A képet WilburLover készítette, az eredeti kép linkje: art/Lily-of-the-Lamplight-Cover-310728258

A történetet pedig George DeValiert műve. (Fogok ám mástól is fordítani:-)

Páros: Gilbert Beilschmidt/Roderich Edelstein (Poroszország/Ausztria)

Történet: AU. A második világháborúban játszódik. Az osztrák zenész, Roderich Edelstein és Gilbert Beilschmidt német katona az orosz front egyik büntetőszázadában küzdenek a túlélésükért. De az őket körülvevő halál, vér, és földi pokol közepette meddig tudnak az egymás iránt érzett vágyuk ellen harcolni?

Ez a történet George DeValiert második világháború alatt játszódó AU történetciklus, a Veraverse része. Önmagában is érthető, de ha valakit érdekel a többi történetet megtalálja George DeValiert lapján. (És magyarul enyémen, mivel már több történetét lefordítottam)

FIGYELMEZTETÉS: Ez a történet sötétebb lesz, mint a sorozat többi tagja, főleg ami a szexuális erőszak megkísérlését, és a nyelvezetet illeti.


/watch?v=YGvrCvEmaMI

1943 nyara
Orosz Front

.

Roderich megpróbált az előtte heverő ételre összpontosítani. Vagyis hát, fogjuk rá, hogy étel. Tulajdonképpen egy szürke iszapszerűség volt, olyan, akár egy három hónapos kaviár, és telenként a bécsi csatornákban összegyűlő szennyes hólé undorító keveréke. Már a látványától rosszul volt, így inkább lopva végignézett a városháza hosszú, viharvert, zsúfolt termén. Az ablakok be voltak törve, a bútorok összetörve és felborogatva, a falakon golyó ütötte lyukak éktelenkedtek. Izzadó, kiabáló katonák tömege töltötte meg az ideiglenes étkezőt. Legtöbbjük már végzett az evéssel, és egymás között beszélgettek, de mikor az egyik Roderich közelében ülő katona a fiúra nézett és elnevette magát, egy kis csoport rögtön követte a példáját. Roderich rögtön a tányérjára nézett, arca égett, és gyomrának kavargása továbbra sem akart lecsillapodni. Ismét a borzalmas kotyvalékot figyelte a táljában.

Roderich a második napját töltötte itt. A második napot ebben a mocskos, összetákolt táborban, ebben a piszkos, elhagyott faluban. Második nap, az ismeretlen tankok, teherautók, és fegyverek között, és a nagyhangú, piszkos német katonák társaságában, akik már évek óta harcoltak a fronton, és úgy tűnt, hogy egyre csak az újoncot bámulták és nevették. Persze sokakat küldtek az orosz frontra, hiszen ha így büntettek, nem terhelték a börtönöket. Nem adtak semmi magyarázatot, még elejtett utalást sem, és kiképzést sem kaptak azok, akik ide kerültek. Roderichnek egyszerűen adtak egy egyenruhát és egy puskát, majd belökték a farkasok közé. Kényelmetlenül fészkelődött a szúrós anyagú, borzasztóan ronda, szürke egyenruhában. Körülötte mindenki egyformán volt öltözve, bár lassacskán kezdte felismerni az apró jeleket, amik különböző rangokra, és kitüntetésekre utaltak. Hiszen úgy tűnt, hogy senki sem szeretné ezeket elmagyarázni neki.

Roderich bőre kellemetlenül bizsergett, mikor rájött, hogy a közelben ülő katonák csoportja még mindig őt bámulja, róla beszélget, és még arra sem vették a fáradtságot, hogy halkan beszéljenek. – Láttátok az újoncot, aki most jött? Tiszta röhej. Elég nagy bajban lehet az egység, az már biztos. Most már zsidókat is ideengednek.

Roderichnek még a haja is égnek állt, és megpróbálta legyűrni a félelmét. Ha ez valaha is kiderül… ha erre valaki is rájön… Mélyeket lélegzett, és próbálta magát győzködni, hogy itt esélye van a megmenekülésre. És bármennyire is reménytelennek látszik a helyzete, mégis van esélye a túlélésre. Az igaz, hogy nem sok. De még az orosz front is jobb, mint az Auschwitz felé tartó vonat…

- Az osztrák nem önkéntes. Azt mondták, hogy a Führer nagyon szerette a zenéjét, de valahogyan feldühített valakit, akit nem kellett volna. Büntetésből került a frontra.

- Hú, egy zenész? Ez a srác egy hétig se fogja húzni.

Roderich arca lángolt dühében. Hogyan történhet ez az egész? Hogyhogy itt van? Csak két nap telt el, és mégis egy világ választja el az egy héttel ezelőtti életétől. Sikeres zeneszerzői pályafutásától, a gyönyörű bécsi házától, a zenéjétől, a zongorájától, a hangversenyektől, és az előkelő fogadásoktól… hogy lehet az, hogy mindez semmivé foszlott? Miért? Egy halk hang felelt… A hülye elveid miatt. Roderich szemüvege kezdett bepárásodni, és a fiút hirtelen elfogta a düh. Ő semmi rosszat nem tett! Ő nem érdemli ezt az egészet! Kezei remegni kezdtek. Kiabálni, küzdeni akart, és a falhoz akarta vágni ezt az undorító szürkés löttyel teli tálat… De megriadt, mikor hirtelen valaki a falnak dőlve leült mellé.

- Hát akkor, üdvözlünk itt a körünkben!

Roderich megfordult, hogy szemügyre vegye a katonát. A mosolya túl derűs volt ehhez a helyhez, haja olyan világos, hogy fehérnek látszott; de leginkább a szemei döbbentették meg Roderichet. Olyan szokatlan, szinte rémítő szemei voltak; élénkek, kifejezőek, és olyan mélyen bronzszínűek, hogy szinte vörösnek tűntek. Mire Roderich válaszolni akart az üdvözlésre, rájött, hogy túl hosszasan figyelte a katonát, így egyszerűen odébb nézett. Fogalma nem volt, hogyan viselkedjen ezek között az emberek között. Roderich általában az arisztokratikus gőgje mögé bújt, hogy ne kelljen az emberekkel beszélgetnie. Mikor mégis megtette, általában a zenéjével kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnia, ami nem is okozott gondot neki. De itt nincs zenekar, színpad, vagy vonós kvartett a sarokban, nem beszélgetnek Mozart művek előadási technikájáról, vagy a legutóbbi operaestről. Így egyszerűen csendben maradt.

