Első levél

Húsz auror hoppanált egyszerre a megadott helyre. Lassan lépkedtek egymás mellett, vigyázva, hogy ne csapjanak zajt. Az idő hideg volt, a csípős szél bele-belekapott a talárjukba. Az auror jelvényükön megcsillant a holdfény. A csapat vezetője megtorpant, és jelzett a többieknek, hogy ők is álljanak meg, és vegyék fel a támadó pozíciót.
Az erdő közepén álló roskatag házikóból nem szűrődött ki fény, ők mégis tudták, hogy bent van az, akit keresnek.

Perselus szíve hevesen zakatolt, tudta, hogy nem menekülhet meg, tisztában volt vele, hogy az aurorok levédték a környéket, nem fog tudni elhoppanálni, de nem állt szándékában könnyedén megadni magát. Hosszú ideje tudta már, hogy egyszer el fog jönni ez a nap… Felkészült!
Miután túlélte a Végső Csatát, semmi esetre sem volt hajlandó önként az Azkabanba vonulni. Nem, őt innen csak erőszakkal fogják elvinni, de az is lehet, hogy megölik. Igen, a halál kegyes „jutalom" lett volna számára, mindenképpen jobb kilátás volt, mint az, hogy bebörtönözzék. Körbeforgatta a fejét, a nyaka megint megmerevedett. A torkán lévő sebek állandóan sajogtak, bár az is nagy szerencsének volt mondható, hogy egyáltalán életben volt.
Nagini támadása után Potterék azt hitték, meghalt, és magára hagyták a Szellemszálláson. Rengeteg vért veszített, és valóban ott lebegett a halál küszöbén, de mégis életben maradt. Ott feküdt a mocskos vér áztatta földön, még arra sem volt képes, hogy kinyissa a szemét. Órákon át küzdött az életéért, utolsó erejével benyúlt a zsebébe, majd küszködve lenyelte a bezoár követ. Csakis ez mentette meg. Számított rá, hogy senki nem fog visszajönni érte egyhamar. Egy óra múlva nehézkesen ülőhelyzetbe tornázta magát, letépett egy darabot a talárja széléből, és a sebe köré tekerte. Csak egy lehetősége volt, ha elszúrja, nincs tovább.
Kihasználva a felfordulás adta lehetőséget elhoppanált…
Több mint egy éve bujkált, szinte naponta változtatta a rejtekhelyét, és végül kifogyott a lehetőségekből. Hát itt volt az idő, az utolsó szabadon töltött percek lassan leteltek.

A parancsnok intésére minden auror megindult a ház felé. Pálcájuk végéből ezernyi átok repült be az ablakokon. Egy pillanatra hatalmas fény gyulladt, majd minden elsötétült a bájitalmester előtt.

SS/HG

A hullámok dühösen nyaldosták a sziklák széleit a szigeten, ahol az Azkaban állt. A helyet átjárta a halál aurája, tompa nyöszörgések nesze töltötte meg a folyosókat, a gyér világítás még kísértetiesebbé tette a börtönt. Piton megborzongott, mikor a cellája ajtaja hangosan kattanva bezárult mögötte. Eltökélte, hogy nem fogja megadni azt az örömet fogva tartóinak, hogy lássák, amint teljesen összetörik. Mikor az aurorok utolsó lépésének zaját is elnyelte a kőpadló, térdre rogyott az ágya mellett, arcát a kezébe temette, és némán zokogott.

A sors iróniája volt, hogy Sirius Black régi celláját kapta. Nem tudta megmondani, mennyi ideig térdelt ott a földön, de mit számított az idő! Számára már nem jelentett többé semmit se. Orrát már az első pillanatban megcsapta a förtelmes bűz, ami átjárta a celláját. Most már tudta, milyen szaga van a börtönnek, és a halálnak, de eldöntötte, hogy soha nem fogja elfelejteni a szabadság édes illatát.

