Szeva mindenki! Bocsi, hogy eddig elhúzódott a feltötlés, de a gépem közbe bekrepált és újra kellett az egészet telepíteni meg minden... Remélem elnyeri a tetszésetek a történet. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, lécci, lécci írjatok! :) legalább megtudom van-e értelme egyáltalán folytatnom..
Mint első nap az iskolában. Igen, teljesen így érezte magát Dr. Lisa Cuddy, amikor belépett hőn szeretett kórházába közel két hónap szabadság után. Hihetetlenül nehéz volt neki ennyi ideig távol tartani magát a munkahelyétől, tekintetbe véve őrületes munkamániáját. Boldogan sóhajtott, ahogy körbetekintett a nyüzsgő előcsarnokban. Igazán hiányzott már neki ez a felhajtás és pörgés. Előre lépett, belevetve magát az embertömegbe, s közben felszisszent kissé, a lábában érzett tompa fájdalom hatására. Vett egy mély levegőt, s kissé nehézkesen, de folytatta útját. Igazából már nem lehetne oka panaszra, hiszen ezidő alatt szinte teljesen meggyógyult a lába. Közel két hétig benntartották a kórházban; igaz eredetileg sokkal tovább kellett volna az ágyat nyomnia odabenn, ám egyszerűen képtelen lett volna még több időt eltölteni betegként. Mélyen benne volt még orvosi énje, amely makacsul elzárkózott attól a lehetőségtől, hogy betegként kezeljék.
Már épp elért volna irodája nagy üvegajtajához, amikor egy ismerős hang szólította meg hátulról.
- Dr. Cuddy! Alig vettem észre! Úgy elveszett a sok ember között!
- Oh, Jó napot Brenda nővér! - köszönt vissza zavartan.
- Amúgy nem kellene kicsit még pihennie? Ne értsen félre, örülök, hogy újra itt van közöttünk, de a teljes felépülése érdekében...
- Jól vagyok. Teljesen - válaszolt kissé kimérten; és felvette udvarias elnézést-de-sietnem-kell arckifejezését.
- Biztos benne? A kórházban amúgy minden rendben volt. Nehezen, de végülis megpróbáltuk valahogy pótolni Önt. Képzelje... - és csak mondta egyfolytában, be nem állt a szája; Cuddy már kezdte nagyon unni a dolgot, nem is figyelte miről csacsog a főnővér.
Egyszercsak egy szó, pontosabban egy név ütötte meg a fülét, amely visszarántotta a valóságba. Mivel nem kérdezhetett vissza mindent, aminek kapcsán felvetődött, ezért próbálta gyorsan kimenteni magát, hogy majd később ő maga tudjon utána nézni a dolgoknak.
- Nagyon sajnálom Brenda, de hihetetlenül sok tennivalóm van. Ugye megérti?
A nővér egy kissé megütközött a hirtelen közbevágáson, de aztán mindentudó mosolllyal válaszolt:
- Hát persze, dr. Cuddy. Sok bepótlnivalója lehet, ennyi idő kiesés után. De ha bármi kérdése lenne...
- Szólok. Köszönöm - hadarta, majd amennyire gyorsan a lába engedte besurrant irodája ajtaján.
Tulajdonképpen nem volt úgy lemaradva, mint sokan gondolták, mert egész távolléte alatt ellenőrizte a bent folyó munkálatokat is, és nem egyszer kiegészítette azt vagy akár javított valamin. Ez persze csak Wilson segítségével valósulhatott meg, aki többszöri látogatása alkalmával eljuttatta hozzá a lapokat a kérésére. Ez nem volt túl egyszerű feladat, hisz ő csak egy onkológus volt, akit normális körülmények között nem avatnak be a kórház adminisztrációs és egyéb dolgaiba, ám a sármos dokinak volt egy rajongója a fejesek között. Cuddy ügyes pszichológiai ráhatással meggyőzte, hogy ez egyáltalán nem minősül kihasználásnak, és tádá! Máris hozzájutott az adatokhoz.