A mellette ülő férfit nem zavarta a hallgatás. – Ugye Héderváry? Roderich Héderváry.

Roderich csak egy kicsit lepődött meg. Három év után szinte megszokta, hogy a felesége nevén szólítsák. De abban biztos volt, hogy itt ez nem került szóba, bár… – Honnan ismered a nevemet? – kérdezte csendesen.

- Oh, hát… biztos valahogy meghallottam – folytatta gyorsan a katona. – Én Beilschmidt közlegény vagyok. Hívj csak Gilbertnek.

Roderich meglepetten húzta fel a szemöldökét. Észrevette, hogy ennek a katonának tele van az egyenruhája érmekkel, többel, mint amennyit itt bármelyik közkatonán valaha is látott. Hogyan lehet, hogy csak közlegény? Roderich rájött, hogy ismét a beszélgetőtársát bámulja, és gyorsan válaszolt. – Nem hiszem, hogy ez illő lenne.

Úgy tűnt, hogy ezt a választ Gilbert szórakoztatónak találja. Fejével Roderich tálja felé intett. – Nem eszel.

- Ez nem étel.

- Pedig egy ideig nem fogsz mást látni, barátom.

- Nem vagyok a barátod.

- Az lehet, de te azért egy beképzelt kis nyikhaj vagy, nem igaz?

Roderichet harag töltötte el. Soha nem beszéltek még vele így. Milyen faragatlan, utálatos, ellenszenves férfi… Roderich próbálta összeszedni a bátorságát, hogy visszavágjon, de ismét csak félrenézett, azt mondta magában, hogy nem éri meg az egész. Nem merte beismerni, hogy fél.

- Azért enned kéne. – Ez a durva katona tényleg aggódik érte? Roderich kiverte a gondolatot a fejéből. Itt senki sem törődik a másikkal.

- Már a látványától undorodom. Képtelen lennék megenni.

- Hát ez nem éppen a Ritz, kicsi herceg. Most egyél, vagy megbánod.

Roderich haragja elsöpörte a félelmét, és megvetően nézett a vigyorgó, túlságosan is vidám németre. – Mit képzelsz, ki vagy te? Ne merj nekem parancsolgatni!

Gilbert ismét nevetett, ezúttal hangosan. – Oh, neked aztán tényleg nincs fogalmad a dolgokról, igaz-e? Most a hadseregben vagy. Jobb, ha megszokod, hogy parancsolnak neked. Persze te tudod, mit csinálsz, de ha összeesel az éhségtől, senki sem fog a hátán cipelni.

Roderich tekintete elkomorodott. – Köszönöm a tanácsot. De azt is megköszönném, hogy megtartanád magadnak.

Gilbert csak nevetett és Roderich kezei ökölbe szorultak. Hát ez az ember azt hiszi, hogy ezt ő viccből mondta? Vagy valami kitekert, furcsa humora van? – De mit keresel itt kicsi herceg? Gondolom, hogy nem önkéntes vagy.

- Nem. – Roderich csak ennyit mondott. Semmi köze sincs ennek az embernek ahhoz, hogy ő miért van itt. Ismét elfordította a tekintetét, és inkább a közelben üldögélő katonák csoportját kezdte figyelni, akik még mindig nevettek, és róla beszéltek. Roderich a lesütötte a tekintetét, és kényelmetlenül fészkelődött. Lopva a mellette ülő férfira nézett. Hiszen nincsen más, akit megkérdezhetne. – Miért… miért néznek folyton így rám?

Gilbert most nem nevetett. – Hát, tudod, errefelé nincsen sok nő. És te sokkal szebb látvány vagy, mint bárki, akit eddig láttunk.

Roderich szinte mozdulni sem tudott, torka kiszáradt. Ahogy nevettek és végigmustrálgatták… Roderich megdöbbent, aztán undor fogta el, végül pedig rémület lett rajta úrrá. Ismét Gilbertre nézett. Roderich szemei tágra nyíltak, összehúzta magát, és olyan messze húzódott, amilyenre csak tudott. Gilbert csak gúnyosan legyintett.

- Nyugodj le, édesem! Nekem semmi ilyesmi nem áll a szándékomban. Csak azt tanácsolom, hogy legyél óvatos. És hordd magadnál a puskádat.

Roderich pár percre megnyugodott, de aztán az oldalán függő puskára nézett. És ismét elfogta a rémület. Azt sem tudta, hogyan kell használni. Ez már neki túl sok. Hogyan keverhette magát ilyen helyzetbe? Nem kellett volna semmit sem mondania. Csendben kellett volna maradnia… Aztán lelkében felháborodott hang szólalt meg. Hagytad volna, hogy a zenédet náci propagandának használják? Erre gondolva Roderich rájött, hogy nem volt más választása. Ha gyáván bujkálva kellene élnie, akkor sem tehetné meg, hogy bármi köze is legyen ehhez az egészhez. És pláne a zenéjének, ami számára a világon a legfontosabb. Inkább meghal. Erre gondolva majdnem elnevette magát. Hiszen valószínűleg ez lesz a sorsa.

- Holnap indulunk – mondta Gilbert halkan. Roderich szinte el is feledkezett a férfiról. Szédülés fogta el, és szeme elhomályosodott.

- Oh. Ilyen hamar?

- Már három napja vagyunk itt. Nem olyan hamar van ez.

Roderich erről semmit nem tudott. – Úgy gondolom, hogy nem így van.

- Te kaptál… – Gilbert hangja most is szinte aggodalmas volt. – Kaptál valami alapkiképzést?

