Pár hónapja ért véget a háború. A varázsvilág legnagyobb háborúja, amiben Harry Potter legyőzte a világ valaha volt legnagyobb és leggonoszabb fekete mágusát. A fiú most visszatért a Roxfortba, hogy befejezze tanulmányait. Erre ugyan tudása alapján nem nagy szüksége volt, de úgy gondolta, hogy rend a lelke ennek is.

Ami őt magát illeti, meglehetősen sokat változott. Sokkal komolyabb lett, lázadó dacosságából valami csendes beletörődés lett, és kissé magába fordulva még távolabb érezte magát az emberektől. Barátsága a trió másik két tagjával némileg meglazult, miután azok ketten eljegyezték egymást, ő pedig nem akart felesleges harmadikként a nyakukon lógni.

Perselus Piton professzor szintén visszakapta az állását a nagyhírű varázslóiskolában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felette nyomtalanul repült el ez az utolsó néhány hónap. Állandó ugrásra kész feszültsége valamelyest engedett, de attól még Piton Piton maradt. Undok volt, utálatos, gúnyos és maximalista.

Ami a kettejük kapcsolatát illeti, Harryt már közel sem bántotta annyit, mint régen, csupán annyit, mint bárki mást, aki elront egy főzetet az óráján, vagy nem tud válaszolni egy kérdésre. És Harry, bár továbbra sem zárta a szívébe a bájitalmestert, méltányolta ezt az igyekezetet, és próbált a réginél valamivel jobban teljesíteni bájitaltanból. Tekintve a múltbeli siralmas teljesítményét, ez nem is volt olyan nehéz.

Mielőtt azonban még bárkinek az a kényszerképzete támadna, hogy Piton gyűlölete valamennyit is enyhült Harryvel szemben, gyorsan felejtse el. A viselkedése megváltozásának nem ez volt az oka. Mostanában a férfi gyenge volt. Saját magának sem szerette bevallani, de piszokul gyenge. Tudta, hogy beteg. Bár nem rendelkezett gyógyítói képesítéssel, azzal is tisztában volt, hogy menthetetlen. Saját magának nem tudott hazudni. Mindenki másnak igen. Egyelőre. Nem akarta, hogy sajnálják. Ez volt a második dolog, amit a legjobban utált, a megaláztatás után. Ha sajnálták. Ez talán még megalázóbb volt, mint ha csak simán hülyét csináltak belőle. Azt már megszokta. Vagy legalábbis ezzel áltatta magát.

Tisztában volt azonban azzal is, hogy ezt így már nem sokáig húzhatja. Ez az átkozott gyengeség, és a fájdalom le fogja dönteni a lábáról. A kölykök még szerencsére nem vettek észre belőle semmit. Nem tűnt fel nekik, hogy a professzor, aki máskor végig cirkálta a dupla bájitaltan órákat a padok között, az most szinte végig a tanári asztalnál ül, és csak néha-néha megy egy kört a biztonság kedvéért. Így is épp eléggé le tudta gorombítani őket, ha arra volt szükség, így senkinek sem volt ideje az ő egészségi állapotával törődni.

A mai nap azonban teljesen kifárasztotta. Szinte egész nap órája volt, és ettől rettenetesen kimerült. Vacsora alatt is többször megszédült, és tudta, hogy minél előbb ágyba kellene kerülnie, különben nem jut el odáig. Azonban azt is tudta, hogy ha nem eszik semmit, attól még jobban legyengül. A szokásos akaraterejével magába erőltetett néhány falatot, de aztán azonnal visszaindult a pincébe.

A levezető lépcső tetején azonban megállt, megkapaszkodott a korlátba, és elgondolkodott, hogyan fog lemenni rajta. Nem sok esélyt látott, de hát nem is ő lett volna, ha nem indul neki a lehetetlen vállalkozásnak. De ami életében annyiszor sikerült neki - mármint véghezvinni a lehetetlent - most nem jött össze. A második lépcsőfokra lépett csupán, mikor megszédült, és elvesztette az egyensúlyát - talán az eszméletét is? - és legurult a lépcsőn.