Irodájában semmi különös változást nem észlelt; minden ott állt, ahol és ahogy hagyta. Barna bőrtáskáját ledobta az ízléses kanapéra, majd kényelembe helyezte magát iróasztala mögötti székén. Enyhén csalódottnak érezte magát. Hiányérzet mardosta belül, de fogalma sem volt mégis miért. Mégegyszer körbehordozta tekintetét a rendezett szobában, közben sóhajtva benyomta számítógépét. Míg az bekapcsolódott, elbicegett a táskájához - már átkozta magát, amiért nem vitte magával az asztalához - és előkotorta belőle felírt fájdalomcsillapítóját. Egy darabig nézegett némán, majd könnyedén visszahajította retiküljébe. Mire visszaült, a gép márcsak a jelszavát kérte és engedelmesen bekapcsolódott. Ekkor Lisa szeme a képernyő jobb felső sarkába vándorolt, ahol megjelent margarétás órája, majd alatta a kis rózsaszin jegyzetlapocska is. Emlékezett arra, hogy utoljára valami megbeszélés időpontját meg egy bevásárlólistát írt rá, most azonban korántsem ilyesmi díszelgett a kis fecnin.
Amint elolvasta eszébe ötlött mit is hiányolt annyira és, hogy Brenda nővér kit emlegetett. Cuddyt ugyanakkor még jobban elfogta a düh, mikor mégegyszer elolvasta a rövid kis üzenetet:
Hé Cudyy, látom jobban vagy. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt az egyértelmű jelszót nem lehet kitalálni? Am köszi az adatokat a gépedről meg a mappákat a polcról!Úgy látszik mégse olyan titkosak mint hitted. Jah és cuki a listád. Minek neked Bepanten kenőcs? Én bármikor khmm... bárhol bekenlek ám, ha kell! *szemöldökemelgetés*
Az utolsó két mondatba sikerült megint belepirulnia. - Óh, hogy House-nak muszáj mindenről tudnia! - mérgelődött. Különben is, mi az, hogy túl nyilvánvaló a jelszavam?!
Kénytelen volt bevallani magának, hogy igenis hiányolta House jelenlétének árulkodó jeleit viszatértekor. Titkon arra számított, hogy átrendezte szobáját, vagy csak ott várja a saját székében terpeszkedve. De ez a gépes dolog igazán dühítette. Ám egy idő után haragját a roppant kiváncsiság váltotta fel. Ötlete sem volt, mi kellhetett House-nak. S mivel még az a fickó, aki ideiglenesen betöltötte a helyét is legalább két hétig marad, lesz ideje kiderítenie miben sántikál a ravasz doktor.
- Brenda, várjon kérem! - szólt az igyekvő nővér után Cuddy. Mikor azt mondta a nőnek, hogy szól, ha bármi kérdése akadna nem gondolta komolyan,most mégis úgy vélte jobb, ha kicsit kikérdezi a pletykák koronázatlan királynőjét.
- Igen? - fordult felé kézségesen.
- Mit is mondott House-ról? - várta a nő válaszát csillogó szemekkel.
- House-ról? Én nem róla beszéltem, hanem Klausról.
- Az meg ki?
- Hát a maga helyettese, Klaus Schwindler, Németországból helyeztették át ide. Én mondom valami nincs rendben azzal az emberrel. Vigyázzon vele dr. Cuddy!
- Aha, aha persze. Akkor House-ról nem is tud semmit?
- Ööö... - kezdte erősen elgondolkozva Brenda. - Valami olyasmit hallottam, hogy senki rá sem ismer. Egyetlenegy új esetet sem vállalt és mégcsak panasz sem érkezett róla mostanság. De persze a klinikai óráit változatlanul elblicceli. Egyszer se láttam errefelé. Van, ami sosem változik. Épp Rufusnak mondtam - tudja az eslő emeleti gondnoknak - micsoda egy...
- Nagyra értékelem a segítségét, Brenda. De most már tényleg mennem kell. Viszlát! - azzal magára hagyta a nőt, aki zavartalanul folytatta beszámolóját, észre sem véve hallgatóságának hiányát.
Cuddy épp akkor lépett ki a liftből, mikor House az irodájába sántikált egy köteg mappával a kezében. Megvárta míg eltűnik az ajtó mögött, majd lassan követte példáját. House háttal ült neki, lent a földön, körbevéve rengeteg mindenféle aktával.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - szólalt meg váratlanul Lisa, House meg, mint egy rajtakapott rosszgyerek meglepetten hátrafordult.