SS/HG

Hermione villámgyorsan kitárta az ablakot, ahogy meglátta a közeledő baglyot. Lélekszakadva oldozta le a madár lábáról a csomagot, majd sietve kiszámolta a harminc galleont. Igen drága holmit hozott neki a barna szárnyas, de ő bármennyi pénzt megadott volna a csomagért, hiszen már hosszú hónapok óta várt rá.
Visszament az íróasztalához, és letépte a szürke papírt a naplókról. A földön számtalan újságpapír hevert, az asztalon legalább három bögre várta, hogy végre elmossák. A Reggeli Próféta minden nap Perselus Pitonról cikkezett. Az emberek élvezettel csámcsogtak a férfi múltján, holott hősként kellett volna tisztelniük. Az aznapi lap szalagcímén Dumbledore gyilkosának kivégzését követelték. Úgy gondolták, tárgyalás nélkül Dementor-csókra kéne ítélni!
Ha Hermionén múlik, ez soha nem fog bekövetkezni. Harry és ő már többször beszéltek az új Mágiaügyi Miniszterrel, de minden próbálkozásuk hasztalannak bizonyult.
Dacára annak, hogy Potter megmentette a varázsvilágot, az emberek még mindig hajlamosak voltak őt gyerekként kezelni. A Mágiaügyi Miniszter ostobaságnak tartotta a meséjüket, és alig várta, hogy Piton nyakát a markában szorongassa.

Abnar Furnival* hatalomra kerülése első hónapjaiban különleges auror csapatokat szervezett, és megkezdte a tisztogatást. Egyetlen halálfaló sem kerülheti el a büntetését! Ez volt a jelmondata. A közvélemény mélyen egyetértett vele, és noha Harry, minden létező újságnak elmondta az igazságot Piton szerepéről Dumbledore halálával kapcsolatban, Abnar nem volt hajlandó hinni neki. Engedni akart a nyomásnak, amit a varázslótársadalom gyakorolt rá, és példát akart statuálni Piton kivégzésével.
De még ő sem szeghetett törvényt, sajnos kénytelen volt kivárni a Wizengamot döntését, de teljesen biztos volt benne, hogy nem fogják felmenteni a Roxfort egykori bájitaltan professzorát.

Harryt mardosta a düh, amiért ugyanúgy falakba ütközött, mint amikor a háború utáni hetekben megpróbálta tisztára mosni keresztapja jogtalanul bemocskolt nevét. Abnar nem volt hajlandó elismerni elődei hibáit. Ha bejelentette volna, hogy annak idején tévesen ítélték azkabani fogságra Sirius Blacket, akkor tömegével özönlöttek volna a minisztériumba az igazukat bizonygató varázslók és boszorkányok, hogy újratárgyaltassák valamelyik börtönben lévő családtagjuk, barátjuk ügyét.
Ezt a botrányt Furnival nem engedhette meg magának a minisztersége elején.

Minerva McGalagony viszont nem törődött azzal, hogy milyen visszhangot vált ki tetteivel. Ezért mikor emléktáblát készíttetett a Voldemort rémuralma alatt hősiesen elesett boszorkányok és varázslók neveivel, Sirius Black is felkerült a márványtáblára.

SS/HG

A miniszter konok viselkedése mindig is bőszítette Pottert. Sehogy sem fért a fejébe, hogy miért mindig olyan emberek kezébe kerül a hatalom, akik aztán nem hallgatnak másokra.

Szerencsére volt olyan ember, aki hitelt adott a szavuknak. Miután mindent elmondtak McGalagonynak, a Roxfort igazgatónője az összes befolyását latba vetette, hogy a lehetőségekhez mérten segíteni tudjon a bájitalmesternek. Meg sem fordult a fejében, hogy Harry vagy Hermione esetleg tévednek a férfi ártatlanságát illetően. Feltétel nélkül bízott bennük. Ismerte annyira Albus Dumbledore-t, hogy megértse, a halála egy bonyolult és nehéz terv része volt.

Piton szökése után a Fonó soron lévő házát átkutatták az aurorok, és szinte minden mozdíthatót a minisztériumba cipeltek, hogy megvizsgálják. Minerva alig néhány doboznyi személyes tárgyat tudott visszaszerezni, amit azóta is az iskolai magánlakosztályában őrzött.

Hermione elővett egy darab pergament, pár sort rákörmölt, majd sietve visszacsomagolta az egyik naplót a papírba, hozzáerősítette a levelet, és felállt az asztaltól. Még csak reggel hét óra volt, az aurorok csak kilenckor kezdenek, ő mégis magára kanyarította a kabátját, a hóna alá csapta a csomagot, és elindult a minisztériumba. Súlyos galleonoktól kellett megszabadulnia, hogy a napló elkerülhessen ahhoz, akinek szánta. Még hogy az aurorok nem korruptak…

SS/HG

Egy újabb gyötrelmekkel teli éjszaka telt el, és már hajnalodott. De az Azkaban rácsos ablakain nem sütött be a nap. Piton is csak onnan tudta számon tartani az idő múlását, hogy napi háromszor ételnek csúfolt moslékot löktek be a cellája ajtaján. Az aznapi reggelije sem volt ínycsiklandozóbb, mint a tegnapi vagy az azelőtti, de ezúttal valami más volt. Mikor már arra számított, hogy megint rávágják a súlyos rácsos ajtót, az őr valamit ledobott a tálcája mellé, majd gúnyosan felhorkant, mikor Piton felállt, és odalépett.