Harry maga sem tudta, miért mászkál a kastélynak ezen a részén. Mostanában felvette azt a szokást, hogy vacsora után órákig bolyongott a kastélyban. Sosem volt kedve a háza nyüzsgő klubhelyiségében múlatni az időt, a szobájában pedig általában Ron volt és Hermione. Szóval nem nagyon volt választása, mint csavarogni egyet. Lassan már az volt az érzése, jobban ismeri a kastélyt, mint az ikrek fénykorukban. Olyan helyeken is járt már, amikről azt sem tudta korábban, hogy léteznek.

Ma azonban valamiért a pincébe vezető lépcső fele bolyongott. Máskor akkor sem szívesen járt erre, ha muszáj volt, úgyhogy később magának sem tudta megmagyarázni, hogy akkor mit keresett arra. Amikor azonban meghallotta a tompa zajt, kíváncsi lett, és elindult megkeresni, hogy mi okozta.

Mikor meglátta a félig-meddig még mindig eszméletlen férfit a lépcső alján, kettős érzések fogalmazódtak meg benne. Tudta, hogy a bájitalmester nem fogadná szívesen a segítségét, de a megmentési mániája… vagy kényszere - nem is tudta hirtelen felidézni, hogy szokta mondani Piton - vitába szállt ezzel a gondolattal, és végül is győzött.

Lesietett a lépcsőn, és próbálta felsegíteni az éppen eszmélő professzort. Piton azonban, ahogy azt Harry várta, iszonyatos dühvel villámló szemekkel lerázta magáról a kezét.

- Nincs szükségem a segítségére, Potter! - vágta oda neki, és megpróbált magától felkelni. Ez valahogy a falnak támaszkodva sikerült is, de alig próbált tenni két lépést, újra összecsuklott.

- Nekem nem úgy tűnik, tanár úr - mondta csendesen Harry. - Elkísérem a gyengélkedőre.

Piton veszettül tiltakozni akart, és különben is gyűlölte Pottert, hogy ilyen állapotban látja, de egy újabb halálra ítélt kísérlet után rájött, hogy nincs más választása, mint hogy a kölyökkel tartson.

Harry erős támaszt nyújtott neki, miközben egy örökkévalóságnak tűnő idő után elérték a gyengélkedőt. Piton hálát adott az égnek, hogy útközben nem találkoztak senkivel. Egyrészt gyűlölte volna az érzést, hogy az egész iskola tudja, milyen állapotban van, hát még azt, hogy Potter segítségére szorul. Átkozta magát, hogy nem indult el korábban a szobájába. Akkor talán még lett volna esélye rá, hogy odaérjen, és nem lenne ebben a nyomorult helyzetben.

Madame Pomfrey még nem aludt, a gyengélkedőn tett-vett, rendezte a gyógyszereket, mikor Harry betámogatta a megint éppen csak magánál lévő tanárt. Az öreg javasasszony azonnal odaugrott hozzájuk, és segített Pitont a legközelebb lévő ágyra fektetni.

- Mi történt Harry? - kérdezte a fiút, aki maga is kissé kimerült, míg idetámogatta a professzort.

- Nem tudom, Madame Pomfrey. Eszméletlenül találtam rá a pincelépcső alatt - mondta kissé ijedten a fiú. A boszorkány, csak enyhén sápadt el, de aztán némi határozottságot erőltetve magára csak ennyit mondott.

- Értesítsd, kérlek az igazgatónőt, nekem most erre nincs időm - és a betegéhez fordult.

- Megyek, Madame Pomfrey - mondta Harry, és elrohant McGalagonyért.

Mikor pár perc múlva visszaértek, megálltak tisztes távolságban, hogy ne zavarják Madame Pomfreyt a munkájában. Pár perc múlva azonban a gyógyító odajött hozzájuk.

- Most alszik. De…

- Ez az, amire gondolok, Poppy?

- Attól tartok, igen - válaszul az igazgatónő csak sóhajtott egyet. Harrynek azonban fogalma sem volt, hogy mi történt a férfival, így rákérdezett.

- Mi történt a professzor úrral?

