Palackba zárt szerelem
1.
Az idő változik, csak megy, halad, nem törődik semmivel. A napok múlnak, a hetek telnek, a hónapok szaladnak. Hova tűnik az az idő, ami mögöttünk van? Ha előre nézünk, a jobb jövőt látjuk?
A Roxfort újra a régi pompájában tündökölt, romjaiból éledt újjá, akár egy főnixmadár. A folyosón újra számtalan diák zsibongott, a nagytermet megtöltötte az önfeledt beszélgetés és nevetés zaja. Az idő elszállt, már nem sok mindenkinek jutott eszébe a háború, a veszteségek. Az emberek újra keresni kezdték a jót a világban, hajszolták a boldogságot. A feledés lett mindenki kedvenc időtöltése. El kellett felejteni a kínt, a szenvedést, a halál érintését. El kellett engedni azt, akinek mennie kellett, és örülni azoknak, akik a világra jöttek helyettük.
Piton kiismerhetetlen arccal nézett végig az asztaloknál ülő diákokon, majd a kollégáira is pazarolt néhány másodpercet. Újak és régiek közösen teremtették meg a boldogabb jövőt a gyerekek számára. Ő, a maga részéről, továbbra sem vált szentimentálissá, nem töltötte el mérhetetlen megelégedettséggel, mikor sikeres vizsgákat tettek hetedéves diákjai, nem érzett szomorúságot év végén, mikor végleg megvált tőlük. Az idő változik, az emberek is változnak, de ő nem. Vagy mégsem?
Három székkel mellette ott ült Harry Potter, a sötét varázslatok kivédése professzor. Piton eleinte nem támogatta az ötletet, hogy A Kis Túlélőt felvegyék a tanári karba, de Minerva hajthatatlan volt. A Bájitalok Mestere nem tudta megbocsátani a mindig kócos hajú férfinak, hogy elárulta őt a világ előtt. Bár Harry akkor még nem sejtette, hogy a férfi életben maradt, nem volt mentsége arra, amit tett. Az egyetlen, amit mondani tudott, hogy jó érzés volt Voldemort képébe vágni az igazságot. Pitonnak ez nem volt elég, de McGalagony úgy döntött, nem törődik a két férfi viszályával.
Végül a döntése igazolta. Potter több, mint jó tanár volt, remekül végezte a dolgát. Gyermeteg szertelensége nem tűnt el nyom nélkül, de bizonyítottan rátermett volt a feladatra. Végigharcolt egy háborút – nem is akárhogyan –, és bár állítása szerint leginkább a szerencse volt az ő fegyvere, azért a pálcát sem forgatta rosszul. Az óráit legendák övezték, a diákok szerettek bejárni a terembe. Ez olyasmi volt, amit Piton nem mondhatott el a saját tanóráiról, de nem bánta. Bár megkaphatta volna Potter posztját, már nem akarta. Képtelen lett volna újból hűtlen lenni szeretett üstjeihez, lombikjaihoz. Ő köszönte szépen, a maga részéről jól megvolt a sötét, hűvös pincében, ahova tartozott.
Potter mellett ott ült az egyik legjobb barátja, Hermione Granger. Bathsheda Babbling, a korábbi rúnaismeret professzor nem sokáig maradt az iskolában a háború után, az ő helyét Hermione vette át, miután elvégezte az egyetemet. A lány imádott tanítani, soha nem gondolt rá, hogy visszatér majd a Roxfortba, de élete egyik legjobb döntésének tartotta, hogy mégis így tett. Hermione is népszerű volt a diákjai körében, bár igen sokat követelt tőlük, a kedvessége feledtette a tanulókkal a rájuk sózott tömérdek házi feladatot, amit hévégére osztott ki nekik. Határozott elképzelése volt a tanításról, és azt akarta, hogy az ő óráján a gyerekek előtt feltáruljon a világ, megvilágosodjon az ismeretlen, az ősi nyelv érthetővé váljon.
A Roxfortban töltött második évében történt, hogy Perselus felkérte, hogy segítsen neki a kutatásaiban. Hermione nem sejtette, hogy ebben McGalagony professzor keze is benne volt, aki úgy érezte, hogy ők ketten jól meg fogják érteni egymást. Piton nem ismerte el, de valóban szüksége volt valakire, és nem csak a kutatásai miatt. Mióta Albus elment, újra egyedül volt. Minerva ugyan igyekezett pótolni a hiányt, de az mégsem volt olyan, mint régen.