Furcsa volt ez a helyzet; nem nagyon volt eddig alkalma rajtakapnia a férfit valamin is. Ő mindig tökéletesen szervezte az ügyeit, bár úgy nézett ki ezúttal nem. Igaz House-nál sose lehet tudni, ez akár tervének a része is lehetett.
- Óh, Cuddy te már itt? Azt hittem maradsz még pár hetet - állt fel House felszólalása közben, hangjában nyoma sem volt semmiféle gúnynak.
- Ez az egy hónap is bőven sok volt! - sóhajtott fel panaszosan, s várta, hogy a férfi előáll egy számára szórakoztató megjegyzéssel, vagy valamivel. Azonban House a kezében szorongatott mappára szegezte tekintetét; minden szó nélkül.
- És mi történt itt, míg nem voltam? Úgy hallottam nem is válalltál azóta esetet - szólalt meg Cuddy ismét, csevegő stílusban.
- Mással voltam elfoglalva - válaszolt House tömören, részéről lezártnak tekintve a témát.
Lisa fürkésző tekintettel méregette őt, majd a mappakupacra nézett, s újra vissza a férfira. Arcán kíváncsiság tükröződött.
Olyannyira ismerték már egymást, hogy szavak nélkül is lazán megértették a másik arcára kiülő érzelmeket. Ugyanakkor mindketten észrevették azt a fajta határvonalat, amely hirtelen közéjük húzódott. Tartózkodó és kissé idegen módon beszéltek egymással. S nem kevés zavar befolyásolta cselekedeteiket a másik jelenlétében.
Az a könnyed ugratásos, már- már szenvedélybe átcsapó veszekedéseses hangnem teljesen eltűnt, helyébe a feszültség lépett.
A nemrég történt bensőséges halálközeli esemény nemhogy közelebb hozta volnak őket, inkább még nagyobb zavartságot okozott. Talán mindketten megijedtek saját érzéseiktől vagy épp annak hiányától, sőt leginkább az játszhat közre ebben, hogy nem beszélték meg egymással az ottani eseményeket, igaz Cuddy alig emlékezett pár momentumra, és a rendőrség is már vagy ezerszer kihallgatta, de ő nem tudott túl sok használható dolgot említeni nekik.
House helyet foglalt székében, s lelkes mapparendezgetésbe fogott. Cuddy azt gondolta, biztos csak elfoglaltnak akar tűnni, hogy lerázhassa őt. Ezt a örömöt persze nem adta meg neki, így odalépegetett a férfi íróasztalához, tenyerével lazán rátámaszkodva, majd kérdezte:
- És mégis mivel?
- Téged ez úgy sem érdekel.
- Azért csak mondd el - erősködött Lisa, ám választ megint nem kapott, ezért felvett a keze mellől egy aktát a sok közül és tanulmányozni kezdte. Aztán sorba kinyitogatta őket, hangosan felolvasva pár címszót:
- Neurózis...skizofrénia...pszichózis...depresszió...neglekt szindróma. House! Mégis mit akarsz ezekkel?! - értetlenkedett. - Csak azt ne mond, hogy... House! .... Ugye nem? .... Hhhuhh! - sóhajtott Lisa idegesen, nyugtatgatva magát. - Mért nem tudod lezárni a múltat? Különben sem segíthetsz rajta. Halálra ítélik.
- Befejezted? - kérdezte Greg, mire Cuddy villámló tekintettel meredt rá.
- Ne engem akarj halálra ítélni! Amúgy meg még korántsincs lezárva az ügy, még folynak a tárgyalások és...
- Az egy és ugyanaz! - vágott közbe ridegen Cuddy. - A bírák már rég eldöntötték mi lesz a sorsa.
- Ééés - folytatta House zavartalanul - totál hidegen hagy, hogy kivégzik-e vagy nem. Nekem csupán egy kis haladék kell míg kiderítem mi a baja.
- És Susan?
- Rosszkor volt, rossz helyen.