- Az elmúlt évek - mondta szomorúan McGalagony - nem múltak el felette nyomtalanul.

- Ez mit jelent? - kérdezte bizonytalanul Harry.

- Gyere, ülj le egy kicsit! - mondta Madame Pomfrey, majd a vállára téve a kezét, az egyik üres ágy fele kormányozta, leültette, majd melléült. - Figyelj rám… az a rengeteg átok és kínzás… amit ő kapott… mind nyomot hagy maga után… az állandó legilimencia, amit ő átélt… Tudodkinél… még az ő okklumencia tudásával is, még akkor is, ha végig ellent tudott állni neki… ez folyamatosan halmozódott a testében. Eddig küzdött ellene…

- De én azt hittem, hogy ha egyszerre túl sokat kap, akkor az ott, akkor kiütközik - jutottak eszébe a fiúnak a barátja szülei.

- A crutiatus átoknál ez valóban így van. De gondolom Tudjukki azért arra ügyelt, hogy ne csináljon élőhalottat az embereiből. Főleg a legbelső köréből. De valószínűleg mindig elment a végső határig.

Harry ebben teljesen biztos volt. - De hogy lehet, hogy ő ilyen sokáig túlélte?

- Erre csak egy magyarázat van, Harry. Az az elképzelhetetlen, emberfeletti akarat, ami van benne. Csak ez segítette túl mindig mindenen. Nagyon sokszor feküdt itt nálam, olyan állapotban, hogy meg voltam róla győződve, nem éri meg a reggelt. És ő mindig talpra állt.

- De akkor most is…

- Nem, Harry… Azt hiszem, most feladta. Talán úgy érzi, hogy megtette, amit tennie kellett.

- Nem tudsz neki valahogy segíteni? - kérdezte McGalagony, aki mostanáig némán hallgatta a beszélgetést.

- Tudod, hogy a legjobb gyógyítók közé sorolnak, Minerva, de nem vagyok isten. Élet és halál nem azon múlik, hogy én mit szeretnék. Természetesen megteszek érte mindent, ami tőlem telik. Megérdemli. Élnie kellene. De ahhoz neki is segítnie kell.

- Ez lesz a legnehezebb - mondta elgondolkodva az igazgatónő.

- De hát miért? - kérdezte értetlenül Harry.

Most McGalagony is leült mellé. - Ha mélyen magába néz, Potter… - kezdte elgondolkodva, hogy hogyan is értesse meg a fiúval, amire gondol - nem érez valami olyasmit, hogy kicsit céltalanná vált az élete? Mintha nem lenne miért reggel felébredni? Mintha valami… ami eddig kitöltötte az életét… minden lélegzetvételét… hirtelen megszűnt volna? És bár hihetetlenül örül ennek, nem tudja semmivel betömni azt a vákuumot, ami maradt utána?

Harrynek leesett az álla. Az igazgatónő tökéletesen pontosan megfogalmazta azt, amit ő már hónapok óta képtelen volt. Csak suttogva tudott válaszolni. - De igen.

- Akkor ezt szorozza meg legalább hárommal. Magának hét éve szól erről az élete. A professzor úrnak több mint húsz. Szinte mondhatjuk azt, hogy amennyire csak vissza tud emlékezni, erről a küzdelemről szólt az élete. Mikor közben úgy tűnt, hogy volt egy kis szünet, Dumbledore-ral akkor is folyamatosan terveztek és készültek. Ők ketten tudták akkor is, amit más nem, és mindent megtettek hogy ne érje őket váratlanul. Azokban az években építették ki mindennek az alapját. És most elvesztette minden célját. Tudja, hogy ennek így kell lennie, és, még ha nem is látszik rajta, ugyanúgy örül neki, mint bárki más. De már nincs miért küzdenie. Nincs miért fenntartania ezt az erőt. És talán úgy érzi, nincs is miért élnie.

- De ezt nem hagyhatjuk... - mondta végtelenül összetörve a fiú.

- Ha ő így dönt… nem tehetünk semmit, Harry - mondta Madame Pomfrey szomorúan.

