"Mindenki abbahagyta a harcot, kivéve egyetlen párost, akik a jelek szerint nem vették észre Dumbledore-t. Sirius kitért Bellatrix piros fénycsóvája elől, egy szökkenéssel a fekete függöny előtt termett, és a nő arcába nevetett.

-Ejnye, tudsz te ennél jobbat is!- kiáltotta gúnyosan. Hangja visszhangozva zengett a teremben.

A következő fénycsóva a mellkasa közepébe talált.

Sirius arcáról nem tűnt el a nevetés, de szeme elkerekedett a döbbenettől.

Harry már nem gondolkodott, csak az ösztöneit követte. Elengedte Neville-t, leugrott a lépcsőről, és kirántotta pálcáját –épp mikor Dumbledore is az emelvény felé fordult.

Sirius olyan szelíden dőlt el, mintha a kedvéért lelassult volna az idő. Teste kecses ívbe feszülve hanyatlott a boltív megfakult függönye felé.

Harry a félelemmel vegyes csodálkozás kifejezését látta keresztapja hajdan oly szép vonású arcán. A függöny nagyot lebbent, mintha szélroham kapott volna belé, majd miután Sirius átesett alatta, visszahullott a helyére."

Semmi.

A semmi kellős közepén volt. Abban sem volt biztos, hogy ő maga létezik-e.

Nem volt teste. Képtelen volt bármit is érzékelni. Most először szívesebben fázott volna, csak érzékeljen valamit, hogy tudja, hogy él. Habár tisztában volt vele, hogy igazából nem lát, mégis próbált valamit észrevenni.

-Sirius!- a testetlen hang meglepte. Nem tudta eldönteni, hogy valódi volt-e…

-Sirius!- a suttogás megismétlődött, és most már biztos volt a létezésében. Viszont fogalma sem volt róla, hogyan feleljen. Kezdett kétségbe esni.

-Sirius! Sirius! Sirius!- immár megállás nélkül visszhangzott a neve az ürességben. Ennyi idő után sem lehetett eldönteni, hogy a rejtélyes hang tulajdonosa férfi vagy nő, fiatal avagy öreg. A suttogásból hamar kiáltás lett, és a hangzavar elviselhetetlenné vált.

Már az őrület sikamlós határára csúszott a hangoknak köszönhetően, ám végül minden erejét megfeszítve ordított.

-Itt vagyok!- a hirtelen beálló csendben a hangja ezernyi apró visszhangot vert. Bár hallotta a saját hangját, a szavakat mégsem ő mondta ki, csak akarta volna.

-Üdvözöllek Sirius Black!- enyhült meg a kiáltozás, és csitult normális hangneműre.

-Ki vagy?- Még mindig nem tudta, hogyan képes beszélni.

-Az én személyem nem fontos. Nem ismersz, és egy idő után úgy is elfelejtesz!- jött a szelíd felelet.

Sirius meglepetten tapasztalta, hogy ilyen állapotában is tökéletesen tudja alkalmazni a megvető horkantást.

-Hol vagyok?- tette fel a következő kérdést, ami az eszébe jutott.

-Szerintem tudod te!-

Egy pillanatig gondolkozott, aztán, ahogy eszébe jutott a dolog, úgy tűnt fel a semmiből egy ősrégi boltív, amin egy fekete függöny lengedezett.

-Nos úgy látom, hogy rájöttél a titok nyitjára.- szólalt meg újból az ismeretlen.

-Akkor most te leszel a bírám?- érdeklődött a megszeppent Sirius.

-Bíra?- kacagott a hang önfeledten. –Nem, nem! Dehogy! Te még nem készültél fel arra!

-Már hogyne…- méltatlankodott, de az ismeretlen félbeszakította.

-Te még nem vagy teljes. A lelked még félben van, és csak egész lélekkel lehet továbblépni.- magyarázta a hang. –Bár tudom, hogy gyakorlatilag lehetetlen, de nézz a szívedbe! Mi az, amit mindennél jobban szerettél volna, de soha nem kaphattad meg? Mi az, amiért mindened odaadtad volna?-

A boltív a semmibe veszett, és három idős, ősz férfi jelent meg önfeledten vigyorogva.

-Együtt öregedni meg Jamesszel és Remusszal?- találgatott.

-Áh! Mélyebbre nézz!- unszolta a hang.

A három férfi helyén egy síros arcú fiú alakja bontakozott ki.

-Úgy megszegényíteni Pipogyuszt, hogy sírjon, elmeneküljön, és soha többé ne jöjjön vissza?- bökte ki.

-Ugyan! Ennél sokkal mélyebbre kell nézned!- mérgelődött az idegen.

Hosszú percekig megint a semmi uralta a teret, majd hirtelen sok-sok össze-vissza emlékkép jelent meg.

-Hát igen. Erre nincsenek képek, és a szavak is csak halvány visszképei. Valami, amiben nem lehetett részed az életedben, de…

-A halálom után igen?- fejezte be reménykedve a mondatot. –Valóban lehetséges ez? Én bármit megteszek! Bármit!

-Nos ebben biztos is voltam!- derült jót a testetlen hang. –A lehetőség pedig megvan, de a célhoz vezető út rögös, hosszú, és bizonytalan! Senki sem mondhatja meg, hogy sikerül-e valaha, de megpróbálhatod.

-Semmi sem érdekel! Mindenképpen megpróbálom! Mikor indulhatok?- jelentette ki harciasan.

-Gondoltam!- kuncogott halkan az ismeretlen.- És máris indulhatsz! Sok szerencsét!-

Ekkor furcsa érzések sora rohanta meg. Először rettenetes húzás, majd mintha egy hatalmas erő nyomta volna össze egész picire.

Habár nem érzett fájdalmat, mégis elviselhetetlennek tűnt az egész.

Mikor már végleg fel akarta adni, minden megszűnt. Egy pillanatig újra semmi sem volt körülötte, aztán iszonyatos sebességgel zuhanni kezdett.

Még egy utolsó hangfoszlány utolérte.

-Találd meg azt, amit nem sikerült, amíg éltél!

Folytatása következik

A/N: Ezt a fejezetet a York-Newcastle-Edinburgh buszon írtam. A busszal való utazás mindig nagyon megvisel… :)