- Mintha csak egy szimpla balesetről beszélnél! Hiszen lelőtte az a...seggfej! - ordította keserűen Cuddy.
- Ne ítélkezz! Én is sajnálom a nőt, de könnyen meglehet, hogy nem is ő a mi emberünk.
- Jahj, hagyd már abba ezt az átkozott kétszemélyiséges elméletet! Még ha igaz is, sem tehetsz úgy, mintha semmi köze nem lenne hozzá!
- Tényleg nem emlékszel mindenre, igaz? - tette fel a kérdést House nyugott hangon.
- Nem. És, ha hiszed, ha nem, nekem ez tökéletesen megfelel - állította szilárd meggyőződéssel a hangjában.
- Nos, én viszont tudni akarom a teljes igazságot. Addig nyomozok, míg fényt nem derítek rá.
- Az meg sem fordult a zseniális fejedben, hogy valakinek ezzel fájdalmat okozhatsz?
- Hát Stannek nem lesz kellemes a kivégzés az biztos. De mi közöm nekem ehhez?
- Te aztán semmit sem változtál! - vádolta szemrehányóan.
- Na és? Kellett volna? - húzta fel kérdőn szemöldökét a férfi.
- Gondolkozz el rajta! - vágta oda Cuddy, azzal sarkon fordult és méltóságteljesen távozott.
Cuddy magában pufogva tette meg a földszintig az egész utat. Alighogy végre lezárta magában a Stanly-s eseményeket, House újra felhántorgatta. Így, hogy az ott történt események közül nem sokra emlékezett, még mélyebben érintette. Minden éjjel rémálmok gyötörték, nem is mert elaludni, mert különben a saját sikoltozására ébredt. Mindenféle rémisztő kép tárult a szeme elé álmában, mintha egy homályos horrofilmet pörgetgetne végig. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy egyfolytában érezte az elviselhetetlen fájdalmat nem csak a lábábában, hanem mindenhol az egész testében.
Ezért kényszerítette magát, hogy idő előtt visszajöjjön dolgozni. Így legalább nappal elterelődnek a gondolatai és csak este kell megbirkóznia a szenvedéssel. De persze House - mint mindig - keresztülhúzta a számítasait.
Ekkor eszébe villant egy ragyogó ötlet. Hiszen még mindig ő ennek az egész kócerájnak az igazgatója. Ha ő azt mondja, hogy House nem dolgozhat tovább azokon az eseteken, akkor az úgy is lesz. E gondolattól felvidulva menetelt tovább irodája irányába, ám megint megállította valaki.
Mikor a hangra hátrafordult egy iszonyú magas, szőke hajú, szemüveges, öltönyben feszítő embert látott maga előtt.
Kisebbsége komplexusa ha eddig még nem is, most már biztosan kialakult. Ennyi magas ember között igazán hiányolta számára oly kedves magassarkúit.
- Klaus Schwindler szolgálatára! - mosolygott szélesen, azzal kezét a nő felé nyújtotta. - Ön bizonyára dr. Cuddy. Már nagyon sokat hallottam önről, kedves.
Cuddy előtt az első pillanatban elásta magát a férfi. Mindenkinek megfelelni vágyó, tenyérbe mászó modora egyáltalán nem nyerte el Lisa tetszését, sőt mi több egyenesen ellenszenvesnek találta. Mindenesetre ezt semmiképp nem kívánta helyettese tudomásáráa hozni, hiszen ki tudja ki ez a férfi és milyenek a kapcsolatai.
- Igen az vagyok - felelte közömbösen. - Ha már így összefutottunk megkérdezhetem, pontosan meddig tölti be a helyemet?
- Pont ezért kerestem meg doktornő - válaszolta, közben derűsen felkarolta Cuddyt és az irodájába húzta.
- Jobb szeretem az orvostudomány dékánja megnevezést - javította ki ellenségesen Cuddy. - És, ha megengedi, tudok én menni saját magam, nem kell támogatni.
- No, de kedves! Ne legyen ilyen tartózkodó! Tartsuk meg a formalitást az idegeneknek. Mi máris jóbarátok vagyunk nem igaz?
- Óh dehogynem! - gúnyolódott, amit Klaus vagy nem vett észre vagy nem akarta.