- De ha… ha találnánk valami célt… amiért… újra tudna küzdeni?

- Ez talán segíthetne, Harry. De van valami ötleted?

- Talán ha… ha utálhatna engem úgy, mint régen…

- Utálhat. Senki nem tiltja meg neki - mondta Madame Pomfrey. - De már nem akar. És régen sem utált. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. Nem… ez neki nem egy cél. Neki ennél sokkal nagyobb célok kellenek. Főleg ahhoz, hogy ezt túlélje. De azért gondolkodj. Hátha eszedbe jut valami.

- És most menjen, Potter! - mondta neki McGalagony kedvesen, de rendreutasítón. - Már nagyon késő van, és egy diák ilyenkor már nem kóborolhat a folyosón.

Harry tudta, hogy ez rá már rég nem vonatkozik, és, hogy Frics is inkább félreáll az útjából, ha éjjel összefutnak a folyosón, de azért engedelmesen bólintott. Magában azonban elhatározta, hogy igenis segíteni fog annak a bájitalmesternek, aki annyiszor mentette meg az életét.

Piton viszont, aki Madame Pomfrey elvárásaival szemben egyáltalán nem aludt, több dolgon is ledöbbent. Egyrészt azon, hogy a két nő olyan tökéletesen átlátta, hogy mi zajlik benne, mind fizikai, mind lelki síkon, a másik pedig az, hogy Potter segíteni akar neki. Az a Potter, akit ő az első pillanattól fogva gyűlölt. Na persze, a kis megmentő… hogy is hazudtolhatná meg magát. Hisz neki mindig mindenkit meg kell menteni. Miért pont ő lenne kivétel. Aztán majd még hálás kéne legyen neki. Még mit nem. Semmi köze az ő életéhez. Hagyja békén meghalni, ha már egyszer élni nem hagyta soha nyugalomban. Miért kell mindenbe beleavatkoznia? A nagyzási mániája, és az önimádata… hogy mindig mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja… a tudata mélyén azonban kezdett megfogalmazódni egy kis szikra, hogy ezt a dolgot nem így hívják, de bárhogy is gondolkodott, nem jutott eszébe a megfelelő szó, ezért inkább engedte, hogy a gyengeség, az álom és az eszméletlenség furcsa gomolygó keveréke magába szippantsa. Az utolsó éber pillanatában azonban még arra gondolt, hogy ez a kölyök tényleg még azt is elviselné, hogy úgy bánjon vele, mint régen, ha attól meggyógyulna?

Másnap reggel, mikor felébredt, Madame Pomfrey belétraktált egy bögre gyógyteát, majd megkérdezte.

- Hogy érzed magad?

- Ne tégy úgy, Poppy, mintha nem tudnád. Pocsékul. És ez csak egyre rosszabb lesz.

- Vedd fel a harcot, Perselus!

- Ne akard megmondani, hogy mit csináljak! - fakadt ki dühösen a férfi, mire az öreg javasasszony csak megcsóválta a fejét, és felállt az ágya széléről, majd elsétált.

Perselus azonban tudta, hogy ez még nem a vége. Szerény számításai szerint még úgy fél évet adott magának, hol jobb, hol rosszabb állapotban, viszont a végét már csak szenvedés és fájdalom között. Most, hogy itt feküdt, a közelgő fájdalmakra gondolva, meg tudta érteni Albust, amiért úgy intézte, hogy megkímélje magát ettől. Ő is szíve szerint ezt tette volna, ha nem érzi egy kicsit méltóságán alulinak. Annyi mindent kibírt már, ez a kis fájdalom meg sem fog kottyanni neki, mielőtt feldobja a talpát, gondolta mérhetetlen iróniával.

Aztán Poppy visszatért, hozott neki egy üvegcse fájdalomcsillapító bájitalt, amit az öreg javasasszony legnagyobb ledöbbenésére egy szó nélkül felhajtott. Tudta ő nagyon is jól, hogy a vége fele ihat már bármit, nem fog használni. Úgyhogy úgy gondolta, addig él a lehetőséggel, amíg van értelme.