Hermione, némi gondolkozás után engedve a csábításnak, hogy egy olyan nagy tudású ember, mint Perselus Piton asszisztense lehet egy esetleges világmegváltó felfedezése során, elfogadta az ajánlatot, dacára annak, hogy a férfi már a legelején nem túl kellemes modorban a tudtára adta az együttműködésük főbb szabályait. Először csak könnyebb munkákat bízott rá a lányra, de Hermione hamar bebizonyította, hogy sokkal többet ér annál, mintsem hogy csak a férfi keze alá dolgozzon.
Pitont eleinte nagyon irritálta a lány folyamatos okoskodása, a szűnni nem akaró kíváncsisága, az a megállíthatatlan bizonyítási vágy, ami hajtotta. Zavarta, hogy annyit beszél és kérdez, hogy állandóan a száját harapdálja, ha koncentrál, hogy nem tudja rendesen összefogni a haját, és így mindig a szemébe lóg. Egyszóval, nem kedvelte különösebben Grangert.
Ám az együtt töltött eredményes munka láttán kezdett más szemmel nézni rá, és ebben nagy segítségére volt az idő. Perselus megtanulta értékelni a lány által nyújtott megfizethetetlen segítséget. A korábbi ellenszenv lassan elhomályosult, és a helyébe lépett egy kissé talán túl formális kollegiális viszony.
Az idő újfent változást hozott, és most, hogy már lassan három éve dolgoztak együtt, azt mondhatta, hogy az övé egy igazán nagy kincs: Hermione barátsága.
Perselust meglepte a lány tájékozottsága, a kedvessége, a nyílt őszintesége. Mindig is tudta róla, hogy meglehetősen intelligens – ahogy Dumbledore mondta, ő a Roxfort legokosabb diákja –, és idővel azt is megtanulta kezelni, hogyan viselje el az állandó kíváncsiskodást.
Már nem zavarta a sok feltett kérdés, és meglehetősen szórakoztatónak tartotta, hogy Granger sűrű pislogásba kezd, ha valami olyan dolgot mond neki, amit még soha nem hallott azelőtt. Az így megszerzett tudást nagy becsben tartotta, és ez meglehetősen imponált a férfinak.
Perselus most irigykedve figyelte Pottert az asztalnál. Legszívesebben beleszúrta volna a villáját a másik férfi kézfejébe ott, ahol egy másodperce még Hermione finom kis keze simított végig. Hogy mikor érezte először azt, hogy már nem csupán barátságot szeretne Hermionétól? Ezt nem tudta megmondani, de tudta, hogy a lány szerelme soha nem lesz az övé. Ez olyasmi volt, amit annak idején Lilytől is remélt, de tőle sem kapott meg.
SS/HG
Minerva élvezte a szobája csöndjét, az egykori igazgatók megnyugtató hortyogását, az óra ütemes kattogását. Vendéget várt, mint minden péntek este. Ez volt a hete fénypontja, noha ezt soha senkinek nem árulta volna el.
Perselus undorodva mondta ki a jelszót a kőszörny előtt állva, ami az igazgatói irodába vezető csigalépcsőt takarta el. Minerva szentimentális lojalitásának köszönhetően mindig valami Dumbledore-ra jellemző bugyutaságot talált ki.
– Jó estét, Perselus, pontos vagy, mint mindig – bólintott felé az igazgatónő, és leemelte az asztalán lévő tálcáról az egyik kristálypoharat. – Tisztán iszod, ugye?
– Drága Minerva, minden alkalommal megkérdezed, és én mindig ugyanazt felelem – ült le vele szemben a férfi. – A skót whiskyt szégyen és gyalázat bármivel is keverni! De ezt te nagyon jól tudod.
McGalagony egyetértően bólintott, majd a kezébe vette a másik poharat is, és magának is töltött, valamivel több, mint egy ujjnyi aranylóan csillogó italt.
– Ez az év legjobb szakasza – jegyezte meg a nő. – A diákok holnap elhagyják az iskolát, és mi végre megkapjuk a jól megérdemelt pihenésünket. Ebben az évben sem tervezed elhagyni az iskola falait?
– Egy fontos kutatás kellős közepén tartok – felelte a férfi, és a szájához emelte a poharát. – Te talán készülsz valahova? – kérdezte reménykedve.
Kedvelte a nőt, hogyne kedvelte volna. Minerva volt azon kevesek egyike, akik Dumbledore levelének elolvasása után soha többé nem kérdőjelezték meg a hűségét. Nem is volt kérdés számára, hogy visszaveszi őt az iskolába, noha ezzel alaposan magára haragította a közvéleményt. Minerva sosem tulajdonított különösebb figyelmet mások véleményének. Az ő munkáját is érte éppen elég kritika, de ő sem kívánta kommentálni azokat a leveleket, amikben azt ecsetelik, hogy az ő korában már inkább a verandán kéne üldögélnie, teát szürcsölgetve, egy jó könyv társaságában.
