Prológus

© A történetben előforduló szereplők nem hozhatók összefüggésbe valós személyekkel. Bárminemű hasonlóság csupán a véletlen műve.

Naruto, One Piece, Dragon Ball – mind hatalmas, neves univerzumok egy még hatalmasabb világban. Közös tulajdonságuk, hogy az utóbbi évek során mindegyiket uralma alá hajtotta Heelal nagyúr, az univerzumok hódítója. Tudósai segítségével létrehozta az univerzumkaputÔ, melynek segítségével képes a világok közti utazást maguk és szövetségeseik számára lehetővé tenni.

Heelal nagyúr ezúttal a Gintama univerzum leigázására adta a fejét. Most is a jól bevált tervet óhajtotta felhasználni, ezért a Schepping bolygóra három, a Gintamáról magas fokú ismeretséggel rendelkező lányt hozott át. Szerencsétlenségére viszont az univerzumkapu kezdett elhasználódni, emiatt a lányok nem érték el a hódító bolygóját; a scheppingek számára ismeretlen helyre kerültek.

Heelal nagyúr értetlenül állt az üres, füstölgő kapu előtt. A tudósok össze-vissza nyomkodták a különféle színű és formájú gombokat, remélve, hogy valahogy túlélik az uruk haragját. Végül az univerzumkapu feltalálója fejét rázva előlépett és tisztelettudóan meghajolt.

- Felség, mélységesen sajnálom, de az univerzumkapu meghibásodása miatt el kell halasztani a támadást – mondta hosszú, ősz szakállát simogatva.

- Mi történt az informátorokkal?

- A Gintama univerzumban vannak, viszont elvesztettük a kapcsolatot a gyűrűikkel, így nem tudjuk őket sem bemérni, sem elérni.

- Értem. – Heelal nagyúr egy pillanatig összeráncolt homlokkal törte a fejét a következő lépésén, majd harsány hangon kiáltott. – Dol Moer!

Erre egy páncélba öltözött férfi karddal az oldalán lépett be:

- Parancsára, uram!

- Szedd össze az embereidet, és indulj az informátorok keresésére! A professzor úr ad fotókat és személyleírást.

- Igenis, uram!

Yorozuya Gin-chan főhadiszállása mellett, a kukákkal teli sikátorban, ahová nem ér el a napfény, a pizsamás szamuráj kezében egy köteg régi JUMP-pal hitetlenkedve dörzsölte álmos szemeit.

- Nenenenene! Miért pont én? Nincs még elég bajon? …Ez egy hulla? Mondd, hogy nem egy hulla! Hééé! Még életben vagy?

Gintoki leguggolt és bökdösni kezdte a lányt, aki ennek ellenére is teljesen mozdulatlan maradt. Viszont arról megbizonyosodott, hogy lélegzik, tehát életben van, tehát nem hagyhatja ott csak úgy.

- Áááh! Ezt nem hiszem el! – Gintoki morogva a karjába vette a lányt, és felvitte a házba.

Felérve lefektette a kanapéra, és másodperceken belül Kagura és Shinpachi kíváncsian pislogtak az idegenre.

- Gin-chan, mondtam, hogy ne szedj fel minden szemetet – csóválta a fejét Kagura, mire Gintoki fejbe vágta.

- Ezt én mondtam neked!

- De Gin-san, hol találtad ezt a lányt? – kérdezte Shinpachi.

- A kuka mellett.

- Látod, mondtam, hogy szemét.

- Nézzétek a ruháját, egyértelműen nem idevalósi. Lehet, hogy megtámadták.

- Nos, nem tudjuk meg, amíg fel nem kel.

- HÉÉÉ! LÁNY! ÉBRESZTŐ! – Kagura teljes tüdőből ordítani kezdett, de az új vendégükből ez mindössze annyi reakciót váltott ki, hogy összehúzta magát, és a másik oldalára fordult.

- Hé! – kiáltott fel Gintoki idegesen. – Ha a vén banya nem hagyott aludni, te se fogsz! – És sikeresen felrázta az idegent, aki az ismerős hangra döbbenten felkapta a fejét, és teljes döbbenettel az arcán nézett körül.

- Te… Gin… chan…?

- Huh? Ismered Gin-sant?

- Shinpachi…? És Kagura is?

Most már a szobában lévő mind a négy személy döbbenten nézett.

- Hé, hé, ez nem vicces. Ki vagy te és honnan tudod, mi kik vagyunk? – kérdezte Gintoki.

- Én… - Ekkor a lányt szörnyű fejfájás fogta el, olyan erejű, ami meggátolta abban, hogy bármire is visszaemlékezzen.

