Sötétség leple
Voldemort halott, Harry él. Legyőzték a gonoszt, de milyen áron? Újabb háború van kitörőben, de ki lesz a megmentő? És Perselus mindezt hogyan viseli?
Minden jog J. K. Rowling védelmét élvezi, a szereplőit kölcsön vettem saját magam és mások szórakoztatására. Anyagi hasznom nem származik belőle, pedig de szép is volna...
A történet enyhén Severitus, emellett töményen OOC.
Kellemes olvasást! :)
~~~ SL ~~~
I. Fejezet: Új irány
A csata eldőlt. Voldemort halott.
A roxforti birtokot vörösre festette a vér, mindenhol halottak hevertek, köztük a túlélők kószáltak keresvén elhunyt hozzátartozóikat.
A néma csendet időnként egy-egy hangos zokogás törte meg.
Harry Potter a fúriafűz tövében ült és maga elé meredt. Lábainál Voldemort élettelen teste hevert, de még így sem volt képes teljesen elfogadni, hogy vége ennyi volt. Hiába ért véget a csata, hiába győzte le a gonoszt, lelkében jelenleg is folyamatos harc dúlt. Képtelen volt elviselni annyi ember halálát és legszívesebben elszaladt volna, hogy ne lássa a könnyekkel küszködő családokat. A fájdalom már kezdett elviselhetetlenné válni, mikor léptek zajára lett figyelmes. Mikor megpillantotta az érkezőket valami elpattant benne, szemei elsötétültek, tekintete megváltozott.
Cornelius Caramel mosolyogva közelített a kis túlélő felé Dumbledore kíséretében. Mikor szólásra nyitotta száját Harry rögtön közbevágott, ellehetetlenítve a miniszter ömlengését.
- Ne merészeljen megszólalni!
- No, de Harry édes fiam! - az igazgató mosolyogva feddte meg hősünket - Nem illik hozzád ez a hangnem, a miniszter úrral szemben.
- Ne akarja nekem megmondani, kihez hogyan szólhatok! - robbant ki Harryből a válasz.
- Hallatlan... - döbbent meg Caramel. - Ez a viselkedés...
- AZT MONDTAM HALLGASSON!
Az ordításra minden jelenlévő felfigyelt. Albus Dumbledore összevont szemöldökkel nézte Harryt s érezte, valami nincs rendjén a fiúval, főleg a mágiájával. Teljesen más volt a kisugárzása, mint eddig. Valami megváltozott, méghozzá nem jó irányba, de nem tudta hol is érezte ezt utoljára. Mire fény gyúlt elméjében és megelőzhette volna a problémát már késő volt.
Harry érezte, hogy bizseregnek az ujjai. Az előtte álló két ember többet ártott neki, mint bárki. Többet, mint Voldemort. A mágiája ingadozott majd elcsendesedett, az idegességet átváltotta a harag.
- Íme, a Kis Túlélő! A bolond féleszű gyerek, akit folyamatosan próbált lejáratni, miniszter úr! Íme, a sakk bábú, a kisgyermek, akinek hazudozni kell és felhasználni egy nagyobb jóért, igazgató úr! Senkit sem érdekelt, hogy mit érzek! Senki sem törődött azzal mennyi megaláztatáson mentem keresztül! Csak az számított, hogy a kis Harry Potter tegye a dolgát, hogy másoknak jobb legyen! ELÉG VOLT! EZ KELLETT? HÁT, TESSÉK!
Minden jelenlévő felhördült, mikor Harryt mélyfekete köd lepte el, majd eltűnt a birtokról. Dumbledore ledermedve állt tekintetét hősünk helyére szegezve, Caramel habogva nézett hol az igazgatóra, hol Voldemort holttestére. Mindenki érezte, hogy nagy baj közeleg. Lehet, hogy ezt a háborút megnyerték, de úgy tűnt rögtön egy másik vette kezdetét. És most bizony nincs megmentő...