– Szeretnél végre megszabadulni tőlem egy kis időre, nem igaz? – tudakolta mosolyogva.
– Mi tagadás, szívesen venném, ha egy kicsit végre én is fellélegezhetnék – felelte a férfi oldalra billentett fejjel.
– Talán csak nem terhedre voltam az év folyamán? – színlelt értetlenkedést a nő.
– Meglehet, hogy zavar a kotnyeleskedésed és az a szűnni nem akaró erőszakosságod, hogy megreformáld a szociális életemet – vonta fel a szemöldökét a férfi. – De az is lehet, hogy valami más miatt örülnék…
– Úgy tudom, idén Granger professzor is az iskolában marad, mit tudsz erről? – terelte másra a szót Minerva, nem törődve a burkolt sértegetéssel.
– Egy fontos kutatás közepén tartunk, és mikor a kisasszony megtudta, hogy én maradok, úgy döntött, csatlakozik hozzám. – Piton igyekezett úgy tenni, mintha ebben nem lenne semmi különös. – Megjegyzem, imponáló az eltökéltsége.
– Nagyon helyes, így végre lesz alkalmad elhívni vacsorázni – közölte a nő. – Mert ugye nem akarod az egész nyarat a munkaasztalod fölé görnyedve tölteni, mikor olyan társaságod van, mint Miss Granger?
Piton prüszkölve köhögni kezdett. Egy jó adag whiskyt sikerült is a padlóra locsolnia, ahogy megpróbálta normalizálni a légzését.
Minerva már jó ideje sejtette, hogy a férfi gyengéd érzelmeket táplál Hermione iránt, és erről meg is bizonyosodott, amikor néhány hónappal ezelőtt Pitonnak szegezte a kérdést. A férfi zavart, tagadó magyarázata egyből elárulta őt. Perselus legnagyobb sajnálatára az igazgatónő szíves örömest ellátta kéretlen jó tanácsokkal az udvarlást illetően. Bár jó részük hasznavehetetlen volt – a bájitaltan professzor gyakorta meg is jegyezte, hogy bizonyára a múlt századból valóak, mikor még Minerva fiatal hölgy volt –, McGalagony nem tágított. Határozott elképzelése volt a férfi életéről, és semmiképpen sem gondolta úgy, hogy nincs beleszólási joga.
– Ugyan már, Perselus! Nem gondolod, hogy ideje lépned végre? Hermione azóta egyedül van, amióta kiderült arról a csapnivalóan ömlengős francia fajankóról, hogy a távkapcsolat szabályait egészen sajátosan értelmezi.
– Miután én nem vájkálok előszeretettel mások magánéletében – nézett jelentőségteljesen a nőre –, nincs róla tudomásom, hogy mi a helyzet Miss Granger szerelmi életével.
– Merlinre! – csapott az asztalra a boszorkány. – Mit kéreted itt magad, mint egy bálba induló szűzlány? Hermione már tizennégy hónapja, két hete, öt napja és… – Odapillantott a mellette lévő szekrény egyik polcára, hogy leolvassa az időt. – Nagyjából úgy hét órája szabad préda. Nem mintha annyira számolnám – motyogta kissé elpirulva.
– Valóban úgy tűnik, hogy nem számolod – somolygott Piton.
– Szóval, akkor még mit kéne tennem, hogy végre elhívd randevúzni? – tudakolta a boszorkány ádáz tekintettel.
Piton újratöltötte a saját és a nő poharát, miközben a választ fontolgatta. Legszívesebben azt mondta volna, hogy a nő semmit ne tegyen, de nem mondta ki. Ezt már számtalanszor közölte Minervával, ámbár minden alkalommal elmaradt a beleegyező bólintás, vagy legalább a jele annak, hogy tudomásul vette a kérését. Ő maga is sokat töprengett már rajta, miért nem hívja el a lányt valahová, de a válasz mindig ott állt készen. Félt!
Az elutasítástól, attól, hogy nevetségessé teszi magát, hogy esetleg elrontja azt, amit már megkaphatott. Nem viselte volna el, ha a lány nem kíván a továbbiakban a barátja lenni, vagy együtt dolgozni vele. Ő, aki soha semmit nem kapott meg, csak küzdelmek árán, ő, aki olyan kevés dolgot mondhatott magáénak, nem fog önként és dalolva lemondani valamiről, ami ennyit jelent neki. Ha csak ennyi jutott, akkor meg kell elégednie vele, bármennyire is fájdalmas a lemondás valami többről, szebbről.
