1. fejezet
A férfi, akit keresett a tekintetével, ezüstsujtásos fekete talárt viselt, és unott arccal csattintotta össze párszor a tenyerét a látszat kedvéért. Pillantása eddig valahol a falon feszülő öt hatalmas zászlón függött, de amikor megérezte a tekintetét az arcán, visszafordult. Hermione körül lassan elnémult a diplomájukat ünneplő végzős diákok tömege, mintha vatta tömítené el a hallójáratait, ahogy meghallotta a férfi tapogatózó elméjéből egyre tisztábban érkező üzenetet. Egyetlen szót csupán, de azt szívdobbanásnyi időnként újra és újra: Vége… vége…
A végzősök már az asztalok felé tódultak, mikor a lány észbekapott. Hirtelen újra hallotta a zsibongást, majd egy kezet érzett a hátán, egy meleg tenyeret, amint az a Griffendél asztala felé kormányozza.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Felfogtátok, hogy ez lesz az utolsó vacsora, amit a Roxfortban költünk el? – kérdezte Seamus Finnigan a témához kevéssé illő kéjes vigyorral.
- Hát, nemtom… én egyelőre éhes vagyok. Majd ha ettem, újra átgondolom. De asszem, én nem bánom annyira. Ami hiányozna, a kviddics, az meglesz ezután is, veletek meg úgyis találkozom, nem?
- Harry?
- Nekem is hiányozna…
- Hogyhogy hiányozna?! Csak nem… Harry, mondd, hogy igen!
- Hát, odafönn akartam elmondani, de… igen, azt hiszem, elfogadom. Szerintem McGalagony beszéde győzött meg arról, hogy igen. Meg talán az, hogy most már nincs rajta átok…
- Hogy tudsz erről ilyen nyugodtan beszélni?! Én olyan izgatott voltam, amikor a RAVASZ előtt felkért… Kollégák leszünk, Harry! - lelkendezett a lány.
- Hermione, te mindig izgatott vagy, ha egy tanárral beszélsz… Komolyan gondoltad, Harry? Nem csak Hermione kollégája leszel, hanem például Pitoné is, és hát elhalászni az orra elől az állást… Biztos, hogy meguntad az életed?
- Szerinted Piton tudna mutatni valakit, aki ezek után alkalmasabb lenne az állásra? – szólt át az asztal túloldaláról Seamus még csúnyábban vigyorogva.
- Ja, tényleg, majdnem elfelejtettem… Az SVK Tanár, Aki Legyőzte Tudjukkit… - fintorgott Harry. – Igazad van, Ron, még meggondolom. Kéne még egypár idétlen gúnynév, azoktól mindig olyan vidám leszek…
- Igaza van, hagyjátok abba! Végre elhatározta magát…
- Figyelj, Hermione, ezzel kapcsolatban szeretnék veled beszélni még vacsora után egy percet! Amíg még józanok vagyunk.
- Figyeled, máris különválnak… Mindjárt irigykedni fogok, professzorok! – forgatta Ron a szemét.
- Buliztok utána?
- Buliztok? Te nem jössz?!
- Nem… nekem dolgom van vacsora után.
- Ugye nem a könyvtárba mész? Már vége a tanévnek, Hermione!
- RON!
- Oké, oké, tanárnő… - Ron színpadiasan a szívéhez kapott. – Jézusom, mcgalagonyosan nézni máris tudsz!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Most akkor már szabad a gazda?
- Tessék?!
- Hát nektek. Neked meg – Harry gyorsan körbepillantott ültében a kiürülő Nagytermen – Pitonnak.
- Mi?! Hogyhogy…? Honnan veszed ezt?! –Vajon mennyire lehet látni, hogy a szíve kis híján megállt a döbbenettől?
- Most már nem kell hülyének nézned, Hermione… Lehet, hogy Ront át tudtad verni, de engem nem. Csak egész apró betűkkel, de ordít rólad vagy egy éve. Most az előbb meg a ceremónia végén… hát…
- És most meg fogsz kövezni?
- Te lökött! Dehogy foglak! Csak azt akarom mondani, hogy… vigyázz. Ha már ilyen bátor vagy, hogy önként sétálsz a feketén ásító szájába…
- Nem vagyok bátor, Harry. Rettegek.
- Hm. Mit mondjak erre? Ő hogy… ömmm…
- Nem tudom, hogy ő hogy. Talán egyszer tudtam, de azóta az egész világom fenekestül felfordult. És az… övé is. Annyira félek, Harry…
- Hé, figyelj… ha sírni látlak, én megölöm, ugye tudod? Ne haragudj, de ezt muszáj előrebocsátanom. És tudod, még mit? Szívesen megtenném, de… inkább ne kelljen.
