Rika

1. Az álom

Sesshoumaru fáradtan rogyott össze egy fa tövében. Csatából jött. A szellem akivel harcolt nagyon erős volt. Alábecsülte. De még így is sikerült felülkerekedni rajta. Mióta édesapja meghalt egyre többször keveredik a területekért folyó harcba. Arcátlanságnak tartotta, hogy őt, a Nyugat Nagyurát ilyen ostobaságokkal fárasztják. Tudhatnák. Ellene nincs esélyük.

- Ostobák…..

Több sebből vérzik, mégis meggyőződése, hogy egy szunyókálás kell és a sebek pár óra alatt begyógyulnak. Démoni mivolta segíti ebben. Az erdő épp elég sűrű volt. Nem aggódott, hogy esetleg az emberek rátalálnának. Nem szerette őket. Még egy darabig kavarogtak a gondolatok a fejében, de mielőtt szép lassan elnyomta volna az álom valami bódító illatot érzett. Egy ismeretlen illat. Nagyot szippantott a levegőbe és átadta magát az álomvilágnak.

Rika a szokásos erdei sétáját tette. Hatalmas aranyszőke göndör fürtjei valósággal táncoltak a szélben. Tűzvörös kimonóját fehér virágok díszítették. Hatalmas zöld szemeivel az eget bámulta. Mosolygott. Mindig mosolygott. Hiába volt sűrűbb és sötétebb, mint más erdők, neki pont így volt tökéletes. Itt nyugodtan elmerülhetett a gondolataiban, nem háborgatta senki. Szüksége is volt rá. Az utóbbi hetekben aggasztották álmai. Megszokta a furcsa és gubancos álmokat, de ez még neki is szokatlan volt. Minden álma ugyanarról szólt. Egy férfiről. De nem közönséges ember volt. Hosszú ezüst haját dobálta a szél, arcán bíbor csíkok mutatkoztak, homlokán egy kék fogyatkozó hold és a szemei… a szemei aranyként ragyogtak. A tekintet amilyen gyönyörű volt, olyan rideg és kemény. De volt valami furcsa. Nem tudta mi, és ez aggasztotta. Tudta, hogy életük egyszer összekapcsolódik, egyszer találkozni fognak, de nem tudta mikor és milyen körülmények között. De még a bizonytalan gondolatok sem tudták letörölni a mosolyt az arcáról. Az álmai leginkább a jövőről árulkodtak, ezért is volt olyan biztos a dolgában. De most sokat nem tudott meg. Gondolatai csak úgy kavarogtak mikor a sötétben valami fehérlő alakot látott. Kíváncsi lett, hát közelebb ment. Mikor kirajzolódott előtte az alak és tisztán látta szemei elkerekedtek. Ő az. Őt látta az álomban. Ezüst haját lágyan lengette a szél. Egy darabig még állt és csak döbbenten bámult rá. Sesshouaru fájdalmas morgása zökkentette ki a kábulatból. Akkor látta meg az összetört vértet és a vért.

- Megsebesült…- mondta miközben nézte a férfi fájdalmas arcát.

Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye, de hozzáérni nem mert. Gyorsan visszasietett kunyhójához. Összeszedett mindent, amire szüksége lehet és rohant is vissza. Óvatosan elhúzta a ruhát a sebektől, hogy megtisztíthassa azokat. Egy vödör friss vízbe mártotta a kendőt és tisztogatni kezdte a sebeket. Kezdte volna…de a démon reflexei még ilyen állapotban is működtek. Kezével elkapta a lány csuklóját.

Rika egy pillanatra megdermedt, de látta a férfi arcán, hogy a fájdalom uralkodik testén.

- Ejnye- ejnye. Így kell bánni azzal aki segíteni próbál? – kérdezte vékony kacagó hangján, ami legalább annyira törékenynek hatott, mint apró teste.

Szemét már nem volt ereje kinyitni és kérdőre vonni őt aztán keze is lassan elernyedt és teste mellé esett. Sérülései komolyabbak voltak, mint első ránézésre bárki hitte volna. Rika már több órája a sebeket tisztította, közben énekelt. Épp az utolsó sebet kötözte mikor Sesshoumaru mocorogni kezdett és arcára újra kiüt a fájdalom. A lány nem vette észre, de egy pillanatra a szeméit is kinyitotta. Egy szőke hajzuhatagot látott csak.

„Megint ez az illat. kellemes. Egy lány? ki lehet? Ismerem talán?.."- de mielőtt cselekedhetett volna, újra álomba zuhant.

- Lázas… hozok még egy kis hideg vizet. Az majd biztosan segít. – a vödörrel a kezében rohanni kezdett, de pár méter után lelassított, megállt és hátra pillantott. Sóhajtott egy nagyot és újra futásnak eredt.

Mikor visszaért látta, hogy a láz cseppet sem csillapodott. Hideg vízbe mártotta kendőjét és törölgetni kezdte a férfi arcát. Sesshoumaru erre egy percre magához tért. Már nem csak az énekét hallhatta, már nem csak a lány haját látta, hanem belenézhetett a szemébe is. Abba a smaragdzöld szempárba. Biztos volt benne, hogy csak álmodik. Lassan felemelte karját, elsöpörte az arcába hulló rakoncátlan tincseket majd gyengéden megérintette a lány bőrét.

- Álmodom….

Rika szemei elkerekedtek egy pillanatra majd bájos mosollyal az arcán:

- Csak óvatosan a mozdulatokkal. még nagyon sokat kell pihenned. – majd tovább dudorászva kendőjével törölgette az arcát.

Sesshoumarut ismét elnyomta az álom, de arca már békés volt. Fájdalmai csökkentek. A lány nem mutatta, de a hang a csontjáig hatolt. „ Az arca…a szeme… nem olya,n mint az álomban….lágy….bámulatos….."

A nap lenyugvóban volt. Rikának gyorsan kellett szedelőzködnie, éjszaka nem volt itt biztonságos. Sajgott a szíve, hogy itt kell hagynia a titokzatos idegent, de tudta, hogy mellette sem lenne nyugodt az éjszaka. De abban biztos volt, hogy reggel legelőször ide vezet majd az útja.

Sesshoumaru enyhe meleget érzett az arcán. Hajnalodott. Sokkal jobban érezte magát.

„Ez az álom….ez az illatt…

- Ez a láz mennyire elgyengített. Ostobaságokat álmodni….Jobban megsérültem, mint hittem.

….érzem magamon is!"

Mellkasára pillantott és látta megtépázott öltözéke alatt a gondosan ápolt sebeket.

- Nem álmodtam…? Hn… – üres tekintettel bámult az ösvény felé majd elindult az ellenkező irányba.

Rika már korán ébredt. Nagyon izgatott volt az erdei idegen miatt. Gyorsan felkapta holmiját és már rohant is. Mikor beért az erdő mélyébe látta, hogy a fa tövében már nem ül senki.

- Elment… biztosan meggyógyult. – bánatos mosollyal leült ahol nem is olyan rég Sesshoumaru pihent. Sóhajtott egy nagyot. „ Valószínűleg ezért kellett találkoznunk… hogy meggyógyuljon"

Folytatása következik...