– Ha már ennyire benne vagy a számolásban, eléd tárnék néhány adatot én is. – Minerva homlokráncolva figyelte a férfit. – Hermione egy nagyon csinos, huszonhat éves fiatal nő, én pedig egy cseppet sem vonzó, negyvenöt éves bájitalmester – sorolta az érveket. – A valószínűsége annak, hogy a vonzalmam viszonzásra talál, nagyon csekély. Nem fogom magam nevetségessé tenni és megalázni azzal, hogy elhívom magammal valahová, amit ő majd teljes joggal, felháborodva visszautasít.
– Szóval, szerinted Hermione csinos? – Minerva nem volt hajlandó figyelembe venni a mondat többi részét.
– Tudod, hogy annak tartom! – morogta ingerülten a férfi. – Már hónapokkal ezelőtt kierőszakoltad, hogy hangosan is kimondjam!
– Ilyet tettem volna? – A boszorkány színpadiasan a szívéhez kapott. – Egyébként meg az, ahogyan magadról vélekedsz, nevetséges. A koroddal példálózni pedig szintén nem állja meg a helyét. Nem vagy még vénember, a legszebb férfikorban vagy!
– Te aztán értesz hozzá, hogy tarts kortes beszédet – gúnyolódott a férfi.
– Perselus…
– Ezer bocsánat, igazad van. – Piton olyan képet vágott, mintha meg volna róla győződve, hogy Minerva nem épelméjű. – Idefelé jövet is alig tudtam haladni, mert folyton-folyvást feltartott az a sok, kegyeimet kereső fiatal boszorkány! Kész csoda, hogy nem szaggatták le rólam a ruháimat.
– Az irónia a fegyvered másokkal szemben – jegyezte meg a nő szórakozottan. – Nem mondanám, hogy lehengerlően jóképű vagy, de tagadhatatlanul van benned valami, ami vonzó, a sármod, a hangod, a megjelenésed, az a titokzatosság, ami körülvesz…
– Talán inkább téged kéne vacsorázni vinnem – vigyorgott a férfi ördögien.
– Biztos lehetsz benne, ha még abban a korban lennék, mikor érdekeltek a férfiak – mielőtt megjegyeznéd, ez nem a múlt században volt –, akkor ott kő kövön nem maradna. Már a hangod elegendő lenne ahhoz… – Minerva elhallgatott.
– Mihez? – csapott le a félbehagyott mondatra Piton.
– Hogy elcsábíts, de most nem rólam van szó! – mondta a boszorkány komoly ábrázattal. – Megvan minden adottságod ahhoz, hogy udvarolni kezdj Hermionénak, használd ki a kínálkozó lehetőséget!
SS/HG
Piton az elvarázsolt ablak előtt állt, és a kinti tájat nézte. Kezeit a háta mögött összekulcsolva, szálfa egyenes háttal várakozott, lopva a falon lévő órára nézve. Késik…
A nyári szünet első napja volt, a diákok már elhagyták a kastélyt, Minerva szintén két hetes utazásra indult, és gyakorlatilag minden a lehető legpompásabban alakult, kivéve, hogy Granger még mindig nem volt itt a laborban a megbeszélt időpontban.
Talán meggondolta magát? – futott át a férfi agyán. Nem csodálkozna rajta, hiszen fiatal még ő ahhoz, hogy megvonja magától a nyár nyújtotta örömöket, amikor kedvére szórakozhat a barátaival.
Hermione szélsebesen szaladt végig a pincefolyosón, léptei nyomán visszhangzott a hely. Tudta, hogy már öt percet késett, és nagyon röstellte a dolgot. Ziláltan, levegőért kapkodva rontott be a laborba, hogy az ajtónak dőlve egy kicsit kifújhassa magát.
A férfi megpördült a sarkain, és morcosan méregette a lányt. Hermione kisöpörte rakoncátlan tincseit az arcából, leakasztotta a munkaköpenyét, és gyorsan magára kanyarította. Midőn igyekezett összefogni a haját, esetlen magyarázkodásba kezdett.
– Elnézést kérek a késésért, tudom, nem szereti a pontatlanságot – hadarta gombolkozás közben. – De Harry még tett egy utolsó kísérletet arra, hogy elcsábítson magával és a többiekkel együtt a görög tengerpartra nyaralni. Bevallom, nagyon kecsegtető volt az ajánlata a forró homokról, a hűvös vízről és a mámorító koktélokról, de én most szívesebben maradok itt.
– Elfogadom a bocsánatkérését – felelte kurtán a férfi, eltitkolva a szívét melengető örömöt, amit a lány felbukkanása okozott, nem is beszélve arról, hogy inkább a zord, hűvös pincét választotta a felkínált szórakozás helyett.
– Most, hogy már Harry elment, nem fog többé előfordulni, hogy kések, sőt, akár egészen késő estig is tudok maradni anélkül, hogy folyamatosan azt kéne magyaráznom neki, miért vagyok itt lent – mosolygott a lány.
