Sosem felejtem el a pillanatot, amikor az őrült angyal megölése után végre alkalmam nyílt felfalni mesterem lelkét. Olyan gonddal nevelgettem, megfűszerezve mindennel, amit szeretek és mégis... szokatlanul erős fájdalom hasított belém, amikor elérkezett az elkerülhetetlen.
Egyikünk sem volt az az érzelgős típus, tudtuk, hogy csakis egyetlen járható út van: amelyre együtt léptünk.
Nevetséges, de ahogy ott, azon a halott szigeten mesterem királykék szemébe néztem, úgy éreztem nem volt elég. Nem volt elég az idő, amit vele töltöttem. Mind a démon, mind a komornyik tiltakozott bennem az ellen, hogy ilyen hamar véget érjen ez a kezdetben végtelennek hitt történet. Ám a lélek illata...
Tudtam, hogy egy tökéletes lélek van a birtokomban, amit szabadon engedni érzelgős ostobaság lenne. Közelebb hajoltam, hogy igazi ínyenc módjára lassan fokozzam az élvezetet, amikor...
A lélek hirtelen eltűnt. Csak egy pillanatra érzékeltem egy másik démon jelenlétét, majd a lélek, amit olyan sok gonddal nevelgettem... a gazdám lelke... a gazdám elhagyott...
A kétségbeesés hullámai csaptak össze a fejem felett, amikor tudatosult bennem, hogy vége. Elvesztettem...
Váratlanul, valóságos Isteni sugallatként, már ha az én esetemben lehet ilyenről beszélni, tudatosult bennem, hogy nem, koránt sincs vége. Még ha csak egy egészen rövid időre is, de meghosszabíthatom ezt a történetet.
A másik démon nyomába eredtem, valahogy hálásan, hogy felszította a reményt. Amikor visszaloptam drága gazdám lelkét, az elégedettséget és az éhséget ismét elnyomta a másik démon által megteremtett reménykedés. Hiszen ha egyszer el lehetett halasztani a történet befejezését, talán újra el lehet.
Ahogy a Phantomhive ház királykék köves gyűrűjét Ifjú Gazdám ujjára húztam, megéreztem, hogy igenis lesz folytatás. Még az óriási erejű döbbenet sem tudta elnyomni az örömöt...
Táncoljunk még egyszer, Bocchan!