fejében, amit még az akadémián tanult: a küldetést teljesiteni kell.
Mindent latba vetve kezdett végső támadáshoz, amivel meg akarta semmisiteni ellenfelét. Felugrott, s egy kunait hajitott, de egyenesen az Akatsukis fejének, majd két másik shurikent a két kezének. Az Akatsuki csak nevetett az egyszerű támadásra, s egyszerűen csak elugrott, majd folytatta a robbanóanyag gyártást. Ám a támadás valójában nem csak ennyiből állt, a konohai shinobi ezzel megalapozta egyensúlyát, s lendületét ahhoz, hogy minden egyes támadást kivédjen, úgy tekeregve a bombák tömkelege között, mint egy akrobata. Amikor már kellő távolságra került ellenfelétől újra chidorit formált, a lehető legtöbb chakrát felhasználva hozzá, majd a folyamatos védések közepette megpróbált közel kerülni a fiatal szőke Akatsukihoz.
- Ezt könnyen kivédem ismét – nevetett az Akatsuki. – Ezzel már próbálkoztál, hm!
Ám amikor belenézett az ellenfele szemébe már érezte, hogy valami ismét nem stimmel. És valóban, igaza lett: amikor már testközelbe kerültek a shinobik egymással, s az Akatsuki éppen háritani akart a chidori hirtelen szerteágazó raikirivá vált, aminek szikrái perzseltek mindent a közelben. Az Akatsui érezte, hogy bajban van, de nem adta olyan könnyen a bőrét. Megragadta a támadója jobb karját, míg kitért a másik bal kezében levő gyilkos jutsu elől, s közben saját bal kezével robbanóanyagot hozott létre ismét, amit igy egyenesen a raikirira célzott. Az egyensúlyát elveszitett shinobi nem is lehetett képes kivédeni még ezt az egyszerű támadást sem: a bomba a kezében levő elektromos energiákat még nagyobb bombává alakitotta, s igy hatalmas robbanást idézett elő, ami úgyis földhöz vágta a ninját, hogy már rég elengedte a raikirit.
Az Akatsuki persze nem láthatta a robbanást belülről, igy azt sem sejthette, hogy a ninja túlélte a robbanást, s a kicsivel távolabb fekvő, még éppen marad fák közé zuhant, alig tudva magáról. Utolsó erejével próbált felállni, de nem sikerült. A csata szinterén látta a legyőzőjét, amint egy vörös hajú férfival beszélt, aztán már nem is látta, csak hallotta őket.
- Szép munka volt, Deidara!
- Köszönöm, mindig jól esik a dicséret. A robbantás művészet… Hm…
Ezek után már nem is hallott semmit. Összeesett, a harcnak hivatalosan is vége, a konohai shinobi veszitett, az Akatsuki pedig fiatal kora ellenére egyre feljebb került ezek után a szervezet ranglétráján, amihez csak nemrégiben csatlakozott.