– Örvendetes, hogy ilyen készségesen áll a rendelkezésemre – közölte a férfi, majd odalépett a munkaasztalhoz. – Nem kell aggódnia, Miss Granger, rettentően ki fogom magát használni. – A férfi megjegyzése újabb mosolyt csalt elő a lányból.
A kutatás, amin dolgoztak, valóban nagyon érdekes volt. Hermione többször megkérdezte a férfit, hogy jutott hozzá az értékes bájitalrecept-tekercsekhez, de Piton mélyen hallgatott róla. Nem akarta beavatni a lányt, hiszen Granger szentül meg volt bizonyosodva róla, hogy a háború vége óta Piton olyan tiszta, akár a fehér galamb. De hogy is válhatott volna meg mardekáros mivoltától?
Az igazság az volt, hogy egyik romániai látogatása során végre megtalálta azt a hírhedt varázslót, aki efféle holmikkal szokott üzletelni, de Piton bármennyit ajánlott neki az ősi rúnákkal írt pergamenekért, a másik varázsló nem akart kötélnek állni. Így a bájitalmester cselhez folyamodott, és egyik este jól leitatta, majd rávette egy kártyajátszmára. Tétnek a tekercsetek tették fel.
Ha sikerrel megfejtik a rúnák titkát – itt jött a képbe Hermione tudása –, és ügyesen kicserélik a már nem használatos hozzávalókat egy modernebb verzióra, akkor ők lehetnek az elsők, akik megfőzik a bájitalt, ami gyógyítani tudja a Cruciatus-átok utóhatásaitól szenvedőket.
Hermione nem szólt erről Neville-nek, mert nem akarta hiú reménnyel kecsegtetni a férfit. Piton szerint az ő szüleinek már lehet, hogy túl késő. Ők már több, mint húsz éve feküdtek a Szent Mungóban.
Ha a főzet hatásosnak bizonyul, akkor egy kis kiegészítéssel más elmebaj is gyógyítható lesz vele. Az ezzel járó elismerés és hírnév minden eddiginél nagyobb összpontosításra sarkallta a férfit.
Hermione az asztallap fölé görnyedt, és próbálta megfejteni a számára ismeretlen rúnák jelentését. Sajnos a legtöbbjük olyan régi volt, hogy csak a könyvtár legeldugottabb könyveiben talált hozzájuk hasonlót, de ez sem vette el a kedvét a kutatástól. Mindig is szerette a kihívásokat.
Piton a már megfejtett ábrákat tanulmányozta, és időnként kiegészítette a jegyzeteit néhány észrevétellel. Sajnos még korántsem voltak a kutatásnak abban a szakaszában, amikor már főzhetett volna.
Csendesen dolgoztak egymás mellett, időnként a másik felé pillantva. Perselus szerette ilyenkor figyelni a lányt. Minden mozdulatát magába szívta; ahogy a füle mögé tűri a haját, vagy ahogy összevonja a szemöldökét, ha valamit nem tudott elsőre kitalálni. Már azt is szerette, ahogy az ajkát harapdálja, ahogy a körmével kocogtatja a fogát, vagy ahogy az ujjaival dobol az asztalon.
A nagy munkában észre sem vették, hogy rájuk esteledett. Mikor Hermione ellépett az asztaltól, hogy kicsit kinyújtózzon, és kilesett az ablakon, látta, hogy az égen már ezernyi csillag ragyog. Nem volt szokatlan, hogy késő estig dolgoznak. Egy jó erős kávé mellett nem ismertek lehetetlent.
Piton engedett a lány unszolásának, és kinevezett egy kisebb üstöt kávéfőzési célokra. Hermione szerint gorombaság lett volna mindig mindennel a roxforti manókat ugráltatni.
A lány odasétált az üsthöz, és vizet öntött bele. A férfi döbbenten figyelte, majd még idejében ugrott oda, mielőtt Hermione beleszórta volna a kávéport.
– Ezt hagyja inkább rám – kapta el Hermione kezét. – A múltkori kávénak csúfolt förtelme után nem ártott volna lenyelnem egy bezoár követ.
– Ahogy gondolja – lépett arrébb a lány kissé sértődötten.
– A konyhában véghezvitt merényletei nem mindennaposak, kisasszony – feddte meg a férfi félig sem komolyan, de Hermione még így is a szívére vette a dolgot. – Lassan veszélyességi pótlékot fogok követelni Minervától. – Piton észrevette a lány arcán átsuhanó szomorúságot, de nem tette szóvá.
Lehet, hogy ő is ezért hagyott el? Áh, nem szabad rá gondolnom! – korholta meg saját magát Hermione.