– Nehogy azt képzelje, hogy magával kivételezni fogunk! – morogta az őr. – Ezt a holmit csak azért kaphatja meg, mert fentről utasítottak minket.
Az auror megvetően elhúzta a száját, majd becsukta az ajtót, és elvonult.

Piton várt még pár percet, majd lehajolt, és felvette a szürke papírba csomagolt holmit. A tálcáját érintetlenül hagyta, csak akkor evett, ha már nem bírta tovább, de máskülönben nem volt hajlandó belekanalazni abba a szemétbe.
A csomag már fel volt bontva, bár érthető volt, hogy az őrök tüzetesen meg fogják vizsgálni. Még soha senki nem kapott semmit ebben a börtönben, itt nem volt szokás, a látogatás is nagyon szigorú szabályokhoz volt kötve, bár az sem volt jellemző, hogy valaki olyan bolond lett volna, hogy önszántából idejöjjön.

A bájitalmester lassan széthajtotta a papírt, majd egyesével az ágyára pakolt mindent. Egy üveg fekete tintát, egy pennát, egy naplót. A boríték szintén fel volt bontva. Kíváncsian húzta ki belőle a levelet, de először nem látott rajta semmit. Megfordította a lapot, és abban a pillanatban kirajzolódtak rajta a betűk, miután elolvasta azt a pár sort, komoran összevonta a szemöldökét.

Piton professzor!

Nincs egyedül, segíteni fogok magának, mert tudom, hogy ártatlan! Kérem, használja a naplót!
H. G.

A férfi az ölébe vette a naplót, majd kinyitotta, és alighogy ezt megtette, a lapok vörösen felizzottak, és már meg is jelentek rajta egykori diákjának összetéveszthetetlen gyöngybetűi.

– Örülök, hogy megkapta a csomagot, professzor. Ez egy különleges napló, aminek a párja nálam van. Tizenkét beszélgetésre alkalmas. Minden, amit leír, megjelenik az én naplómban, és én válaszolni tudok. Ha az egyikünk befejezettnek tekinti a beszélgetést, csak becsukja a naplót, és…
Piton abban a szent pillanatban ráhajtotta a fedelet a lapokra. Esze ágában sem volt Grangerrel társalogni, vagy bárki mással. Nem, ő nem kért senki szánalmából! Ledobta a naplót az ágy lábához, és minden mást is mellé tett, ami a csomagban volt.

Hermione megütközve nézett a naplóra, aminek fénye kihunyt, mikor a férfi becsukta a sajátját. Elképzelése sem volt, mi történhetett, talán megzavarták a férfit, vagy ne adja Merlin, elvették tőle a naplót? De hiszen galleonok tömkelegét adta az azkabani őröknek, és annak az aurornak is, aki a börtönkörülményeket felügyelte a minisztériumból.
Már kora hajnaltól kezdve ébren volt, és egy percre sem vette le a szemét a naplóról, még a fürdőszobába is magával vitte, nehogy elszalassza a lehetőséget, hogy végre beszélhessen a férfival. Erre most tessék, alighogy leírta az első pár sort, a beszélgetés máris abbamaradt.
Idegesen kezdett el kutatni az asztalán az újságok között, mert tudta, hogy valahol ott kell lennie a pontos használati utasításnak. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre a kezében volt a világoskék papírlap.

Az oda-vissza napló tizenkét beszélgetésre alkalmas. Mindkét fél birtokol egy könyvet, amibe írhatnak egymásnak, ezáltal lehetnek a világ bármely pontján, kapcsolatba tudnak lépni a másikkal. Az első beszélgetés akkor kezdődik, amikor mindkét fél kinyitja a naplót. Ekkortól lép életbe a mágia, amit vörösen izzó fény jelez. Ezután bármikor bármely fél kezdeményezheti a beszélgetést. A leveleket a napló becsukásával tudják lezárni. De vigyázat, tizenkét alkalom után a naplót nem lehet többé használni!