Roderich megrázta a fejét.

- Valaki azt akarja, hogy meghalj, vagy valami ilyesmi?

Roderich arra a katonára pillantott, aki az előbb a zsidókra tett megjegyzést. – Azt hiszem, hogy páran igen.

- Csak próbálj meg hátul maradni, jó?

Roderich szédült. Miért nem hagyja békében ez az ember? Ránézett, aztán a tálját kimért mozdulattal a földre tette, és felállt. - Azt hiszem… – levegőre van szükségem, azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen, a saját ágyamban akarok ébredni, miután ennek a rémálomnak végre vége van… – El kell mennem.

.

Roderich gyorsan végigsietett a nyüzsgő termen. El kellett innen mennie, de nem volt hová. Be volt zárva ebbe az embertömegbe, ebbe a földi pokolba. Most a német hadseregben van, és innentől kezdve csak oda mehet, ahova parancsolják. Olyan messze ment a tömegtől, amilyen messze csak tudott, ki a hűvös, sötét éjszakába, keresztül a keskeny úton, az egyik apró faház mögötti üres térre. Ez a falu még arra sem méltó, hogy a nevét megemlítsék. Alig állt többől, mint egy drótkerítéssel körülvett térből. Katonai járművek fényszórói világították be a kis teret, de a kis ház mögött, ahová Roderich ment, sötét volt, és semmit nem lehetett látni. Fejét a fához támasztotta, és behunyta a szemét. Most szinte nyugalom vette körül. Persze a levegőt most is betöltötte a városházából jövő duruzsolás, a motorok berregése, és az őrök kiabálása, de mégis itt volt a legcsendesebb.

Roderich már kezdte úgy érezni, hogy ismét normálisan tud lélegezni, mikor az egyik közeli teherautóból erős lárma hangzott fel. Aztán a hang halkabb és tisztább lett, és végül egy recsegő rádió hangját lehetett felismerni, amihez a többi teherautó is csatlakozott. A hang hamarosan végigszaladt a keskeny utcákon, és a bemondó hangja még a teremből kiszűrődő lármát is elnyomta. – Kilenc óra ötvenöt perc van, itt Radio Belgrade. De végre, ma este ismét hallhatjuk Lale Andersent, és a "Lili Marlene-t…" – A terem örömujjongásban tört ki, aztán gyorsan elcsendesedett, ahogy a zene dallama belengte az apró falucskát.

Aztán Roderich ismét lélegzethez jutott. Egy manipulatív induló dallama volt, egy émelyítően érzelgős sláger, amit a tömegeknek gyártottak. De különös módon elbűvölő volt, és az iskolázatlan hang őszinte és kedves, és zene volt, amire már Roderich annyira vágyott. Szinte itta a melódiát, érezte, hogy reszkető idegeit megnyugtatja az énekes hangja, a fúvósok megremegtetik a gerincét, az indulószerű ritmus pedig a szívével együtt ver. Szinte beszívta a dallamot, és ujjai vágyakoztak a billentyűk sima érintése, és hegedű ismerős húrjai után. Mikor is volt az… egy hete? Egy örökkévalósággal ezelőtt… Roderich belefeledkezett a zene fájdalmasan rövid perceibe, és a szomorú, hiábavaló szövegbe.

A lámpa alatt a laktanya kapujánál
Emlékszem drágám, ahogy várni szoktál.
Ott suttogtad nekem gyengéden,
hogy szeretsz, hogy mindig is szeretni fogsz
Lámpafény liliomom
Lili Marlenem (2)

Mikor a zene befejeződött, és az éjszaka elcsendesedett, Roderich felkiáltott, és majdnem előrenyúlt, hogy visszahozza. De aztán ismét visszatért a rideg világ – a tankok fényszórói, a katonák lármája a távoli teremben- és ő tehetetlenségében felsóhajtott, és arcát reszkető kezébe temette. A csend, amire még pár perce annyira vágyott, most gyötrelmet okozott. Hogyan tudja kibírni zene nélkül?

- Hogy s mint, csinos osztrák!

Roderich kihúzta magát, karjai lehanyatlottak. Szíve nagyot dobbant, gyomra összeszorult, mikor meglátta, hogy a faház oldalánál csoportosuló három katona felé tart. Röhögő, vágyódó arcukat alig világították meg a tér fényei. Roderich felismerte őket, ezek a katonák bámulták annyira a teremben. Hirtelen eszébe jutottak Gilbert szavai… És te sokkal szebb látvány vagy, mint bárki, akit eddig láttunk… és érezte, hogy elfogja a pánik. Rögtön megfordult, és futásnak eredt, de üldözői túl gyorsak voltak. Roderich elfojtott egy kiáltást, mikor érezte, hogy durván megragadják a csuklóját. Arccal a ház falának lökték, karját fájdalmasan hátracsavarták. Próbált a másik karjával visszaütni, de azt is gyorsan megragadták, és a háta mögé csavarták. Képtelen volt megmozdulni. A katona vasmarokkal szorította. Arca lángolt. A férfiak röhögtek a háta mögött és egy forró, hízelkedő hang suttogott a fülébe.

- Na-na, nincs ennek semmi értelme, és ugye nem akarod, hogy valami bajod essen, csinos osztrák?

Roderich próbált megnyugodni, bár homályosan és valószínűtlenül a fülében érezte vérének dobolását. Határozott hangon válaszolt. – Rögtön engedj el, te perverz csirkefogó, vagy…

- Vagy? – Roderich tüdeje összeszorult, mikor egy kéz siklott a csípőjéhez és onnan a derekához. Ismét szabadulni próbált, de csak erősebben szorították a falhoz. Undorában megrázkódott, ahogy érezte a hátához simuló testet.

- Úgy látom, nincs pisztolya – mondta, aki mögötte állt, és elvette a kezeit.

- Akkor rajta! – felelt az egyik katona.