Harry is megmondta neki, hogy nem lett volna szabad egy percet sem áldoznia a francia férfira, nemhogy két egész évet, persze a lány akkor még nem adott neki igazat. Az egyetemi évei alatt Ginny és Luna előszeretettel játszották a kerítőnőt, és tucatnyi jóvágású, reményteljes, fiatal férfinak mutatták be. De egy-két találka után Hermione mindenkiben talált valami kivetnivalót, amiért nem jósolt további jövőt a kapcsolatuknak.
Aztán jött Vincent. Vendégelőadó volt az egyetemén, és szinte az első pillanatban elvarázsolta a lányt. A szerelmi viszonyuk viharos volt és szenvedélyes. Hermione olyan dolgokat tett meg az ágyban a férfi kedvéért, mikre előtte még gondolni is csak elpirulva mert. Sajnos a pár hónapos boldogságot felváltotta a tépelődő szorongás, amikor a férfi visszatért a hazájába, bár a kapcsolatot nem szakították meg. Hermione négyszer utazott el hozzá, és Vincent is meglátogatta a lányt néhány alkalommal. Minden másnap írtak egymásnak, aztán a férfi egyéb teendőire hivatkozva egyre ritkábban írt. A levelek később már csak hetente, végül havonta érkeztek.
Belevetette magát a kutatásokba, és az eredményességére hivatkozva visszautasította a lány hívásait, de azt sem akarta, hogy Hermione menjen el hozzá. Ő türelmesen várt, hogy a férfi végezzen a munkájával – állítása szerint már közel járt –, csak éppen arra nem számított, hogy Vincent a nagy kutatásban mást is találni fog. Az első pofont akkor kapta, mikor kiderült, hogy a férfi lefeküdt az asszisztensével. Hermione erőt vett magán – a férfi francia, nem tehet róla –, és megbocsátott neki, főleg, mert Vincent esküdözött, hogy kirúgja a gaz csábító nőt. De az első kilengést követte a második és a harmadik és még számtalan, amikről a lány nem is tudott, de már nem is akart.
Miután kidobta a férfit, elhatározta, hogy jó ideig nem akar senkivel sem találkozgatni. Ennek már több, mint egy éve. Azt mondják, a sebek begyógyulásához kétszer annyi idő kell, mint ameddig a kapcsolat tartott. Hermione merte remélni, hogy ez az állítás nem igaz, mert egyedül tölteni minden estét a szobája magányában korántsem volt olyan szórakoztató, mint azt először gondolni vélte.
– Parancsoljon, vigyázzon, forró – adta a kezébe a bögrét Piton.
Hermione hálásan a férfira mosolygott, és megfújta a kávét, mielőtt belekortyolt volna. Határozottan jobb íze volt, mint annak, amit ő tudott készíteni.
– Jutott már valamire azokkal? – intett a fejével a férfi a lány előtt heverő pergamenek felé.
– Igen, de nem sokra – dohogta Hermione.
– Ne legyen olyan türelmetlen, Miss Granger. Holnap is van nap – felelte a férfi, és belemosolygott a bögréjébe. – Ha minden olyan simán és gyorsan menne, akkor hol maradna az élvezet?
– Élvezet? – vonta össze a szemöldökét a lány.
– Maga nem szereti azt az érzést, mikor valami olyanra jön rá, amire maga előtt még senki? Amikor valami olyat fedez fel, amire élete végéig büszke lehet? – kérdezte Piton elnézve a lány mellett. – Az emberek elismerését nagyon nehéz megszerezni, de ha sikerül, akkor az fantasztikus érzés.
– Azt hittem, nem érdekli mások véleménye – feleselt a lány mosolyogva.
– Hazudtam magának – vonta meg a vállát a férfi. – De ha lehet, akkor ezt ne híresztelje!
– Nem fogom, elraktározom magamnak ezt a kis titkot. Ki tudja, még jól jöhet…
SS/HG
Piton roppant mód élvezett minden percet, amit együtt tölthetett a lánnyal, annak ellenére, hogy időközben Minerva visszatért az iskolába, és a legváratlanabb pillanatokban nyitotta rájuk az ajtót. Ezt orvosolva Perselus több bűbájt helyezett el a pincefolyosón, hogy már jó előre tudja, ha az a minden lében kanál vénasszony a közelben ólálkodik.
McGalagony nem volt hajlandó tágítani az elképzelésétől, hogy őket Merlin is egymásnak teremtette, és minden egyes alkalmat megragadott, mikor Hermione tudtára hozhatta, hogy Perselus bizony roppant magányos. A legtöbb megjegyzést a hívatlan látogatásai alkalmával ejtette, mikor a férfi is jelen volt, nem egyszer paprikapirosra színezve ezzel az amúgy eléggé sápatag férfi arcbőrét.