- Ne erőltesd meg magad! – mondta Shinpachi azonnal.

- Mi a neved?

- Lídia.

- Lydia? – kérdezte Gintoki. – Csak nem… egy tündér vagy?

- …Nem vagyok tündér.

- Pedig a Lydia tutira tündérnév. – Lídia elmosolyodott.

- Lycchan, honnan jöttél? És miért aludtál a szemét között? – kérdezte Kagura.

- Igazából azt sem tudom, hol vagyok most.

- Gyere! – mondta Gintoki.

- Huh?

- Úgy tűnik, nekünk nem kell bemutatkoznunk. Amint kerül beléd egy kis cukor, az is eszedbe fog jutni, hogy miért vagy itt.

ぎんたま

A Shinsengumi főhadiszállásának egyik szobájában a démoni alparancsnok épp egyenruhájának felvételén fáradozott, inge begombolásához készülődött, amikor egy hang megzavarta tevékenységében. Ez a hang minden bizonnyal egy női hang volt, és minden bizonnyal a háta mögül jött. Nos, ha figyelembe vesszük, hogy Hijikata az ajtóval szemben állt, tehát senki sem jöhetett be, valamint, hogy mögötte csak a futonja van…

Hijikata lassan, nagyon lassan, sűrűn verejtékezve megfordult, és amint meglátta a takarója alatt békésen alvó lányt, éles hangon sikítani kezdett.

A hangra a lány idegesen felemelte a fejét a párnáról, és dühösen kérdezte:

- Mi van már?!

- K-k-k-k-ki a franc vagy és mit keresel az ágyamban?!

A lány az alparancsnok hangjára hirtelen magához tért.

- Hol vagyok? Várj… Toshi? Várj! Hol vagyok? Várj-

- Nem akarok várni! Válaszokat akarok! Mi a rákért vagy a szobámban?

- Várj!

- MI VAN?!

- TOSHIIIII! – A lány teljesen váratlanul felugrott, és szorosan megölelgette Hijikatát, aki teljes sokkban állt, mozdulatlanul.

Miután az „ölelés" véget ért, Hijikata leválasztotta magáról a lányt, felöltözött, rágyújtott egy szál cigire és összeszedetten közölte a tényeket:

- Jó. Elviszlek Kondo-sanhoz, és kiderítjük, hogy kerültél ide.

Ezzel megragadta a lány csuklóját, kinyitotta az ajtót és majdnem nekiment Sougonak.

- Hijikata-san, vigyázz, merre mész!

- Bocs…

- Oh – Sougo észrevette a Hijikata mögött álló lányt. – Hijikata-san, te is találtál egy lányt magadnak? Bár nem olyan cuki, mint az enyém, nézd! Annácska, gyere, lábhoz!

Sougo hívására egy alacsony, barna hajú lány jött feléjük idegesen.

- Megmondtam, hogy nem vagyok kutya! Utálom a kutyákat! Legalább valami értelmesebb álla- Domi?!

- Anna?!

- Ismeritek egymást? – kérdezte Hijikata ide-oda nézve a két lány között.

- Persze, barátok vagyunk, de hogy kerültünk ide? Nem mintha panaszkodnék… - mondta Domi.

- Épp Kondo-sanhoz indultunk. Folytassuk ezt a beszélgetést, miután odaértünk! – javasolta Sougo.

A Shinsengumi tanácstermében Anna és Domi elmesélt mindent, amit tudnak: hogy mindkettejüket kínzó fájdalom gyötri, ha megpróbálnak visszaemlékezni az elmúlt hétre, hogy mindketten eszméletlenek voltak, és egy teljesen idegen környezetben ébredtek fel.

- Vagyis – kezdte Kondo – rá kell jönnünk, hogy kerültetek ide és lehetőleg segítenünk kell biztonságban hazajutni.

- Igazából… - motyogta Anna alig hallhatóan.

- Oké! Toshi, Sougo, rátok bízom ezt az ügyet – jelentette ki a parancsnok.

- Mi? Miért pont nekem kell?!

- Na, na, Hijikata-san, nem örülsz, hogy végre egy igazi lánnyal lehetsz?

- Pofa be, Sougo! Akarod, hogy kinyírjalak?!

Ezt a már annyiszor hallott veszekedést figyelve a két lány olyan nyugodtságot érzett, mintha ők ketten mindig is részesei lettek volna a Shinsengumi életének. Bár tudták azt is, hogy nem ide tartoznak, és az, hogy most itt vannak, okkal történt. Egy olyan okkal, ami valószínűleg egyikőjüket sem fogja boldoggá tenni.

Folytatjuk...