- Micsoda?
- Hát, szeretném, ha… ha jó lenne valami valahogy, vagy mi…- vigyorodott el a fiú.
- Emlékszel?
- Aha, persze. Életed első és utolsó értelmetlen mondata, hogyne emlékeznék? Az is miatta volt, nem?
- Igen – sóhajtott Hermione. Esélye sincs Harryvel szemben… néha azt kívánja, bár ne ismerné annyira.
- Gyanús volt. Na, nyomás. Jobb az ilyesmin túlesni. Nehogy pontot vonjon le a Griffendéltől a késésedért!
- Harry?
- Hm?
- Te tényleg… el tudnád ezt fogadni? Hiszen gyűlölitek egymást…
- Erről majd egyszer mesélek neked, Hermione. Addig is, próbálj belőle élő embert faragni, jó? Az mindannyiunknak nagy hasznára válna – mondta Harry felálltában.
- Szégyelld magad – mosolyodott el kicsit megkönnyebbülve Hermione.
És most menni kell…
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
De hogyan? Mit fog mondani? Egyszerűen lesétál a Mardekár-pincébe, bekopog az ajtón, és azt mondja: Itt vagyok, professzor, ahogy megbeszéltük? Merlinre, több mint egy éve volt! Mi van, ha már… Vagy várjon, amíg a férfi lép először? Ahogy elképzelte a bájitaltanárt a Griffendél klubhelyisége előtt, amint a portré jelszaván gondolkodik, hogy bejuthasson, azonnal el is hessegette az ötletet.
És egyébként is, mi értelme lenne? Nincs olyan, hogy büszkeség, értelmét veszti a szó, a fogalom, ha meghallja a simogató, szakadékmély hangját, semmi haszna az önérzeteskedésnek. Akar mást a világon, mint látni a vágyat fölviharlani azokban a szurokfekete szemekben? Érzett valaha borzongatóbbat, mint a férfi pillantása a testén? Ugyan… hiszen megbicsaklik a térde, ha csak elmegy mellette, és a bőre szinte sajog a fájó hiánytól, hogy újra megérinthesse a fakószínű bőrét… Hiszen a lába úgyis a pince felé fogja vinni, ha kilép a Nagyteremből…
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A férfi a Csarnok egyik sötét ablakmélyedésében állt, és összehúzott szemmel fürkészte a Nagyterem ajtaját. Ki lehet még bent? Vagy egyedül van? És miért nem jön? Hol marad?
Hibát követett el azzal, hogy olyan nyíltan üzent a lánynak a ceremónia végén? Lehet, hogy ő már… talán már csak a kibúvót keresi, azért váratja?
Ó, az isten verje meg! Vén bolond! Mire gondoltál?! Komolyan azt hitted…
Dühösen ellökte magát az ablaktól, és éppen azon volt, hogy feszültségét levezetendő, fel-alá járkálni kezdjen, amikor kinyílt a Nagyterem ajtaja, és kilépett rajta… Potter. Ó, nem, csak ez hiányzott, nincs kedve most ehhez az idiótához… Elindul felé… Mit akar? Kihasználni, hogy már nem diák, és jól az arcába mondani a véleményét? Eldicsekedni a frissen megszerzett SVK állással? Ha tudná, hogy már rég nem érdekli! Nem is fogja elmulasztani közölni vele, nem szerzi meg neki a fölötte aratott győzelem örömét… de nem. Potter félúton megállt, aztán valami olyasmit tett, amitől Perselusnak földbe gyökerezett a lába. A kölyök ránézett, bólintott felé, és alig észrevehetően elmosolyodott. Majd folytatta útját a lépcső felé.
Jó, hogy sötét van a Csarnokban, így legalább tehet úgy, mintha nem is látta volna. De ilyet… A döbbenetes az volt, hogy Potter mosolya nem tűnt sem kárörvendőnek, sem gúnyosnak. Mi ütött belé? Mit vigyorog rajta? Egyszer még úgyis letörli a nyavalyás rövidlátó képéről! Az új SVK tanár… Perselus önkéntelenül horkantott egyet. Tizennyolc éves, és sötét, mint az üst feneke. Mása sincs, csak az az ólajtó szája. Merlinre, Minervának elment az esze! Ezt a kölyköt…
Nem tudott tovább morfondírozni, mert nyikorogva újra kinyílt a Nagyterem ajtaja, és Perselus hirtelen mintha egyszerre több, rendkívül megviselt szívet is érzett volna a torkában dobogni. Hermione tétován lépett egyet, majd még párat, aztán végül megállt. Félúton lehetett a Nagyterem ajtaja és Perselus között.