Az sem segített, hogy Piton megfenyegette, hashajtót vagy egyéb finomságot fog csempészni az italába, ha sürgősen nem hagy fel a terrorizálásukkal. Minerva ügyködése meglehetősen szórakoztatta a lányt, de egyszersmind gondolkodóba is ejtette. Azt hitte, hogy Pitonnak van valakije. Nem mintha sokat töprengett volna ezen, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy a férfi egyedül lenne. Neki is bizonyára megvoltak a szükségletei.
Egyik ilyen alkalommal, mikor Minerva hangosan ezt boncolgatta a lány bevonásával, Piton odacsapta a tintásüveget az asztalra, és felháborodottan nézett a kuncogó boszorkányokra.
– Igen, nekem is vannak bizonyos szükségleteim! – sziszegte a férfi. – Tőlem gazdag London összes bordélyháza! Végigdugtam az összes nőt, aki szembejött velem! Ezt akartátok hallani, ti kiéhezett hiénák? – morogta a férfi, és beviharzott a raktárba.
Hermione megsemmisülve nézett a férfi után.
– Ugyan, ne legyél már ilyen mimóza, Perselus! – kiáltott utána McGalagony, akinek ennél több kellett, hogy zavarba jöjjön.
– Mimóza? – köpte undorodva a szót a férfi, mikor újra felbukkant. – Ha valamit, hát ezt egyáltalán nem mondhatod rám.
– Akkor minek neveznél egy olyan embert, aki ennyire magára veszi, ha viccelnek vele? – cukkolta a boszorkány.
– Kifelé a laboromból! – mutatott az ajtóra a férfi. – Most rögtön elmész innen, és nem is jössz vissza jó sokáig!
Hermione a háttérbe húzódott. Már számtalan alkalommal részese volt efféle vitáknak, de mindig megpróbált csendes szemlélő maradni.
Minerva egy tapodtat sem mozdult, így Piton odarobogott hozzá, megfogta a karját, és cseppet sem gyengéd mozdulatokkal az ajtó felé vonszolta.
– Add át üdvözletem a hölgyeknek a bordélyházban! – dohogta Minerva gúnyosan.
– Majd te átadod nekik, mikor felveszed a műszakodat ma éjjel! – vágta oda a férfi, és rácsapta az ajtót a felháborodott igazgatónőre.
Hermione remegve támasztotta az asztalt. Nem félelmében remegett, hanem a visszafojtott nevetéstől rázkódott. A férfi a lehető legzordabb pillantásával jutalmazta, de ez sem segített. Hiába minden igyekezet, a nevetés pukkadozva tört fel belőle, és jó öt percig nem is tudott erőt venni magán, hogy abbahagyja.
– Ha már kiszórakozta magát, akkor akár vissza is térhet a munkájához – jegyezte meg ridegen a férfi.
Már átkozta magát a kirohanása miatt. Most mit gondolhat róla ez a lány? Hogy is kérjen tőle randevút azok után, hogy állítása szerint több bordélyház vendége?
– Igazán sajnálom, hogy az igazgatónő unszolására én is beleszálltam a játékba – mondta Hermione a férfi arcát kutatva.
– Nekem van okom elnézést kérni a kirohanásom miatt – mondta Piton kezét ökölbe szorítva. – Ráadásul a fele sem volt igaz annak, amit mérgemben mondtam!
Hermione nyelve hegyén volt a kérdés, de inkább nem feszítette tovább a húrt. Bár szívesen megtudta volna, melyik fele nem volt helytálló a férfi kijelentéseinek.
– Én nem ítélkezem maga felett. Mindenkinek megvan a maga élete, és ha önnek megfelelnek azok a nők, én nem fogom felróni ezt magának. Egy jó kis ágytorna már nekem sem jönne rosszul.
A férfi szeme elkerekedett egy pillanatra. Hermione még soha ezelőtt nem tett ilyen személyes jellegű megnyilvánulást, bár az is igaz, hogy ő sem avatta be eddig a szexuális élete részleteibe.
– Nos, mondanám, hogy állok rendelkezésére, de azt hiszem, ez furcsán venné ki magát – felelte a férfi azon a fület gyönyörködtető bársonyos hangján.
Hermione nem felelt erre semmit, csak lehajtotta a fejét, és az arca elé hulló tincsek takarásában mosolygott.
SS/HG
A nyár vége felé már egészen sok mindent megfejtettek az addig ismeretlen rúnahalmokból, ezért Piton egy kis pihenőt rendelt el maguknak, bár arra nem számított, hogy a lány szinte azonnal elhagyja a kastélyt, hogy a hétvégét a barátaival töltse. Nem hibáztatta ezért, nem mindenki szeret bezárva lenni a négy fal közé. De azért rosszulesett neki, hogy Hermione csak így faképnél hagyta.