Aztán a nap hátralévő részét leginkább alvással töltötte, csak egyszer ébredt fel, akkor sem tudta első pillanatban, hogy mire. A szöszmötölés, amit hallott, nem Poppy ismerős hangjai közé tartozott. Kinyitotta a szemét. Az első, amit észrevett, hogy odakint már erősen szürkül az idő, így valószínüleg már kora este van. A második pedig Potter volt, aki épp ki akart lépni a szobából.

- Mit keres itt, Potter? - kérdezte a fiút halkan, de annál szigorúbban.

- Csak meg akartam kérdezni Madame Pomfreyt, hogy hogy van a professzor úr.

- Madame Pomfrey nincs itt, mint látja. És mióta érdekli, hogy vagyok?

- Mióta ott találtam eszméletlenül a földön.

- A saját érdekében nagyon gyorsan felejtse el, amit látott, Potter! - mondta a kölyöknek fenyegetőn a férfi, már amennyire épp erejéből tellett.

- Az nem én lennék, tanár úr - mondta halkan a fiú, és minden további szó nélkül kilépett a gyengélkedőről. Tudta Pitonról, hogy makacs, mint az öszvér, és hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, attól hat lóval sem lehet eltántorítani, de nem értette, hogy mi a fenéért akar annyira meghalni. Márpedig erősen úgy nézett ki, hogy ez a szándéka.

Mikor Harry mögött becsukódott a gyengélkedő ajtaja, Piton belátta, hogy igaza van. Ez a kölyök bárkinek segítene, még annak is, aki öt perccel ezelőtt még belerúgott. Szentimentális bolond, gondolta, és újra elaludt.

Másnap vacsora után azonban Harry megint bejött hozzá. Ő maga sem értette igazán, hogy mi hajtja a gyengélkedő felé, és hogy mi a fenéért aggódik a bájitaltan tanára miatt. Inkább örülnie kellene neki, hogy az órái vagy elmaradnak, vagy valaki helyettesít, akinek köze nincs a dologhoz.

De ennek ellenére megint itt volt a gyengélkedő ajtaja előtt, és ezúttal is reménykedett benne, hogy a férfi alszik, és megtalálja Madame Pomfreyt, de most azt sem bánta volna, ha nem így lesz.

És valóban, a professzort ébren találta. Egy fokkal jobban nézett ki, mint tegnap ilyenkor, de ez nem jelenti azt, hogy képes lett volna felkelni az ágyból.

- Ma is azért jött - fordult egy gúnyos pillantással a fiú fele -, hogy megkérdezze Madame Pomfreyt, hogy vagyok?

- Nem, tanár úr. Ma öntől szerettem volna megkérdezni, hogy van.

- Nocsak, Potter, fejlődik a bátorsága? - kérdezte a férfi, holott tudta, hogy a fiúnál bátrabb embert rég hordott a hátán a varázsvilág. És ha azt hitte, hogy Harry megijed a kérdésétől, csalódnia kellett.

- Elvégre ezért vagyok griffendéles, nem igaz, tanár úr? Régen szerette ezt az orrom alá dörgölni, de már rég hallottam.

A bájitalmester egy pillanatra elgondolkodva nézett rá. - Ha ez a szíve vágya, megkaphatja.

- Nem feltétlenül szükséges. Tényleg azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van.

- Feltételezem, az állapotom rám van írva, így nem tartom szükségesnek a választ.

- Ahogy akarja, tanár úr - mondta a fiú, és elhagyta a gyengélkedőt. Piton egy csipetnyi csalódást érzett, hogy a kis túlélő ilyen hamar feladta. No de sebaj, legalább nyugodtan pihenhet egy kicsit.

Következő nap Poppy szinte egész nap nyaggatta valami bájitallal, amit esze ágában sem volt meginni. Pedig a boszorkány rég megszokhatta volna már, hogy csak olyan bájitalt iszik meg, amit saját maga készített. És azt messze földről megismeri. Ebben a huzavonában azonban alaposan elfáradt. Délután aludt egy kicsit, de estefele azon kapta magát, hogy szinte várja, hogy Potter benézzen hozzá. Amikor ez tudatosodott benne, iszonyú mérges lett a kölyökre.

