Kora tavaszi este volt. Az ősi francia kastély parkjában egy szőkésbarna lány ült a padon a bokrok virágzó ágai közt. Ez volt a kedvenc helye, ha magányra vágyott, mindig ide bújt el. A burjánzó lugas mindig biztonságot nyújtott számára. Most is ide menekült apja haragja elől. Amẽbelle őt szerette a világon a legjobban, épp ezért fájt számára annyira, hogy olyan gyakran nem értették meg egymást. Vitáik nagyon megszaporodtak, most, hogy utolsó évére készült a Beauxbatonsban. Egyre többször került szóba a jövő. Apja, régimódi nevelésének köszönhetően rendkívül középkori nézeteket vallott a fiatal lányokkal kapcsolatban.

Montalban Royalton szava szent volt a házban, tilos volt neki bármiben is ellentmondani. Mikor szelíd, bájos felesége, Negara meghalt, három lányt hagyott maga után. A férfit mélységesen megrázta felesége halála, akit imádott. Megkeseredett embergyűlölővé vált, lányait pedig spártai szigorral nevelte. Ennek köszönhetően ritkán ment társaságba, elrejtőzve élt erdei kastélyában, és ideje legnagyobb részét lányainak szentelte. Viszont nehéz lett volna elképzelni ezeknél a lányoknál egymásra kevésbé hasonlító testvéreket. Bár mindhárom gyönyörű volt, kívül-belül különböztek.

A legkisebb, Yvonne pajkos barnafürtös angyalka, apja szemefénye. Bár olykor egy tüskebokor ágairól kellett leszedni, vagy egy tóból kihúzni, mindenki szerette. Nem bírt nyugton maradni, és állandóan valami csínyen törte a fejét. Apjuk gyakran mondogatta, hogy a kis Yvonne alighanem fiúnak készült, csak valamiért félúton meggondolta magát.

A középső, Regina, halk szavú teremtés, sápadt és fehérszőke, anyja pontos mása volt, egyetlen apró dolgot leszámítva: a melegbarna szempárt, melyet édesapjától örökölt. Tizennégy éves volt, de feltűnően éretten gondolkodott, és sokat álmodozott.

A legidősebb, Amẽbelle méltóságteljes, mézszínhajú, királynői tartású lány, apja büszkeségét anyja bájos jellemével ötvözve. Saját véleménye volt a világról, és eltökélt szándéka, hogy vénlányként fog meghalni. Gyűlölte a házasságot, mely kiszolgáltatottá tette a nőket, és nem volt hajlandó rabigába hajtani fejét. Tizenhat éves volt, és bár igyekezett mindenben engedelmeskedni apjának, lázadó nézetei óhatatlanul is kiütköztek bizonyos dolgokban. Ezért sokat veszekedtek, ami Amẽbelle-t mindig nagyon megviselte.

Képtelen volt megalázkodni, egyszerűen túl büszke volt. Pedig Mr. Royalton mindent megtett annak érdekében, hogy betörje szilaj természetét. Mivel sajátos nézetei már kora-gyermekkorában kiütköztek, apja egy angol nevelőnőt hozatott, mikor a Amẽ még csak nyolcéves volt. De ez a lépés teljesen hatástalan maradt a lányra nézve. Bár a helyes, úrinőhöz méltó viselkedést megtanulta, véleménye mellett egyre makacsabbul kitartott: soha nem fog férjhez menni.

- Azt teszed, amit mondok neked, én vagyok az apád, tudom, mi a jó neked! – kiabálta Montalban magából kikelve már sokadszorra.

Amẽ sosem félt az apjától, ha az felemelte a hangját, ennek ellenére mérhetetlenül tisztelte. Nem értette, miért olyan fontos neki ez a házasság-dolog, hiszen ott van még Regina és Yvonne, apjuknak miért nem elég, ha ők férjhez mennek?