Roderich ismét magán érezte a kezet, ami ezúttal az övcsatja körül matatott. Jeges félelem szorította össze a torkát, mikor végre rájött, hogy mi is történik vele. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson.

Hirtelen pisztolylövés hasított a levegőbe. A háta mögött álló ember megrázkódott, szorítása enyhült, és Roderich minden erejével szabadulni próbált a szorításból, és megpróbált elhátrálni a faltól. Nagy meglepetésére a katona elengedte, és Roderich felkészült, hogy elfusson. Mikor a katonák szemét magán érezte, megtorpant. Szíve a torkában dobogott.

- Nem jó ötlet ez, fiúk. – Gilbert, a fehér hajú katona a teremből, állt a támadói előtt, fegyverét rájuk irányozva.

Az egyikük ráförmedt. – Várj csak a sorodra Beilschmidt, te hülye seggfej, és tedd már le azt az átkozott pisztolyt…

- Én nem így gondolom, Müller. Ott fogsz állni, és hallgatni fogsz rám. Nem csak te, mindhármótok. – Gilbert fejével Roderich felé intett. – Soha többé nem fogtok egy ujjal sem hozzányúlni, megértettétek? – Gilbert könnyedén, szinte barátságosan beszélt, bár a halvány fényben látni lehetett, hogy furcsa szemeiben harag vöröslik. A hatás lenyűgöző volt.

Müller szinte odaköpte a választ. – Mi a fene, mi a te…

Gilbert tett egy lépést Roderich felé, pisztolyával még mindig Müllerre célozva, lángoló szemeit most is a három férfira szegezve. – Ő az enyém. Senki másé, megértettétek?

Roderichet egyszerre fogta el a szégyen és a megkönnyebbülés. Rémülete valami mássá változott. De nem gondolta, hogy meg tudna szólalni, ahogy azt sem, hogy ez jó ötlet lenne. A három katona dühösen bámult Gilbertre.

- Mióta a tiéd, Beilschmidt? Mióta van itt, egy napja?

- Kettő, és nyilvánvaló, hogy egy kicsit elkéstetek. Ha meglátom, hogy még egyszer Héderváryra nézel, akkor téged foglak a falhoz lökni, és ez kicsit más lesz, mint az, amit a seggedbe szoktál dugni. – Forgatta meg fenyegetően a pisztolyát Gilbert. Müller kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egy hangos kiáltás belefojtotta a szót.

- BEILSCHMIDT! – Mindenki a hang irányába fordult. Két tiszt tartott feléjük az úton, mögöttük egy kisebb csapat felfegyverezett katonával.
- Azonnal dobja el a fegyverét!

Gilbert átkozódva dobta el a pisztolyát, feltartotta a kezeit, majd kelletlenül megvonta a vállát. – Hé, nem kell túlreagálni a dolgokat…

- Mi volt az a pisztolylövés az előbb? – A tiszt, egész pontosan ezredes, ha Roderich jól emlékezett a rangjára, széles csípőjére tette a kezét, és kövér arca elvörösödött dühében.

Gilbert ismét vállat vont. – Csak a célba lövést gyakoroltam.

Az ezredes a mögötte álló századosra nézett, majd a három katonára, akik megtámadták Roderichet. Müller gyorsan Gilbert sandított. Roderich hátán végigfutott a hideg a férfi rosszindulatú vigyorát látva. – Igazából ez az őrült barom lövöldözni kezdett ránk, uram.

Gilbert szemei megvillantak, orrlyukai kitágultak. – Hazugság!

- Nem hazugság! – mondta az egyik katona.

- Ez az igazság. – tette hozzá egy másik

Mindenki Roderichet nézte. Feje kóválygott, minden annyira gyorsan történt, túl nehéz megérteni, felfogni ezt az egészet… – Hazugság – mondta, és maga is meglepődött, mennyire reszket a hangja. – Úgy történt, ahogyan Gil… ahogyan Beilschmidt mondja. Nem lőtt senkire sem.

Gilbert mosolyogva tárta szét a kezét. Müller tette egy lépést előre. – Hát persze, hogy ezt mondja. Abból a pozícióból ítélve, ahogy pár perce rájuk találtunk.

- Pozíció? – kérdezte az ezredes, és Müllerről Gilbertre nézett.

Gilbert mosolya lefagyott az arcáról. – Nem tudom, miről beszél.

Müller ismét elvigyorodott. – Éppen a téren mentünk át, mikor hangokat hallottunk onnan hátulról. Odamentünk megnézni, mi folyik ott, aztán megláttuk Beilschmidt ezzel az új osztrákkal a falnál. Rájuk kiáltottunk, erre Beilschmidt megfordult, és ránk lőtt. Így történt.

Gilbert arca megrándult a dühtől. – Oh, ez egy BAROMSÁG!

- Nem erről volt szó… – kezdte Roderich.

- Nézze csak meg a nadrágját, uram – szakította félbe Müller, és aljasan Roderichre mosolygott. – Ki van gombolva.

Roderich szinte lángolt a szégyentől, ahogy mindenki Müller tekintetét követve az ő kicsatolt övét és félig kigombolt nadrágját nézte. Szégyen, és undor fogta el, a zavar és megszégyenülés érzése a bőre alá kúszott, és a torkát fojtogatta. Próbált a tekintetüktől elfordulni, vádjaiktól elbújni. Miért is törődik ő ezzel… ezek az emberek senkik… ő különb náluk… Jaj, Istenem, itt áll egy orosz falu mocskos mellékutcájában kigombolt nadrággal, durva közemberek vádló tekintetétől körülvéve… Roderich szorosabbra húzta a zubbonyát. Szemei égni kezdtek, de visszaparancsolta a könnyeit. Ez a helyzet már így is elég megalázó.

- Azért van kigombolva – sziszegte összeszorított fogakkal Gilbert –, mert ezek a perverz seggfejek éppen… – Gilbert gyorsan Roderichre pillantott – … megtámadták ezt a srácot, mikor erre jártam, és elsütöttem a pisztolyomat, hogy megállítsam őket

A tiszteken látszott a kételkedés, főleg, mikor Müller széttárta a kezét, és így szólt. – Uraim, inkább Beilschmidtnek hisznek, mint nekünk hármunknak?