- Mindjárt gondoltam.
Cuddy - miután együt beléptek a szobájába - gyorsan kiszabadította magát a talpnyaló férfi öleléséből és leült az íróasztala mögötti székébe. Tudtára akarta végre hozni ki is a főnök itt tulajdonképpen. Úgy érezte magát mint egy felbőszült oroszlán, akit el akarnak kergetni a felségterületéről.
- Hallgatom Mr. Schwindler.
- Köszönöm kedves.
Klaus ahelyett, hogy a nővel szemben foglalt volna helyet, leült asztalának szélére, mintha egy bizalmas baráti beszélgetést folytatnának.
- Nos, amint mondtam - kezdte a férfi, tekintetét a saját combjára szegezve. - Azért kerestem fel magát, mert az igazgatóság úgy határozott, hogy cseppet több időre maradok.
- Úgy érti az én pozíciómban? - kérdezte Cuddy rosszat sejtve.
- Attól tartok, doktornő - felelte túljátszott megbánással Klaus és közelebb csúsztatta magát a nőhöz.
- Ha meg nem sértem... - szólalt meg Lisa ingerülten. - Van ott szemben egy üres szék. Akár le is ülhetne rá.
- Megértem, hogy dühös Lisa.
- Dr. Cuddy! - javította ki barátságtalanul.
- Mégiscsak egy komoly trauma után jött vissza és ráadásul még egy polyácát is a helyére állítottak, aki mellesleg igen megszerette a helyét. És a hely is őt.
- Nem tudom mire vélni a szavait, Mr. Scwindler. Mindenesetre lekötelezne, ha ide figyelne egy kicsit - mondta, majd felállt, ezzel is növelve mondandójának komolyságát.
- Először is; ha jelenleg a kórházban nem is, de ebben az irodában én vagyok a főnök. Szóval, ha azt mondom magának, vagy bárkinek, hogy üljön át a velem szemben levő székre; az átül. Másodszor; akármennyire megtetszett magának az Én kórházam, nem fogja megkapni, amíg én itt vagyok, bármennyire is akarja; engem korántsem hat meg a maga bűvös-bájos modora.
Képtelen volt magát tovább tűrtőztetni; muszáj volt beolvasnia ennek az öntelt fráternek.
- Most pedig elmegyek az igazgatósághoz és azonnal visszakövetelem a munkámat.
Meg sem várta Klaus reakcióját, azonnal kiviharzott a teremből, megvalósítani az elképzelését. Már előre érezte a diadal édes ízét. Tudta, hogyha saját kezébe veszi a dolgokat, felgyorsíthatja az eseményeket, főleg, ha beszámol Schwindler elleni unszimpátiájáról. Teljesen biztosnak érezte magát abban, hogy a kongresszus ő mellé áll majd, hisz hosszú évek óta ismerik már és feltehetően bíznak is benne. A tanács vezetője különben is nagyszerű ember. Cuddy mikor találkozott vele mindig jókedélyű és humoros volt, habár megmaradt az illendőség keretei között.
Mikor hevesen belépett a főadminisztrátor irodájába, ledöbbent egy pillanatra. Legalább 6 szempár nézett vele szembe; mindnek tulajdonosa a nagy tárgyalóasztalnál ült, kifogástalanul élére vasalt öltönyökben feszítve.
Hirelen elszégyellte magát, hogy csakúgy berontott, mindennemű előre bejelentkezés és kopogás nélkül.
- Elnézést Uraim! - szabadkozott Lisa. - Én nem is zavarok.
- Várjon dr. Cuddy! Ha már idefáradt, igazán megoszthatná velünk mi a problémája - javasolta Charles Woods, a főügyintéző.
- Nem, Mr. Woods. Igazán ráér. Mégegyszer elnézést - mondta, s már indult is kifelé.
- Komolyan azt gondolja, hogy ha egy ilyen elbűvölő nő, mint maga belép egy férfiakkal teli unalmas tárgyalásra, akkor azok képesek utána a munkára koncentrálni?
Cuddy, Woods ezen megnyilatkozására csak kínosan mosolygott.