Szó szót követett, míg Amẽ nem bírta tovább, sírva kirohant a kertbe, és bebújt a lugasba. Itt mindig megnyugodott. Most is alábbhagyott a könnyáradat, de a meg nem értettség feletti fájdalom megmaradt.

Montalban eközben a dolgozószobája ablakában állt egy pohár whiskyvel a kezében. Időnként úgy érezte, képtelen megfékezni Amẽbelle-t. A lány nem volt olyan eleven, mint Yvonne, viszont sokkal makacsabb és mindemellett kérlelhetetlenül büszke. Montalban sokat gondolkodott már rajta, mit tehetne ez ügyben. Végül arra jutott, hogy lánya betörhetetlen természetéért elsősorban ő a felelős. Fiatalkorában pont ilyen határozott volt, mint ő. Többször is előfordult, hogy megszökött otthonról, és az éjszakát néhány barátjával együtt csavargással töltötte. Persze, aztán mindig rájöttek a szülei, és ő büntetést kapott. Egyszer például át kellett vennie az inas helyét egy teljes napra. Apja mindenáron ragaszkodott hozzá, hogyha mást nem, a megalázottság árán megtanulja a tiszteletet.

Az emlék mosolyt csalt a férfi arcára. Mindennek ellenére úgy érezte, nem engedhet egy ilyen kérdésben Amẽnak. A jövőjéről van szó, sőt, hosszabb távon az egész család jövőjéről.

Emígy meggyőzve magát, úgy döntött, itt az ideje, hogy üres szavak helyett végre cselekedjen. Leült az íróasztalához, és egy gondosan elrejtett levelet húzott ki a fiókjából.

Kedves Montalban!

Örömmel értesültem róla, hogy a mai egyre inkább elfajuló világban még vannak olyan emberek, akik számára fontos a tiszta vér. Az ilyen varázslóból nem lehet elég, és sajnos mára már csak kevesen becsüljük meg őket. Úgy vélem mindennél előbbre való, hogy az aranyvérű népesség számának növelésére törekedjünk bármilyen eszközt latba vetve. Örömmel értesültem róla, hogy számodra is ez az elsődleges cél, valamint hogy Te is egyetértesz velem abban, hogy a családjaink közötti köteléket előnyös volna szorosabbra fonnunk gyermekeink frigye által.

Várom mielőbbi válaszod egy közös megbeszélés időpontját illetően, ahol a részleteket tisztázni tudnánk, és esetleg személyesen is meggyőződhetnék lányaid már-már legendás szépségéről.

Baráti üdvözlettel:

Lucius Malfoy

Mr. Royalton elgondolkodva forgatta kezében a levelet. Aztán hirtelen éktelenül dühös lett engedetlen lányára. „Mit képzel magáról az a csitri? Ez az én házam, itt én parancsolok, és különben is: fogalma sincs, mit akar. Azt teszi majd, amit mondok neki, nincs más választása."

Türelmetlenül megrázta a csengőt, és a besiető házimanóra ráförmedt, hogy azonnal kerítse elő Amẽbelle-t.

Öt perc múlva a lány kopogott az ajtón.

- Gyere be. – mondta fel sem nézve a férfi. Megírta a levelet, lepecsételte, odaadta a házimanónak, hogy küldje el, és csak azután nézett a lányára, tökéletesen megjátszva, hogy nem vette észre a könnyek nyomát a szemében.

- Elfogadhatatlanul viselkedtél, de most kivételesen nem kapsz büntetést. – mondta. Arcán semmi jele nem volt bármiféle érzelemnek. – Viszont a továbbiakban nem tűröm, hogy ellentmondj nekem. Ennek mostantól vége. Új élet kezdődik számodra.

Amẽ értetlenül meredt az apjára. Még sosem hallotta ilyen ridegen beszélni.

- De mégis, mi..

- Ne kérdezősködj, csak tedd amit mondok. Egy nap talán megértesz majd.