Az ezredes mérgesen bólintott. – Hát ez az, Beilschmidt! Ebben a hónapban ez a tizenkettedik súlyos vétség, amiben része volt.

Az ezredes hozzátette: – És ha jól emlékszem először azt mondta, hogy célbalövést gyakorolt, igaz?

Gilbert majdnem elvörösödött dühében. Roderich azt sem tudta, mit gondoljon, vagy érezzen. Mindent eltompult körülötte. – Hát, azt mondtam, de...

- Elég, Beilschmidt! – dühöngött az ezredes. – Elegem van ebből! Három nappal ezelőtt az a verekedés…

Gilbert a szemeit forgatta. – Keller kezdte, az a barom a bátyámat kezdte szidni, és ezt egyedül csak nekem szabad...

- És ami útközben történt a múlt héten…

Gilbert felemelte a kezét. – Az a tizedes ellopta az utolsó cigaretta adagomat!

Az ezredes folytatta. – És azt hogyan felejtsük el, amit Schmidt közlegénnyel tett Dolgova faluban?

Gilbert arckifejezése megváltozott. Most nem csak düh, hanem gyilkos indulatok is bujkáltak benne. Szeme ismét vörösen lángolt, és szinte vicsorgott. Mikor megszólalt, hangja furcsán tompa volt. – Látták mit tett azzal az orosz lánnyal? Pár törött csont, és egy monokli a szeme alatt semmi ahhoz képest, amit még kapott volna, ha be tudom fejezni, amit elkezdtem.

Roderich úgy érezte, hogy nem éppen ez lenne a megfelelő válasz. A tisztek egymásra, majd ismét Gilbertre néztek. – Ez már túl sok, Beilschmidt! Van egy felfegyverzett büntetőszázadunk, ami holnap reggel érkezik ide, mielőtt tovább indulnánk. A szomszéd faluban lévő büntetőtáborba tartanak. Most, ezután az eset után velük fog menni.

Roderich zsibbadtsága elmúlt, és gyengeség, döbbenet maradt utána. Nem tudta, hogyan is érezzen eziránt a különös férfi iránt. Hangos, erőszakos, és rettentően modortalan volt. De megmentette őt attól a sorstól, amire jobb, ha nem is gondol, és a látszat ellenére úgy tűnik, hogy ő itt az egyetlen tisztességes ember. Nem ismerte Gilbertet, alig váltott vele pár szót, de mégis rémület fogta el, ha arra gondolt, hogy nélküle kell itt maradnia. Tágra nyílt, elkeseredett szemekkel nézett a férfira.

Gilberten látszott, hogy el van képedve. – Semmit nem csináltam! Nem tettem semmi rosszat, nem küldhetnek büntető századba! Vádat kell emelni ellenem, tárgyalásra kell vinni az ügyemet! Ez így törvénytelen, és… – Minden hiába. A felfegyverezett őrök gyorsan megbilincselték Gilbertet. Mogorván nézett a tisztekre, majd tekintetét a nevető Müllerre és barátaira szegezte. – Te mocskos disznó! A haditörvény már semmit sem ér…

- És mi van az osztrákkal? – kérdezte az egyik őr. Gilbert elhallgatott. Roderich megdermedt.

- Őt is tartóztassák le. – mondta az ezredes lemondóan legyintve, majd megfordult, hogy induljon. – Semmi hasznunk nincs belőle.

- Ne – tiltakozott ösztönösen Roderich, ahogyan hideg bilincs kattant a csuklóján. Túlságosan félt, és túlságosan meg volt zavarodva…

Gilbert kiabálni kezdett. - A fenébe is, semmi rosszat nem csináltunk! Nem csinálhatod ezt te lusta, dagadt seggfej, a kurva… – Roderich gyomra összerándult, mikor látta, hogy az egyik őr puskatussal Gilbert vállaira ütött, amitől a férfi térdre rogyott. De rögtön felállt, ahogy meghallotta, mit mond az ezredes az őröknek.

- Vigyék őket a cellába. Holnap adják át a börtön tábor őreinek. A vád tiltott tevékenység véghezvitele. – Az ezredes megfordult és apró, megvető mosollyal nézte Gilbertet. – Gratulálok, Beilschmidt. Most már élőhalott lett.

.

Négy évvel korábban
Berlin

.

Gilbert átfurakodott az ajtónál tolakodó tömegen, és rögtön vidám kabarézene, hangos beszéd, nevetgélés, és a tükörfényes parketten táncoló cipősarkak kopogása ütötte meg a fülét. Szerencsére itt nem volt olyan éles, vakító fény, mint sok más kabaréban, de ahhoz elég világos, hogy mozgó, sétáló, táncoló árnyékokat vetítsen a falakra. A reflektorfény a színpadra vetült, és megvilágította a csinos szőke előadót, akin túl sok smink, és túl kevés ruha volt. Gilbert pár percig nézelődött, majd a pulthoz botorkált. Ez már a negyedik bár ma este? Vagy a kilencedik? A huszonharmadik? De Gilbert még érezte a végtagjait, és a terem sem fordult a feje tetejére, ami azt jelentette, hogy nem ez az utolsó mulató, ahova bemegy.

Gilbert ismét keresztülfurakodott a tömegen, amit egyenruhás katonák, öltönyös nők és női ruhás férfiak színes forgatagából állt. Rikító lámpák elegáns szövetek díszítették a tágas termet; folyt a pezsgő, állandóan szólt a zene, és a széles színpadon folyton énekeltek, táncoltak. A falakon kívül egyre erősebb lett az ellenőrzés, és egyre több a találgatás, a háború elkezdődött. De itt, Berlinnek ebben a kis sarkában az emberek ittak, táncoltak, csókolóztak, és fütyültek a külvilág változásaira.