- Szóval rajta, dr. Cuddy, utoljára kérem!
- Engedelmével uram, én ragaszkodom ahhoz, hogy ezt kettesben beszéljük meg.
- Hát, hallották a hölgyet! A tárgyalást egy időre berekesztem. Hagyjanak magunkra, kérem!
Lisa igen elcsodálkozott, hogy Woods miatta képes volt felfüggeszteni a megbeszélést, de nem sokat agyalt ezen, inkább örült mielőbbi sikerének. Miközben a férfiak kivonultak az előszobába, rá kellett jönnie, hogy Charles nem nagyon túlzott; szinte az összes közülük elismerően végigjártatta a szemét rajta. Cuddy ezek után azt gondolta, igen kiéhezettek lehetnek ezek az emberek - ezen nem is csodálkozott volna külsejüket nézve - az meg sem fordult a fejében, hogy ez a kitüntetés netán kivételes szépségének és vonzerejének volt köszönhető.
- Erre semmi szükség nem lett volna, Mr. Woods. De nagyon hálás vagyok, köszönöm - mondta, aztán a férfi intésére helyet foglalt.
- Nos, figyelek.
- Öhm... Tudja, itt van ez a Mr. Schwindler - fogott bele Cuddy, a férfi nevét megvetően kiejtve. - És szeretném végre megtudni meddig marad itt? Tudja már szívesen dolgoznék és...
- Teljesen meg tudom érteni. A helyzet viszont az, dr. Cuddy, hogy egyelőre nem tudok magáért mit tenni, bármennyire is szeretnék. De nem kell aggódnia, máris találtam egy igen izgalmas munkát önnek - felelte bátorítóan mosolyogva.
- Nagyon kedves öntől, uram, de én a saját munkámat szeretném vissza - erősködött Lisa, tartva az udvarias hangnemet.
- Sajnálom. Klaus Schwindler átmenetileg igényt tart arra a munkára és mivel meglehetősen sok adománnyal illette az intézményt, nem lenne illendő visszautasítanom.
- Minden a pénz körül forog... - motyogta maga elé csalódottan Cuddy.
- Hogy mondja? - kérdezett vissza Charles szórakozottan.
- Nem lényeges.
- Tehát az ideiglenes munkája szerintem igen testhezálló lesz. Mivel személyesen érintett és egy bizonyos kontrollt is tud tartani a társa felett...
- Társam? - hökkent meg Cuddy.
- Igen.
- És mégis ki az?
- Dr. Gregory House.
- Hogy ki? - kérdezte szájtátva.
- Schwindler valam oknál fogva külön előnyben részesíti az ő részlegét. Meglepően nagy összeget fordított House ténykedéseire. És mivel nem hagyhatom őrizet nélkül, plusz magának is kell munka, ez így tökéletes. Ráadásul maga talán az egyetlen, aki némi hatással van rá.
Cuddynak még tiltakozni sem volt lehetősége, ugyanis ekkor jött vissza a terembe az egyik tárgyalófél. Bocsánatkérései után ezt mondta:
- Most beszéltem Mr. Schwindlerrel.
- Már a csapból is ő folyik? - méltatlankodott Lisa.
- Tessék?
- Oh csak... most jutott eszembe, hogy nem zártam el a csapot - vágta ki magát jócskán elvörösödött arccal Cuddy, mire Charles igen furcsán kezdte el méregetni.
- Igen, Mr. Dougles?
- Klaus, akarom mondani Scwindler jóvá szeretne hagyatni önnel egy munkával kapcsolatos utazást.
- Milyen munkával?
- A diagnosztikaival.
- Értem - felelte elgondolkozva, majd kisebb szünet után folytatta - Mondja meg neki, hogy tisztázni fogom vele még a részleteket, de felőlem rendben van.
- Átadom - válaszolt a férfi, aztán elhagyta az irodát.
- Hát hallotta Miss. Cuddy. Azt hiszem kénytelen lesz utazgatni. Ugyse vett ki még egyetlen szabadnapot sem. Ez csak előnyére válhat. Az egyetlen feladata az lesz, hogy szemmel tartsa House-t, és ha tud segítsen neki. Minden bizodalmam önben van.
- Na ne!