Hiszem, ha…
Ott ült a kertjében, mikor rátalált. Bizonyára duzzogott, vagy inkább valamelyik tündérével beszélgetett elmélyülten… badarság. Tündér, mágia nincsen. Miféle világ lenne, ha létezne varázslat?
- Iggy…
- Hagyj békén! – mordult oda a férfi.
- Na, ne csináld már – kérte, ahogy leült mellé a fűbe. A zöld szemek valami olyasmit néztek, amit ő nem látott. – Megint valamelyik képzeletbeli barátoddal beszélgetsz? – érdeklődte viccesnek szánva.
- Nem a képzeletem szüleményei, világos? – morogta. – A te bennszülött népeidnek nem voltak legendái? – Hangja változott a kérdéssel, valóban érdeklődő volt.
- Biztosan voltak…
- Örökül kellett volna hagyniuk rád – jegyezte meg.
- Nem hozzám… hozzánk tartoztak igazán – hangzott a válasz.
- Igaz is… – biccentett. – Mutatok valamit – fordult hirtelen felé. – Vedd le a szemüveged!
- Minek? – pislogott értetlenül, de lassan felnyúlt érte, és levette.
- Mondd utánam: hiszem, ha látom, látom, ha hiszem. – Felemelte karját, Alfred mindkét szemét eltakarta egyik tenyerével, sajátjait lehunyta.
- Ez valami béna hókuszpókusz lesz? – kérdezte, közben izgett-mozgott, de nem húzódott el. .
- Csak mondd ki – kérte újra.
- Na jó… Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem – ismételte engedelmesen. Egyetlen pillanatig úgy érezte, semmi nem történt. Aztán felszisszent, elrántotta arcát az érintés elől. – Mégis mi a fenét műveltél?! – kérte számon, ahogy megdörgölte kellemetlenül viszkető szemeit.
- Nézz körül – utasította egészen halkan, várakozásteljesen. Az ő szemei még mindig lehunyva.
Körülpillantott, s nem az volt az egyetlen furcsaság, hogy kristálytisztán látott a szemüveg nélkül. Arthur vállán csinos, apró tündér ücsörgött, a kert virágai mintha kacagva integettek volna neki, és ott… a fák közül hófehér szőrű unikornis lépdelt elő, szinte ragyogott a napfényben.
- Hát ez… hihetetlen – hüledezett. – És… csak te látod őket?
- Igen – bólintott a férfi, aztán felnyitotta szemeit, a másik látása azonnal elhomályosodott.
Visszalökte orrára a szemüveget, körülnézett. A varázs nem múlt el.
- Még látom…
- Pár óra, míg elhomályosodik – válaszolta, és megcirógatta a hozzá röppenő Repülő Mentanyulat.
- Hogy tudsz így egyáltalán másra koncentrálni?
- Már megszoktam – vont vállat. – És ti amúgy is azt hiszitek, hogy ők nem léteznek.
- Miért nem mutatod meg mindenkinek...?
- Nem lehet – rázta meg a fejét. – Vigyáznom kell rájuk – magyarázta. – Ezt a varázserőt nem mindenki értené meg.
- És nekem mégis megmutattad – morfondírozott. – Pedig bunkó voltam. – Hirtelen átölelte a férfit, gyerekesen hozzábújt, a vállához dörgölte arcát. – Naa, ne légy mérges, tudod, hogy szeretlek! – mondta nyafogó hangon és vigyorgó puszit nyomott a férfi arcára.
- Bármit, csak ne adj ki ilyen hangokat – ölelt vissza elmosolyodva, azonban hangja megjátszottan elkínzott volt.
- Puszit kapok?
- Csókot – hajolt felé, ám az amerikai hirtelen ellökte magától. – Az unikornisod néz!
- Mindig itt vannak – vont vállat nyugodtan.
- Mindig?! – kiáltott fel teáskanna sípolását idéző hangon. Ültében ugrott hátra, elborult a fűben. – Én soha többet nem csinálok itt veled semmit! – közölte, ahogy ülőhelyzetbe lökte magát. – Engem ne nézzenek közben a hülye haverjaid!
Arthur felnevetett, megrázta a fejét.
- Hidd el, erre igazán nem kíváncsiak – mondta. Közelebb mászott hozzá, a térdeire támaszkodott.
- Akkor is… az unikornis… - motyogta zavartan.
- Már nincs itt – suttogta, és Alfrednek nem volt alkalma tovább tiltakozni.
2012. augusztus 27.