Ahogy a pulthoz ért, máris megtorpant, annyira meglepte a látvány, ami talán a legérdekesebb volt, amibe a mai napon belefutott. Egy mívesen díszített lámpa halvány fénye egy pultnál ülő fiatalemberre vetődött. Régimódi, de tökéletesen szabott öltönyt viselt, magas gallérral és lila nyakkendővel. Dús, sötétbarna haja, amiben pár furcsa tincs volt, a füleire simult. Mereven ült a bárpult szélén, ujjai alig érintették a poharat, karjait szorosan a törzse mellé szorította, és szemei izgatottan kémleltek körül a szemüvege mögül. Úgy tűnt, hogy azon igyekszik, hogy minél kevesebb dologhoz érjen hozzá. Olyan volt, mint egy kis herceg, akit tévedésből rossz helyre vittek. Olyan volt, mint egy bárány a mészárszéken. Gilbert érezte, hogy szemei felcsillannak, ajkai megremegnek, vállai kiegyenesednek, ahogy a ragadozóösztöne felébred. Elvigyorodott magában, tett pár határozott lépést az elveszett kis herceg felé, aztán megtorpant, mikor egy kéz erősen vállon ragadta. Háta mögött egy dühös hang szólalt meg fenyegetően.

- Mégis mit képzelsz magadról?

Gilbert olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem fenékre esett. – Jézus Mária… – Aztán elnémult döbbenetében. – Eliza?

Héderváry Erzsébet. Gyerekkori barátja. Legveszélyesebb ellensége. A szép magyar istennő.(3) Nagyon veszélyes perszóna. Gilbertre mosolygott, de így csupasz fogaival és dús, homokszínű hajával olyan volt, akár egy nőstényoroszlán, zöld szemei harag és vidámság ismerős keverékével villantak a poroszra. – Gilbert Beilschmidt! Mi a fenét akarsz a férjemtől?

- A te… – Gilbert Erzsébetről a pultnál ülő fiúra nézett, majd ismét a nőre emelte a tekintetét. Aztán fékezhetetlen nevetésben tört ki. Erzsébet csípőre tette a kezét, és a szemeit forgatta. – … férjed? – sikerült kinyögnie. – A te… ugyan, ezt nem mondhatod komolyan, drágám!

- Hogy nem-e? És ne hív drágámnak, te idióta. – Erzsébet teljesen úgy nézett ki, ahogy Gilbert emlékezett rá a tizenévesen az osztrák-magyar határon töltött nyarakról.(4) Igaz, hogy most sötét öltönyt és nyakkendőt hordott, nem kertésznadrágot, amire Gilbert olyan szívesen emlékezett, de ugyanolyan erős, határozott, és vagány volt, mint régen. Gilbert könnyedén visszaváltott a régi, csipkelődő modorába.

- Ugyan, Eliza! Mennyi lehet ez a szépfiú? Tizenöt? – Gilbert váratlanul elszörnyedve kiáltott fel. – Jaj, Istenem! Francis rossz hatással van rám!

Erzsébet felsóhajtott és a fejét csóválta. – Tizennyolc éves, ha tudni akarod.

- Kicsit fiatal hozzád, nem gondolod?

- Oh, de akkor meg én voltam hozzád túl fiatal, Gilbert – mondta hízelkedve Erzsébet.

Gilbert furcsállva nézett. – Te kihasználtad ezt – motyogta.

Erzsébet a jól ismert könnyed módján nevetett. – Tetszett neked. De mi a fenét keresel itt, Berlinben?

- Hát most éppen keményen alkoholizálok.

- Akkor igyál valamit velem is! – Erzsébet elvonszolta Gilbertet a széles, négyszögletű pulttól a terem közepébe. A polcokon különböző színű és alakú italok sorakoztak, és a pult tele volt vázákkal, melyekben hosszú szárú, fehér liliomok díszlettek. Egy csinos szőke pincérlány ugrott elő, vidáman Erzsébetre mosolygott, és felvette a rendelést. Egy perccel később söröskancsót és vizespoharat tett az asztalukra. Gilbert megvetően nézett a vízre, de Erzsébet ellentmondást nem tűrően tolta a férfi felé. – A kedvemért, drágám! Legalább egy keveset igyál belőle.

Gilbert megitta a vizet, majd a sör felé nyúlt. – Nem csatlakozol a férjedhez? Szegény itt szörnyen elveszettnek tűnik. Ez valami rossz szándékú alaknak feltűnhet, és könnyen visszaélhet a helyzettel.

Erzsébet felhúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, éppen ezt sikerült megakadályoznom. – Ivott, majd pohara mögül szemügyre vette Gilbertet. – Pocsékul nézel ki.

Gilbert elvigyorodott. – Ünnepelek.

- Mit ünnepelsz?

- Az utolsó szabad éjszakámat. Beadtam a derekam, és beléptem a hadseregbe.

Erzsébet szemei elkomorultak, szája egy vonallá keskenyedett. Teste szinte megremegett, ahogy dühös szemekkel, ökölbe szorított kézzel nézte a férfit. Csalódottan csóválta meg a fejét. – Oh, Gilbert. Hogy tehetted?

Gilbert nem törődött a szemrehányással, inkább a söröskancsót tüntette ki figyelmével. – Ne kezd te is!

- A nagyapád mit szólt hozzá?

- Hát mit szólt volna… Semmi köze sincs az egészhez. Halálosan unom az egész "Mikor én a Nagy Háborúban harcoltam" kezdetű dumáját.

- És Ludwig?

- Egy hónapon belül belép a Luftballonba, amint annyi idős lesz, hogy beveszik. Ismered, milyen Ludwig. Szíve, lelke, vére egyedül Németországé. – Gilbert a szemeit forgatta. – Még a Hitler Jugendbe is be akart lépni, de Nagyapa kipofozta belőle ezt az ötletet.

Erzsébet elfintorodott, és félrenézett. – Nem érti.

- Persze, hogy nem, és te sem, és ezt nem is várhatom el, mert nem vagy német.