- Igen, apám – suttogta megsemmisülten a lány. Nem mert megszólalni sem. Rettegett a bosszútól, amire apjától számíthatott. Tudta, érezte, hogy ezúttal többről van szó holmi kiabálásnál...

- Menj a szobádba és csomagolj be. Holnap elutazunk.

- De hová? – a Amẽ lágy barna szemében rémület tükröződött.

- Azt mondtam, ne merj kérdezni! Csináld! – dörrent rá, mire Amẽ ijedten rezzent össze. A férfi egy percre megsajnálta.

- Nem tartozom magyarázattal. De annyit tudhatsz, hogy Angliába megyünk, hogy végre bevezesselek az ősi angol szokások rejtelmeibe, és természetesen a megfelelő társaságba. Ne is próbálj ellenkezni, nem hat meg.

- Ahogy akarod, apám. – Amẽ nehéz szívvel hagyta magára apját a szobájában. Biztos volt benne, hogy elutazásuknak köze van apja nagyra törő terveihez a házasságát illetően. Mi lesz vele az eddigi élete nélkül? Barátaival a Beauxbatons-ban, húgaival, az otthonával, amit talán nem láthat soha többé... Belépett a számára oly kedves szobába, és sírva vetette magát az ágyára. Annyira szerette az apját, és már megint csak bosszúságot okozott neki a fékezhetetlen ostobaságával. A párnába fúrva a fejét megesküdött, hogy mostantól mindenben kedvére tesz. Még akkor is, ha ez a saját véleményével ellenkezik majd. A régi, vidám, határozott Amẽbelle Royalton megszűnt létezni.

Eközben Montalban Royalton kiadta a parancsait a másnapra vonatkozóan, és eredeti tervétől eltérően úgy döntött, kisebb lányait is magával viszi.

Másnap kora reggel egy csillogó limuzin hajtott ki a kúria kapuján, mögötte még két másik autó.

Anglia hihetetlenül szeles hely. Ezt Amẽbelle az első nap leszűrte. Családjuk skóciai kastélyában a szép napos idő ellenére semmi meleg nem volt. Nem is csoda: az impozáns épület egy magas szikla tetején állt, messze bármiféle helyiségtől, egymagában, mögötte valamivel távolabb egy erdő. A lány ablakából csodálatos kilátás tárult az aprócska öbölre, mely ijesztő mélységben feküdt a kastély alatt. Amẽ itt még inkább úgy érezte, hogy el van zárva egy középkorban rekedt helyre. Bár imádta itteni szobáját, ahol utoljára akkor volt, amikor még édesanyja is élt, valahogy mégis úgy érezte, muszáj szabadulnia.

Már ott tartózkodásuk második napján hivatta őt az apja.

- Hogy tetszik a szobád? – kérdezte, miközben kidobott egy baglyot a dolgozószobája ablakán.

- De hiszen nem is most vagyok itt először. Nagyon tetszik, egyébként. – mondta hidegen.

- Amẽbelle, légy szíves ne szemtelenkedj velem! Az apád vagyok, tanulj tiszteletet! – majd kifújva magát hozzátette: - Ma délután vendégeink jönnek. Azt akarom, hogy viselkedj udvariasan és tisztelettudóan, és eszedbe ne jusson szétkürtölni a beteges nézeteidet a házasságot illetően – megértetted???

- Igen. Elmehetek? – a lány nagyon közel állt a síráshoz. Apja még sosem beszélt vele ilyen hangon. Ha mérges volt, vagy kiabált, az sosem esett ilyen pocsékul Amẽbelle-nek, mint ez a jéghideg közöny.

- Nem, van még valami: legyél gyönyörűszép.

- Ugyan miért? Nem öltözöm ki csak azért, mert vadidegen vendégek jönnek hozzád, és tetszelegni akarsz előttük. – vágta oda dühösen Amẽ, de rögtön meg is bánta: apja odaugrott hozzá, és akkora pofont adott neki, hogy megtántorodott.