Mikor Harry úgy fél órával vacsora előtt valóban megjelent, szinte érezte, ahogy szikrázik a levegő a gyengélkedőn.

- Mi van Potter, nincs jobb szórakozása, mint utánam kajtatni?

A szólított felvonta az egyik szemöldökét, majdnem úgy, mint Piton szokta, ha választ vár egy gúnyos kérdésre. - Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, tanár úr.

- Azt hiszem, nem tartozom magának válasszal. Menjen inkább és boldogítsa a drágalátos barátait.

- Azt hiszem - mondta a fiú egy szomorú villanással a szemében -, hogy boldogabbak, ha kettesben lehetnek. Nincs már szükségük rám.

- Ugyan, Potter, ne akarja bemesélni nekem, hogy a híres trió darabjaira hullik szét.

- Nem akarom. De maga is láthatná, ha nem ragaszkodna a berögzött elképzeléseihez.

- Ezért a pimaszságért le kéne vonnom tíz pontot! - mondta indulatosan a tanár.

- És miért nem teszi, professzor úr? - kérdezte Harry őszinte kíváncsisággal.

- Ugyan minek? Nem hinném, hogy bármi hatással lenne magára.

- Ez eddig sosem zavarta magát. Eddig is levonta a griffendél pontjait, holott tudta, hogy nem hat meg vele senkit.

- Jól látom, Potter, hogy most ki akarja provokálni, hogy levonjam a háza pontjait?

- Jól - mondta a fiú röviden és tömören.

Piton első körben le akarta hülyézni a kölyköt, de aztán rájött, hogy annak sincs több értelme, mint a pontlevonásnak. Az elmúlt hét évben úgy megszokta tőle ezt is, hogy olyan volt neki, mintha csak jó reggelt köszönnének egymásnak. De aztán mégsem tudta megállni.

- Maga nem normális.

- Lehet - ismerte be a fiú Pitonnak, és egyben saját magának is.

- Mit akar ezzel elérni? - kérdezte Piton fáradtan, holott volt némi sejtése a dologról.

- Azt hiszem, jobban illik magához az a régi énje, mint hogy így elhagyja magát - válaszolt a fiú a maga számára is meglepő nyílt őszinteséggel.

- Na, mára ez volt az utolsó csepp. Takarodjon innen! - mondta neki morogva a bájitalmester, de a hangjában nyoma sem volt a régi gyűlöletnek, vagy gúnynak.

- Mára? - kérdezte egy pillanatra megint felvonva egyik szemöldökét Harry. - Akkor holnap este megint bejövök - ígérte a férfinak.

- Isten mentsen tőle. Inkább látnék egyet Hagrid szörnyei közül az ágyam mellett, mint magát.

De Harry nem vette fel tőle a beszólást. - Viszlát holnap, tanár úr! - köszönt el a betegtől, és elindult vacsorázni.

A nagyteremben letelepedett ugyan a barátai mellé, de mivel azok olyan agyalágyult dolgokkal voltak elfoglalva, mint egymás etetése, illetve a másik vacsorájának lopkodása, Harry hamar megette a vacsorját, és inkább otthagyta őket.

Miközben elindult szokásos éjszakai sétájára, Piton professzoron járt az agya. Képtelen volt elhinni, hogy a férfi életében nincs egyetlen olyan dolog sem, amiért érdemes lenne élni. Arra nem is gondolt, hogy egészen három nappal ezelőttig ő is ugyanígy érzett, csak maximum ettől nem jutott ennyire padlóra, mint a férfi. És az sem jutott el a tudatáig, hogy az, hogy segítsen a tanárnak, úgy tűnik neki elég cél ahhoz, hogy a tanulás mellett kitöltse az életét. Ezekkel a gondolatokkal rótta a folyosókat. Egyszer messziről látta Fricset, és tisztában volt vele, hogy az öreg gondnok is látta őt, de nem fog neki szólni. Úgy éjfél fele fáradt el eléggé ahhoz, hogy úgy döntsön, visszamegy a hálókörletébe, és lefekszik aludni.