Akkor már értette, hogy a lány egymaga nem tehet ennél többet: hogy félúton elébe megy. Hogy még mindig fél, hogy Merlinnek hála, úgy gondolja, van vesztenivalója. Talárja úszott utána a levegőben, ahogy átvágott a csarnokon.
- Ne mondja, hogy bájitaltanból is átment, Miss Granger…
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megint ez a nappali. Ez még emlékszik a testükre, a sóhajokra körülöttük.
Úgy nézett fel rá, ahogy egy viharfelhőre szokott az ember. Félt mindent a kezébe adni, és rettegett nem odaadni mindent. Hiszen minden Ő volt, minden az Övé volt. Hermione tekintete a másikéba mélyedt, és mesélni kezdett neki. Itt állok előtted, mesélte, megint itt állok, hát mit teszel? Cselekedj velem akaratod szerint.
Piton szeme egy árnyalattal még sötétebbre váltott, és olyan elkeseredett hévvel húzta magához, hogy Hermione beleszédült. Körmei a lány vállának puha húsába vájtak, ő mégsem szisszent fel. Igen, fáj, szorít, mégsem kell ezután soha más.
Soha semmi más nem fog kelleni, senki más, csak ennek a férfinak a vékony, mindent-elvevő, ragadozó szája, csak az ő kútmély szemei, a rebbenő, magától-is-megrémülve lehunyt szempillái alatt, csak az ő ideges keze a hajában, amint az érzéssel sosem betelve temeti ujjait a fürtök közé, csak ez az illat, amiben titokzatos fűszerek érlelődtek, vegyültek a férfi, az emberi lény semmihez sem hasonlítható illatával. A csók íze úgy áradt szét benne, mint valami bűvöletes méreg, zamata cseppenként változott, kitöltve minden sejtjét, a vére lüktetésével mintha egyenesen a szívébe áramlott volna, és ő gyönyörrel adta át magát a pulzáló, körkörös, ellenállhatatlan ritmus erejének. Nem emlékezett, mitől csuklott meg a lába, csak arra, hogy lesegítik a mardekárzöld pamlagra, és onnantól forró volt minden, és megint körbevette őket az a csodálatos burok, a lélegzetük, a verejtékük, a zihálásuk súlyos páratakarója. A férfi bőre olyan sima volt, mint a csiszolt márvány, és majdnem olyan fehér, Hermione zihálva próbált szabadulni az örökké visszatérő vágytól, hogy marja, szaggassa a testét, szeretni akarta, kéjjel, igazán; gyengéden csalni ki a fojtott, mélyhangú nyögéseket a torkából, de elvenni is akart, és ez a vágy valahogy erősebb volt; minden négyzetcentiméter bőrt a magáénak akart, a kezével, a szájával, a szemeivel, az ágyékával birtokolni a mellette fekvő karcsú alakot, sikoltani akart, nem engedem el, sosem engedem el, professzor, és aztán talán valóban sikoltott is, amikor egyszerre megérezte magában a férfit. Ha addig őrjítő volt a ritmus, ami vitte őket, akkor az, ami most jött, tomboló örvénynek is sok lett volna, egyszerűen nem volt megtorpanás, igen, mint amikor kislánykoromban nem mertem hátrahajtani a fejemet a sebesen pörgő körhintán, mert féltem, hogy sosem tudom visszahajtani többé… Mintha minden mozdulatuk spirálissá, önmagába visszafordulóvá lett volna, mintha az egész univerzumban minden ezt a végtelenített örvénylést szolgálná… majd egyetlen vakító villanásban olvadt izzó színűre a világ, minden eltűnt, csak a szemhéja mögött vibráló fehérséget látta, és a ritmus pihegve lassult szívverésnyire, ahogy a fehérről a gyönyörtől elködösült fekete szemekre nyitotta a szemét.
Új eksztázis dübörgött végig az erein; a férfi gyönyöre, ahogy fölé hajolva összerándult a teste, és fojtott hangon sikoltott a szoba illattal terhes levegőjébe… Fájt, ahogy a csípőjét markolta, de csak a teste érezte, a gondolatai szintjére ez már nem jutott el. Hermione sosem érezte még magát ennyire valaki sajátjának, ilyen gyönyörűen birtokba véve , és romokban heverő józan eszéből gondolatfoszlányokban jött a válasz: önmagának lenni jó dolog, de semmi sem ehhez képest: az Övé lenni…