Piton végigfeküdt az ágyán, és igyekezett nem arra gondolni, hogy Black éveken át feküdt ugyanezen a helyen. A matracból áporodott szag áradt, amit képtelen volt megszokni. A szemét lehunyta egy percre. Nem aludt rendesen már hosszú ideje, és tudta, hogy ez most már mindig így lesz.
Valami szokatlan neszre kapta fel a fejét, pár másodpercig fülelt, majd rájött a titok nyitjára. Az ágy lábánál lévő napló úgy ugrándozott a por lepte kövön, mintha egy aprócska bolha volna, időről-időre nekiütődött a fémlábaknak.

Piton ingerülten fújta ki a levegőt, majd felkapta a naplót, és egy dühös mozdulattal kinyitotta.

– Piton, ha maga az, kérem, válaszoljon! Remélem, az előbb nem azért csukta be a könyvet, mert elvették magától!
Hermione idegesen rágta a szája szélét, és várta, hogy a férfi visszaírjon neki.
Perselus dühösen meredt a könyvre. Hát ez a lány soha nem adja fel? Letekerte a tintásüveg tetejét, majd belemártotta a pennát, és olyan gyorsan odafirkantotta azt az egy sort, hogy két pacát is ejtett közben.
– Mit akar tőlem, Granger?
A lány megnyugodva fújta ki a levegőt. A férfi szálkás betűit semmivel sem tévesztette volna össze.
– Hála a magasságosnak, már azt hittem, valami baj történt…
Piton elképedve nézte a lány kézírását. Baj? Ugyan mi baj lehetne azon kívül, hogy ő itt rohad a börtönben.
– Hagyjon engem békén, nem óhajtok magával társalogni!
– De nekünk muszáj beszélnünk! Figyeljen ide, mint mondtam, ez a napló csak tizenkét beszélgetésre alkalmas, és ebből egyet már elvesztegettünk. Ha becsukja a könyvet, akkor azzal értelemszerűen megszakítja a levelezést.
– Akkor most legalább egyértelmű lesz magának is, hogy nem akarok magával beszélni!

Piton megint becsukta a könyvet, és ezúttal elhajította a cellája másik sarkába. Ha tehette volna, kihajítja az ablakon, de a rács olyan sűrű volt rajta, hogy csak egyesével tudta volna a lapokat kipasszírozni.

Hermione toporzékolni tudott volna mérgében. Hogy lehet ennyire csökönyös ez a férfi? Miért nem érti meg, hogy segíteni akar neki? Megint a kezébe fogta a pennát, és egy újabb üzenetet írt a férfinak, de ezúttal az indulatai vezérelték.

– Gratulálok, már csak tíz beszélgetés maradt! Nem olyannak ismertem, mint aki pazarolja a dolgokat! Azonnal vegye a kezébe a pennát, és írjon vissza, mert beszélni akarok magával!
Hermione remélte, hogy a bájitalmester nem fogja cserbenhagyni, mert ha nem hajlandó vele kommunikálni, akkor sehogy nem fogja tudni rávenni. Azt azért mégsem kérhette az őröktől, hogy parancsoljanak rá Pitonra.
– Mi a jó büdös fenét akar tőlem, Granger?
Perselus jól ismerte a lány kitartását, de egyáltalán nem volt kedve bájcsevegni. Az adott helyzetben semmihez sem volt kedve, a maradék energiáját arra szerette volna fordítani, hogy mélységesen sajnálja magát. Az elmúlt húsz évben ezt már tökéletesen elsajátította.
– Mint már mondtam, segíteni szeretnék önnek, Piton professzor. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiszabadítsam onnan, mert tudom, hogy ártatlan…
Piton keserűen elhúzta a száját.
– És ezt mégis hogy tervezi? Ideoson az éj leple alatt, és elrágja a rácsokat? Hagyjon engem békén, nincs időm a maga őrültségeire. Úgy tűnik, a megmentési kényszer ragadós… Fogja kézen a kis barátját, és kezeltessék magukat!
Hermione nem volt hajlandó felvenni a bájitalmester sértéseit. Ha őt börtönözték volna be, hasonló lelkiállapotban lett volna, ezért úgy döntött, felülkerekedik a büszkeségén, és lenyeli a békát. Ha a férfi gúnyolódva hajlandó csak vele társalogni, ám legyen.
– Elhiszem, hogy feldúlt, az ön helyzetében én is az lennék. De meg kell értenie, hogy én nem az ellensége vagyok. Láttam az emlékeit, és tudom, hogy ártatlan. Kitűzték a tárgyalása időpontját, tíz hetünk maradt. Addig is, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy elviselhetőbbé tegyem magának a börtönben töltött időt.
Piton szemöldöke a hajvonaláig szaladt. Le se tagadhatná ez az ostoba kis boszorkány, hogy egykoron griffendéles volt. Micsoda naiv eszméket kerget! Hogy tehetné bárki elviselhetővé az ittlétet?
– Nem kértem a segítségét!
– Pedig én akkor sem hagyom magára! Tanúskodni fogok, ahogyan Harry is, és maga ki fog onnan jutni. A Wizengamot meg fogja vizsgálni az emlékeinket, és Veritas szérumot is hajlandóak vagyunk bevenni, ha arra lesz szükség.
– Csak a rend kedvéért kérdezem meg… Ha ennyire hisz az ártatlanságomban, miért nem mondta el eddig a kis meséjét az illetékeseknek?
Hermione keze megállt a könyv felett. Talán jobb lesz, ha elmondja az igazat a férfinak, nincs értelme hazugságokkal ámítania.
– A Mágiaügyi Miniszter nem hisz nekünk, de vannak olyanok, akik igen. McGalagony professzor is mellénk állt, ahogy a Rend megmaradt tagjai is, és bár az a fafejű Abnar nem hajlandó minket komolyan venni, a Wizengamot meg fog minket hallgatni. Az igazság a mi oldalunkon áll!

