1. rész
-Gyere már! – üvöltötte Lovino az ajtóban állva. Cipője már a lábán volt, és a kulcsával babrált. Abban a pillanatban fordult ki a szobájából Feliciano, zokniban, ingben, és nyakára dobott nyakkendőben. Menet közben ugrálva húzta fel a nadrágját, elrohant a fürdőbe, ahonnan egy fogkefével a szájában tért vissza. A konyhát célozta meg, fél kézzel fogat mosva, másik kezét pedig fésűként használta. Lovino hallotta, hogy a konyhában gargarizál, és egy másodperc múlva már egy banánnal a kezében és fogkefe nélkül (amit valószínűleg otthagyta valami random helyen), és megállt bátyja előtt, várva, hogy az bekösse a nyakkendőjét.
- Hogy alhatsz el mindig ennyire? Bementem hozzád, kétszer is, és mindkétszer azt mondtad, hogy „kelek már".- szidta meg Lovino, nyakkendőt kötve. –Kész vagy. - simította le a tökéletesen megkötött textilt, majd a fiú felé nyújtotta a cipőit, hogy vegye fel.
-Épp tésztáról álmodtam, és nem akartam felkelni- mondta fél lábon totyogva és a cipőfűzővel szerencsétlenkedve, aminek következtében seggre esett.
-Au. –nézett fel bátyjára, aki nagyot sóhajtva letérdelt, hogy bekösse a cipőjét.
Feli szerette az ilyen reggeleket. Lovino gyakran volt vele undok, de néha, mint aznap reggel is, előtört belőle a testvéri szeretet (vagy csak nagyon késésben voltak).
A kisebbik Vargas fiú még mindig a banánján nyámmogott, amikor az irodába értek. Egy hatalmas biztosító cég kisvárosi fiókja volt ez, nem dolgoztak itt tíznél többen. Feli szerette a munkahelyét. Egész nap új embereket ismerhetett meg, és bámulhatta a vele szemben lévő asztalnál dolgozó Ludwigot.
Ludwig nagyon jóképű volt, rövidre nyírt szőke hajával, és pont passzoló szürke öltönyével maga volt a megtestesült tökéletesség. Bezzeg Feli kócos barna haját akárhogy fésülgethette, mindig kiállt egy megzabolázhatatlan tincs, az ingét rendszeresen félregombolta, és nyakkendőjét se tudta magának bekötni.
- Feli - szólt halkan, de határozottan a mellette lévő asztalnál Kiku – hívd a következőt, nem az álmodozásért fizetnek.
Kiku pontosan tudta, hogy a fiú nem csak úgy a nagyvilágba ábrándozik, de ezt nem tette szóvá. Feli pontosan ezért szerette olyan nagyon, ő volt az egyik legjobb barátja. Magas vékony alkatú srác volt, fekete hajjal, és ugyanúgy fekete enyhén húzott szemekkel, és hófehér tündéri arccal. Ritkán mosolygott, amolyan visszahúzódó típus, csendes megfigyelő volt, és halálosan precíz.
Feli hívta is a következő ügyfelet, és mosolyogva köszöntötte. Ez volt a kedvenc része. amikor az emberek arcán látta a megkönnyebbülést, hogy nem veszik semmibe őket.
Amikor ebédszünetben bementek az ebédlőbe, csak akkor realizálódott Feliben, hogy miért volt reggel olyan csend. Francois, és Arthur az ebédlő két legtávolabb eső pontjában ültek, és látványosan kerülték egymás tekintetét. Ludwig csendben eszegetett, de látszott rajta, hogy ő is feszült. Egyedül Yao volt teljesen nyugodt. Feli Kiku mellé ült, és nekiállt majszolgatni az ebédjét, amit még Lovino csomagolt neki. A másik oldalára hirtelen lehuppant Antoino.
- Mi történt?- mutogatott a villájával a terem két sarkába, a két duzzogó férfi felé. Erre a két férfi csak a vállát vonogatta.