Erzsébet végignézett a termen, férjére pillantott, majd ismét beszélgetőtársára figyelt. – Talán azért értem jobban a helyzetet, mint ti, Gilbert.

Gilbert úgy tett, mint aki nem érti, mire céloz Erzsébet. Fejével Erzsébet gyönyörű férje felé intett, aki még mindig elveszetten ült a pultnál. Az emberek megcsodálták, ahogy elmentek mellette, de úgy tűnt, hogy ezt észre sem veszi. – Hogy is hívják ezt a kis herceget?

- Roderich – jött a válasz kis szünet után .

Gilbert kissé megbillentette a fejét. – Roderich?

- Roderich Héderváry – mondta Erzsébet és kifejezéstelen hangon.

Gilbert döbbenten pislogott. Miért veszi fel a férje Erzsébet nevét? – Hogy is mondtad?

- Ez a neve. – Kifejezéstelen, üres hangon érkezett a válasz.

- Rendben van. Szóval titkolni akarja a nevét. Mi is az? Goldstein vagy valami ilyesmi?

Csend. Erzsébet hidegen nézett Gilbertre, majd így felelt. – Edelstein.

Gilbert egy pillanatra megdermedt, majd szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Soha nem gondolta volna… – Oh, Eliza.

Erzsébet szinte rávicsorgott. – Mi baj van?

- És te feleségül mentél hozzá?

Erzsébet kezdett dühbe gurulni. – Igen, feleségül mentem hozzá! Miért ne tettem volna? Most azt fogod mondani, hogy bemocskoltam magamat, és odáig alacsonyodtam, hogy egy zsidóhoz megyek hozzá, ez az amit…

- Jaj, hallgass már el Eliza, nem erre célzok! Nem látod, hogy ez milyen veszélyes?

- Tudod Gilbert, ő egy ragyogó tehetség. Gyerekkora óta híres Ausztria-szerte. Egy tucat hangszeren játszik, és egyszerűen zseniális zeneszerző. Még az államtól is kapott megbízást zenedarabok komponálására. Fontos munkát végez, és folytatnia kell, nem hagyhatjuk, hogy a rendszer, aminek eladtad magad, tönkretegye és mindent leromboljon…

Gilbertet ez az egész nem hatotta meg. Egy osztrák, egy zeneszerző, vagy mi… – Ő egyáltalán nem törődik a te biztonságoddal?

- Hogyne törődne, és ezért… – Erzsébet hirtelen elhallgatott, és a poharába bámult.

- És ezért? – sürgette Gilbert.

- Ezért megyek el. Pedig nem akarok elmenni. Mondtam neki, hogy mellette fogok maradni. De ő ezt visszautasította. – Erzsébet mérgesen nézett, mint mindig, amikor el akarja rejteni az érzéseit. – Azért mentem hozzá, hogy megvédjem. Így van egy név, ami mögé elbújhat, és vannak papírjai, amik igazolják az árja származását. De ezt csak azzal a feltétellel fogadta el, ha Svájcba megyek. A családjának van ott egy birtoka, egy kisvárosban, a liechtensteini határnál. Holnap indulok.

- Ah. – Gilbert megitta a sörét, majd Erzsébet pohara után nyúlt, és azt is kiitta. Amíg lélegzethez jutott, szüntet tartott, majd így folytatta. – Ez aztán az okos dolog! Hozzámész egy zsidóhoz, ráhagyod a neved, aztán elpucolsz egy semleges területre, és hátrahagyod ezt az egész cirkuszt.

- De bunkó vagy, Gil! Teljesen és tökéletesen bunkó.

Gilbert vállat vont, és újabb sört rendelt. – Őszinte vagyok. Nem sokan azok. De ki tudja? Talán találkozol egy helyes kis svájcival, aki szeret a hegyeken jódlizni.

Erzsébet elhallgatott, és Gilbert azon tűnődött, hogy haragudjon-e magára. De most éppen dühös, és az embereket is feldühíti. Mindenki azt mondja róla, hogy bunkó. Antonio ezt kiabálta, mikor elmondta neki, hogy be akar lépni a német hadseregbe; Francis csendesen nevetve motyogta, mikor felszállt az utolsó párizsi vonatra. És most Erzsébet is ezt mondja, pedig ő megérti, hogy Gilbert csak dühös, és nem tudja, hogyan fejezze ki az indulatait. De Erzsébet néha rá-rápislantott, összehúzott szemekkel, arcán olyan kifejezéssel, ami mosoly is vagy vicsorgás is lehet.

- Bunkó vagy, Gil, de azért… vigyázz magadra.

Gilbert Erzsébetre villantott egy elbűvölő mosolyt. – Ne aggódj, drágám, szembeszállok én a tankokkal!

Ezután egy kicsit még iszogattak, jelentéktelen ostobaságokról cseverésztek, és ahogy Erzsébet zöld szeme felcsillant a kabaré homályos fényében, Gilbertnek eszébe jutottak a régi, napfényes nyarak, a ragyogó tavak, viharos délutánok, és a meredek sziklák. Vitáik, veszekedéseik ellenére, ami néha akár verekedésbe is torkollott, Erzsébet többet jelentett Gilbert számára, mint bármelyik más nő, akit valaha is ismert. Igazán furcsa érzés volt. Tudták, hogy most örökre elbúcsúznak egymástól, de egyikük sem hajlandó ezt beismerni.

A zene elhallgatott, a tömeg éljenzett, az énekesnő meghajolt a közönség felé. – Köszönöm, drágáim! Jaj, ez túlzás, túl kedvesek vagytok, tényleg, csodálatosak vagytok! – Gilbert rájött, hogy az énekes, akit eddig nőnek hitt, tulajdonképpen egy helyes fiatal srác. De hát ilyen a Berlin cabaret.(5) Gilbert elnevette magát, mikor eszébe jutott, hogy mit szólna Ludwig ehhez az egészhez. Öcsikéjének évek kellenének ahhoz, hogy rájöjjön arra, ami neki már évek óta nyilvánvaló. A szőke előadó folytatta. – Általában nem szokásom ez, de most miért ne. Szóval ajánljatok egy dalt! Rajta drágáim, mondjátok!