Minerva az utolsó összeszólalkozásuk óta tüntetően elfordította a fejét, ha csak találkozott vele, és ezt ő egy cseppet sem bánta.
A szobája magányában üldögélt, egész délután olvasott és borozgatott. Kellemesebb kikapcsolódásra nem is vágyhatott volna. Este beleült egy kád ellazítóan forró vizébe, és megengedte magának azt a luxust, hogy némi relaxáló illóolajt csepegtessen a fürdővizéhez. Lebukott a víz alá, és addig lent maradt, míg el nem fogyott a levegője. Próbálta kikapcsolni a gondolatait, de egyre csak azon járt az esze, hogy vajon mit csinálhat most Hermione.
Olyan bosszantóan megragadt benne az elképzelés, hogy esetleg éppen flörtöl valakivel, hogy az illóolaj hatását egyáltalán nem tudta élvezni. Mi lehet most rajta? Egy egyszerű nyári ruha, vagy talán valami merészebb? Ahogy a lány fedetlen vállainak, szép ívű nyakának a vonalait képzelte el, olyan valami történt vele, ami már jó ideje nem fordult elő.
Káromkodva ugrott ki a kádból, de a jelenség ezzel nem szűnt meg. Maga köré csavart egy bolyhos, fehér törölközőt, de ettől csak még nyilvánvalóbbá vált a dolog. Dühösen, csattogó talppal vonult át a hálószobájába.
Magára rángatta a pizsama alsóját, és legurított egy álomtalan álom bájitalt. Nem óhajtott még álmában is fantáziálgatni, már így is szégyellte magát. Bemászott az ágyába, és magára húzta a takarót, majd másnap délig fel sem kelt.
Hermione lebarnulva érkezett vissza a kastélyba. Nagyon jól érezte magát a hétvégén a barátaival, attól eltekintve, hogy Harry és Ron az ikrekkel kiegészülve folyamatosan ugratták Piton miatt. A lány nem törődött velük, ők nem ismerték Pitonnak azt az arcát, amit ő. Nem tudták, hogy a férfi mennyire okos, milyen kellemes a humora, már ha hajlandó megcsillogtatni magát.
Piton igyekezett magára erőltetni a közönyös arcát, nem akarta, hogy a lány lássa, mennyire örül a viszontlátásnak. Pedig valójában nagyon boldog volt. Kész kínszenvedés volt az utóbbi két nap.
– Jó napot, Piton professzor! – köszöntötte a férfit Hermione, mikor besétált a laborba.
Felé fordulva látta, milyen szép színe lett a lánynak. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon mindenhol ilyen egyenletesen barna-e, mint a karján, de aztán elhessegette a zavaró gondolatot, mielőtt még megismétlődhetett volna a fürdőszobai fiaskó.
– Jó napot, Miss Granger – biccentett. – Kellemesen telt a hétvégéje? – Igyekezett társalgó hangnemet erőltetni magára.
– Fantasztikus volt, nagyon jót tett, hogy végre kimozdulhattam – felelte mosolyogva a lány. – Félre ne értsen, élvezem a munkát magával, de néha jó kimozdulni.
– Megértem önt, nem kell szabadkoznia – mondta Perselus halványan elmosolyodva.
– Ön hogy töltötte a hétvégét? – kíváncsiskodott Hermione.
Rólad fantáziáltam – mondta egy kis hang a férfi fejében.
– A kastélyban maradtam.
– Egyébként hírem van az ön számára – közölte a lány sejtelmesen.
Piton levegője bent rekedt a tüdejében. Kérlek, mondd, hogy nem találtál valakit magadnak. Mondd! – ordította némán, mozdulatlan szájjal.
– Neville és Luna a hétvégén eljegyezték egymást! – szólalt meg a lány hirtelen. – Hát nem fantasztikus?
Piton nyögve a falnak dőlt.
– Nem gondoltam volna, hogy így szíven üti a hír – mondta Hermione, félreértve a férfi megkönnyebbült sóhaját. – Én a magam részéről nagyon örülök neki, noha ez csak még inkább előtérbe helyezi a saját magányosságom tényét.
Magányos? Itt a bizonyíték, több nem is kell. Ideje, hogy Piton, a hódító színre lépjen.
– Elnézést, nem akartam bizalmaskodni. Tudom, hogy barátok vagyunk, de nem szoktunk ilyenekről beszélni.
Eztán majd fogunk – mormolta Piton magában, de a lány csak a kiismerhetetlen, titokzatos pillantását láthatta.