Ha Piton nem a koszos azkabani cellája ótvaros priccsén ült volna, bizonyára megengedi magának azt a luxust, hogy most hangosan felnevessen. Az igazság soha nem állt mellé, még csak hírből sem ismerték egymást. Pontosan tudta, hogy zajlik egy ilyen meghallgatás. Ha a Wizengamot valakit bűnösnek akar találni, akkor annak is fogja, nincs apelláta. Egyszer már menthette az irháját, de az a személy, akinek a szava döntő szerepet játszott abban, hogy ő megmenekült, most halott. Ráadásul ő maga ölte meg. Mit számítanak a körülmények? Tényleg gyilkos volt, az nem volt érdekes, hogy miért tette. Kioltotta Albus Dumbledore életét azon a végzetes éjszakán a csillagvizsgáló toronyban.

– Dicséretes, hogy így a szívén viseli a sorsomat.
Hermione tudta, hogy a férfi minden szava marú gúnytól csöpög.
– Én legalább törődöm magával, és ezt tényleg értékelnie kéne. Az állítólagos barátai, a Malfoyok, felszívódtak, eltűntek a föld színéről, ők aztán nem fognak kiállni maga mellett!
Ezzel Piton is tisztában volt. Lucius Malfoy soha nem állt ki senki mellett a családtagjain kívül. Ha valamihez nem fűződött érdeke, akkor a kisujját sem mozdította.
– Szerzek magának egy ügyvédet, és együtt kitaláljuk, mihez kezdjünk.
– Sok szerencsét kívánok hozzá, Granger. Valami azt súgja, hogy nem tolonganak az ajtaja előtt a buzgó törvény ifjak, hogy részt vegyenek a maga szamaritánus expedíciójában. Most szólok, hogy az anyagi lehetőségeim eléggé korlátozottak, momentán nincs nálam az erszényem, és kétlem, hogy átruccanhatnék a Gringottsba, hogy átutaljak magának.

Hermione tudta, hogy galleonok sokaságától fognak megszabadulni Harryvel, mire találnak valakit, aki hajlandó lesz képviselni az ügyüket, de egyikük sem akarta feladni anélkül, hogy legalább megpróbálták volna. Mindketten úgy gondolták, hogy Piton ügyét ők fogják finanszírozni, illetve leginkább Potter.
Potter az elmúlt hetekben tucatnyi interjút adott, és a lehető legtöbb fórumon hangoztatta, hogy Perselus Piton ártatlan, bár ezt már a háború után is megtette. Sajnos azonban a közvélemény nem értett vele egyet, és eddig csak azt sikerült elérnie, hogy megint megkérdőjeleződött az épelméjűsége, mint amikor annak idején Caramel állította róla, hogy Dumbledore-ral együtt bolondok.