A tömeg szinte egy emberként döntött. – Lili Marlene! – kiáltozták rekedten. Egy vállig érő, barna hajú fiatal fiú kivett a vázából egy liliomot, és a színpadra dobta. Az énekes a barna fiúra kacsintott, felvette a liliomot, és intett a zenekarnak. Elég ismeretlen akcentusa volt, Gilbert úgy gondolta, hogy talán lengyel. – Rendben. Akkor fiúk, lányok, Lili Marlene.

Gilbert persze már hallotta ezt a dallamot. Mióta megjelent, szinte állandóan ezt játszották a népszerű rádióállomások. Elfordult a színpadtól, és ismét Erzsébetre mosolygott, aki szomorú, lemondó tekintettel nézett vissza rá. – Igazán kedves dal a búcsúzáshoz, igaz?

Gilbert válaszul megvonta a vállát. – Biztos vagyok, hogy üdvözlésre jobb lenne.

A lámpa alatt a laktanya kapujánál
Emlékszem drágám, ahogy várni szoktál.
Ott suttogtad nekem gyengéden,
hogy szeretsz, hogy mindig is szeretni fogsz
Lámpafény liliomom

Lili Marlenem

.

Gyorsan elbúcsúztak. Erzsébet mindig jobb szerette így, minden érzelgősség, könnyek és véget nem érő ölelések nélkül. Gilbert a távolból nézte, ahogy végre odamegy a férjéhez, gyengéden megöleli, és a fiú arca felderül. Nézte, ahogy beszélgetnek, nevetgélnek, Roderich is feloldódott, és könnyedén a pulthoz dőlt. Gilbert már elég ideje figyelte őket, mire ráébredt, hogy nem Erzsébetet nézi. Hanem a fiút. Roderich Edelsteint, a ragyogó osztrák zsidót, akivel még soha nem találkozott, a kiváló zeneszerzőt, akiről semmit sem tudott. Vagyis, hát egyet mégis. Hogyha így mosolyog azokkal a nagy, sötét szemekkel, a szemüvege mögött, és azokkal a szétnyitott ajkakkal, és azzal a finom vonású szép arcával – akkor ő az egyik legszebb valaki, akit Gilbert valaha is látott.

Bosszantó zavarodottságot érzett, de ködös vakmerőség is hatalmába kerítette. Kivett egy szál liliomot a pulton lévő vázából. Legalább erről az utolsó tréfájáról emlékezni fog Erzsébet az utolsó találkozásukra. Elindult Erzsébet és a csinos férje felé. A lány összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette, hogy a porosz feléjük tart. Gilbert azonban csak odahajolt Roderichez, eltakarva a lámpa halvány fényét, és szélesen mosolyogva átnyújtotta a liliomot a fiúnak. Ahogy Roderich felnézett, arcán elragadóan ártatlan döbbenet látszott. Gilbert szinte elképedt, ahogy ilyen közelről is láthatta a fiút. Roderich hihetetlenül szép volt. Világos, liláskék szemei, tökéletes rajzolatú, lágy vonásai, és még az az elbűvölő kis szépségpöttye is volt, amit Gilbert eddig észre sem vett. Gilbert szíve gyorsabban kezdett el verni, és ismeretlen érzés kerítette hatalmába. A liliomot határozottan Roderich lágy, hűvös, elfogadó kezeibe nyomta.
- Mindig te leszel az én lámpafény liliomom drága Roderichem.

Roderichen látszott, hogy teljesen meg van döbbenve. Gilbert azonban sem neki, sem Erzsébetnek nem adott esélyt sem, hogy válaszoljanak. Egyszerűen sarkon fordult, és a kijárat felé vette az irányt. Nevetett magában, a dal utolsó sorai utána kúsztak, ahogy kilépett a vidám, lármás kabaréból a hideg, és valóságos utcára.

Ott vársz, ahol a lámpa lágyan pislákol,
Édes arcod látom álmaimban.
Lámpafény liliomom
Lili Marlenem.


Folyt köv…


1. Anémet különbözik az angol változattól, de George ezt használta a történethez.

A német változat Lale Andersen előadásában, 1939 German version – (YouTube) /watch?v=bUsePoATbrU

Az angol változat Vera Lynn előadásában – (YouTube) /watch?v=YGvrCvEmaMI

2. wiki/Lili_Marleen
Az eredeti angol szöveg:

Underneath the lantern, by the barrack gate,
Darling I remember, the way you used to wait.
'Twas there that you whispered tenderly,
That you loved me, you'd always be,
My lily of the lamplight,
My own Lili Marlene.

3. Az eredetiben is így:-) Beautiful Magyar goddess

4. Sopronban :-) Forrás : gallery/
George a Deviantartos oldalán VERAVERSE BIRTH DATES névvel csinált egy táblázatot a szereplők születési idejével és helyével. Most párat bemásolok:-)

Corporal Gilbert Beilschmidt – November, 1914. (Berlin, Germany)

Elizaveta Héderváry – June, 1917. (Sopron, Hungary)

Arthur Kirkland – April, 1920. (London, England)

Private Roderich Edelstein – October, 1920. (Vienna, Austria)

Sergeant Tino Väinämöinen – December, 1920. (Helsinki, Finland)

Lieutenant Ludwig Beilschmidt - October, 1921. (Munich, Germany)

Private Feliks Łukasiewicz – November, 1921. (Warsaw, Poland)

Private Toris Laurinaitis – February, 1922. (Vilnius, Lithuania)

Lovino Vargas – June, 1923. (Naples, Italy)

Feliciano Vargas – June, 1924. (Florence, Italy)

5. Eredeti (angol) szöveg:
You wait where that lantern softly gleamed,
Your sweet face seems to haunt my dreams.
My lily of the lamplight,
My own Lili Marlene.