Francois befejezte az ebédjét, és az Arthur mögötti kis mosogatóhoz igyekezett. A teremben megfagyott a levegő. Az ikrek, Arthur örökbefogadott unokaöccsei mintha megérezték volna, hangosan nevetve jöttek az étkezőbe, és rögtön lefagyott a vigyor az arcukról.
- Mi történt, Arthur bácsi? Mi ez a nagy csend?- Kérdezte Alfred, és ezzel a két kicsi kérdéssel el is indította a lavinát. Nagybátyjuk jó hangosan nekiállta szidni a franciát, mert az állítása szerint ellopta tőle az egyik legjobban fizető ügyfelét.
-Oh, mon Dieu! Hányszor mondjam még, hogy nem loptam el! Egyszerűen csak megkapó a személyiségem. – villantotta meg 1000 voltos mosolyát, amitől Arthur majdnem nekiugrott, csak unokaöccsei tartották vissza.
-Hazugságokat állítottál rólam! Megaláztál, és elvesztettem miattad a legjobb ügyfeleimet!
-Te most hazugnak nevezel?! –kiabálta most már a francia, és egy hirtelen mozdulattal Arthur felé fordította a csapot, aki rögtön csurom víz lett. Fehér inge átázott, szőke haja, ás bozontos szemöldöke vizesen tapadt a fejére. Szája O-t formált, és úgy nézett ki, mint egy ázott macska. Szemében dühös láng villant, és a másodperc töredéke alatt hozzávágta az ebédje maradékát a franciához, de az villámgyorsan kitért előle, és a babkonzerv Ludwig patyolat öltönyén landolt. Egy pillanatra mindenki ledermedt, aztán elszabadult a pokol. Maradék ebédek, és vizes poharak repkedtek mindenhelé.. Az ikrek nyakig csatakosak lettek, Felicianot is eltalálták, pedig az asztal alá rejtőzött el. Lovino kezében kedvenc ételével lépett be, de még meglepődni se volt ideje, már rá is borították az ételét az ingére. Szemében könnyek csillogtak, úgy vetette bele magát a forgatagba.
- ABBAHAGYNIIII!
Egy perc múlva már szépen egymás mellett álltak sort, vizesen, ruhájuk, hajuk, egymás ebédjétől volt maszatos, és bűnbánó kisgyerekként fixírozták a cipőjüket. Berwald idegesen járkált fel alá előttük, kezével az orrnyergét masszírozva. Bár látszólag egész nyugodtnak tűnt, a halántékán kidagadó ér azt mutatta, mindjárt robban.
-Én azt hittem, felnőtt férfiakkal dolgozom együtt- kezdte halkan-, de úgy látszik, hogy itt csak óvodás kisfiúk vannak. Ti egyszerűen nem vagytok normálisak! Ez már a HARMADIK EZEN A HÉTEN! Mégis mit képzeltek magatokról?! Nagyot csalódtam bennetek!- még most sem kiabált, de mindenki azt kívánta, bárcsak kiabálna, mert így rettentő ijesztő volt. Kezét ökölbe szorította, hogy elrejtse, mennyire remeg a dühtől. Lovino halkan szipogott, úgy érezte, nem tehet semmiről, és nem viselte jól, ha a főnöke ilyen pipa volt.
-Most pedig: így ahogy vagytok, kimentek az ügyfelek elé, és elmondjátok, hogy miért kell elküldenünk őket, és bezárni mára az irodát. Utána feltakarítjátok az étkezőt, hogy minden patyolat tiszta legyen.- nézett mögéjük. Hát igen. Az étkezőben állt a víz és a kosz. - A bónuszotokat erre a hónapra elfelejthetitek. – egy pillanatra elhallgatott, és egyesével belenézett mindenki szemébe. - Most megérdemelnétek, hogy mindenkit azonnali hatállyal kirúgjak. - ezzel elindult kifelé.
- Holnap reggel pontban nyolckor mindenki az irodámban lesz- fordult vissza, és eltűnt.
Tíz perc múlva már mindannyian a padlón térdelte súrolták azt, és nem mertek egymáshoz szólni. Egymást okolták ugyan, de látták Berwald szemében, hogy most drasztikusan fog fellépni az újabb csetepaté miatt.