– Nem fogom feladni!
– Azt mindjárt gondoltam.
A férfi hangulatán uralkodó letargia kissé foszladozni kezdett. Valóban jó volt valakivel beszélni, még ha az illető a valaha volt legidegesítőbb diákja is volt. De legalább egy pillanatra érezte, hogy nincs egyedül, hogy még számít. Bár ezért nem akart köszönetet mondani.
– Egész pontosan mi is motiválja magát? Ha jól sejtem, a lelkiismerete és az igazságérzete nagyban közrejátszik benne, hogy most itt írogat nekem.
Hermione egy percre lehunyta a szemét. Egy éve kínozták rémálmok, minden éjjel a Szellemszállással álmodott, a padlót borító rengeteg vérrel. Az életéért küzdő férfi látványa kísértette.
– Sajnálom… Sajnálom…
– Oh, értem, tehát most meg kéne bocsátanom, hogy egyiküknek sem volt annyi esze, hogy valóban megbizonyosodjon róla, hogy meghaltam-e?
– Azt hittük, hogy… Abban a helyzetben…
Hermione próbálta összeszedni a gondolatait, de mielőtt leírhatta volna, amit szeretett volna, Piton szálkás betűi újfent megjelentek a könyvben.
– Tartsa meg magának a magyarázkodását. A maguk gondatlanságának köszönhetem, hogy meg tudtam szökni! Tulajdonképpen még hálásnak is kéne lennem, de ne legyenek tévképzetei, nem vagyok az.
Persze, hogy nem az! – morogta a lány az orra alatt.
Hermione képtelen volt szavakba önteni, mennyire sajnálja a dolgot, és milyen bűnösnek érzi magát a történtek miatt. Tudta, hogy ezt a terhet már örökre magával fogja cipelni.
– Milyenek a benti körülmények? Hogy bánnak magával?
Piton körbenézett a cellájában. A fal tövében lévő toalettből iszonyatos bűz áradt. Az egész börtön hideg volt és nyirkos.
– A ma reggeli szalonnám kicsit túl volt sütve, azt hiszem, szólni fogok a séfnek. Délutánonként, ha napos az idő, szívesen sétálgatok a parkban, de jószerével a szobámban ücsörgök egy pohár bor társaságában, és olvasok.
– Ne humorizálja el a dolgot!
– Mégis mit gondol, hol vagyok? Ez itt nem a Grand Hotel, Granger! Napi háromszor tálalnak fel moslékot, és nincsenek luxuskörülmények!
Hermione fáradtan fújta ki a levegőt. Voltak elképzelései róla, hogy milyen lehet egy börtöncella, habár Sirius érthető módon soha nem beszélt a bent töltött időről.
– Fel fogom keresni a börtönkörülményekért felelős hivatalnokot, és ráveszem, hogy adjanak valami ehetőt magának. Gondolom, a tisztálkodási lehetőségei sem a legideálisabbak, pedig a nyakán lévő seb…
Hirtelen abbahagyta az írást.
– Mi van vele?
– Hogy tudott megmenekülni?
– Bezoár kő, minden valamire való Bájitalmesternek van a készletében. Nekem akkor a zsebemben volt, készültem.
A lány már kezdte érteni a dolgot. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy a férfinak volt ereje leerőszakolni a saját torkán azt a követ. De mégis megtette. Emberfeletti próbatétel lehetett.
– Most elbúcsúzom, de hamarosan újra jelentkezem, ha tudtam valamit intézni, mindenképpen írok.
– Én itt leszek, de ne számítson rá, hogy vissza fogok írni, már így is több időt vesztegettem magára, mint szükséges volt.
Hermione megcsóválta a fejét. Nem volt benne biztos, hogy a férfi komolyan gondolja az előbbi mondatát, de remélte, hogy nem. Kapcsolatban kell maradniuk, csak így van esélyük. Az emlékek nem voltak annyira részletesek, hogy mindent tudjanak, Pitonnak el kell majd mesélnie, hogy jutottak el Dumbledore-ral odáig, hogy meghozzák azt a hihetetlenül nehéz döntést.
– Vigyázzon magára, professzor!
– Milyen dőreségeket képes összeirkálni! Menjen a dolgára, Granger!
Ezzel a végszóval Piton becsukta a naplót, és letette a párnájára. Még hosszú percekig ült az ágyán mozdulatlanul a sötétségbe révedve. Talán van reménye. Talán…