~~~ SL ~~~
- Ron! RON! RONALD WEASLEY!
Molly fujtatva tört utat magának a tömegben keresvén legkisebb fiát. A nagyterem romjai közt végül nagy nehezen rátalált csemetéjére Hermione társaságában.
- Igen anya?
- Dumbledore professzor azonnal kéret titeket az irodájába! Utána magyarázatot követelek!
Albus Dumbledore elmerengve ült íróasztala mögött, egyszerűen nem értette, mi vezethetett idáig? Volt valami nagyon aggasztó a dologban, de még nem jött rá, mi lehet az. Érezte Harry mágiájában azt a különös rezgést, melyet utoljára Tom Denemnél vett észre mikor még a tanítványa volt.
Különös - gondolta - mi történhetett, ami idáig sodorhatta az eseményeket? Tűnődéséből egy halk kopogtatás húzta vissza a valóságba.
- Igazgató úr, kéretett minket...
- Á, igen Miss. Granger, Mr. Weasley kérem, foglaljanak helyet.
A megilletődött páros leült egy-egy karosszékbe, majd kérdő tekintettel nézték az idős mágust. Hermione körülnézett az irodában, majd mielőtt még az igazgató belekezdhetett volna, óvatosan közbeszúrta kérdését.
- Dumbledore professzor... Hol van Harry?
- Nos, én is ezt akartam kérdezni tőletek. - vonta össze szemöldökét az igazgató.
- De.. De hát.. - Ron habogva nézett Hermionéra. - Kint volt a fúriafűznél.
- Ott is volt, Mr. Weasley, azonban később történt valami.
Dumbledore beszámolt két diákjának a történtekről. Hermione szája elé kapta a kezét megejtve egy halk sikkantást, Ron ledermedve ült mellette.
- Szóval fogalmuk sincs, hogy hova mehetett az ifjú Harry?
- Nem, igazgató úr. Én... én nem tudom mi történhetett, azt hittük minden rendben van. - Hermione hajszálvékony hangon válaszolt, elfojtva az előtörő sírást.
- Azt hiszem, mihamarabb elő kell kerítenünk, mielőtt valami visszafordíthatatlan történik.
Ebben a pillanatban Piton robbant be az ajtón szakadt talárban, zilált hajjal.
- MAGYARÁZATOT KÖVETELEK! HOL VAN A FIAM?!
~~~ SL ~~~
Lucius Malfoy ideges volt. Sosem mutatta ki, sosem látszott rajta, de roppantul ideges volt. A csata eldőlt, a Nagyúr halott, mégis össze lettek hívva a halálfalók. Na persze – gondolta Lucius – aki egyáltalán részt vett és túlélte a csatát. Azt hitte, végre fellélegezhet és élheti az életét. Mindaddig felhőtlen volt a kedve, míg fel nem izzott a sötét jegy a karján. Először nem vette figyelembe az apró bizsergést, úgy gondolta biztosan hozzászokott már az érzéshez, de mikor úgy belenyilallt a karjába, hogy a könnye is kicsordult tudta, hogy valami nem kerek így azonnal hoppanált.
Megdöbbent, mikor társaival együtt Codric's Hollow-ba érkezett az egykori Potter ház kapujához.
Velük szemben egy csuklyás alak ült a lépcsőn, fejét a föld felé fordítva. Lucius érezte, hogy az idegen mágiája hatalmas, csaknem nagyobb, mint Voldemort nagyúré volt. Végigfutott a hideg a hátán mikor megérezte a tömény gyűlöletet is, mely az alakból áramlott feléjük.
Az alak lassan felállt, majd hátratolta csuklyáját. A halálfalók egyszerre hördültek fel Harry Potter látványától. Valójában nem a gyerek jelenléte volt az, mely megrekesztette bennük a levegőt, hanem a tekintete. Mélyzöld, mégis vöröses árnyalatú szemek meredtek rájuk.
Uraim – szólalt meg halk hangon – Itt az ideje a változásnak.