A lány könnyes szemmel, csalódottan nézett rá. „Még soha nem ütött meg. Talán már nem is szeret."

- Ne merészelj még egyszer visszaszólni nekem! Csináld amit mondtam, gyerünk!

Amint Amẽ elhagyta a szobát, Montalban fáradtan támaszkodott az asztalára. Mi okozhatott benne ekkora változást, ami által képes volt kezet emelni imádott gyermekére? Undorodott magától.

Amẽbelle sírva nézte az ablakon túl elterülő végtelen kékséget. Szeretett volna elfutni, nagyon messzire, ahol senki nem talál rá, és nem kell még az utálatosan titokzatos vendégeket is a nyakába vennie.

Délutánra apja parancsának megfelelően gondosan kisminkelte magát a tükör előtt. Felvett egy kellően visszafogott, enyhén kivágott szűk barackszínű selyemruhát. A haját szabadon hagyta, így hosszú rakoncátlan csigákba göndörödött a hátán.

„Nem érdekelnek apa vendégei. Nem mondta ugyan, de garantáltan most fognak szemrevételezni, hogy kellek-e feleségnek. Hihetetlen egy apám van. Hiszen még az iskolát sem fejeztem be! Nem adhat férjhez azelőtt..." Ezzel szép lassan megnyugtatta magát. Olyannyira elfeledkezett magáról, hogy ijedten kapta fel a fejét a bejárati ajtó lágy csengődallamát hallva. Rémülten bámult ki a szobája résnyire nyitott ajtaján, és épp' hallotta, ahogy apja üdvözli a vendégeket.

- Á, Lucius!! Öreg barátom, milyen jó téged újra látni! És Narcissa, gyönyörűbb vagy, mint valaha!

Amẽ most egy idegen férfi hangját hallotta.

- Én is örülök, hogy végre megint találkozunk. A fiam sajnos nem tudott eljönni, náluk még megy a tanulás a Roxfortban. Nagyon fontosnak tartja a műveltséget. Á, ez itt bizonyára a legkisebb gyönyörűség. Hát hogy vagy aranyom?

Amẽ undorodó fintorra húzta a száját. Micsoda behízelgő modor!

- Eltaláltad Lucius. Ő itt valóban a legkisebb lányom, Yvonne. Kicsim, megtennéd, hogy szólsz Amẽbelle-nek, hogy szalonban várunk rá? Addig kerüljetek csak beljebb, Lucius, isteni francia borom van...

Amẽ gyorsan becsukta az ajtót, és odaült az ablakába. Pár másodperc múlva apró lábak dübörgését hallotta, és kishúga rontott lihegve a szobába.

- A...mẽ, a...pa hhhív... – tájékoztatta nővérét a levegőért kapkodva. Amẽ lassan felemelkedett a székről, és kezét nyújtotta Yvonne felé, aki maga is egy édes, kék ruhácskát viselt az alkalomhoz illően, amely valószínűleg csak rövid ideje lehetett rajta, különben már rég összepiszkolta volna a kertben.

- Jó, akkor vezess oda. – húga nem vette észre a száját elhagyó halk sóhajt. Minél előbb túl akart lenni ezen a nevetséges szertartáson.

Amilyen lassan csak lehetett, lépkedett lefelé a lépcsőn. Ez nem volt túl egyszerű feladat, mivel Yvonne a kezénél fogva izgatottan húzta a szalon irányába.

Végre beléptek. Azon nyomban abbamaradt a társalgás. Amẽ az arcára erőltetett bájos mosollyal nézett a két emberre, azok pedig szinte ugyanúgy őrá. Apja felpattant.

- Jó, hogy jössz, drágám. Hadd mutassalak be Mr. és Mrs. Malfoynak. Lucius, Narcissa: ő a legidősebb lányom, Amẽbelle.

Lucius Malfoy kapcsolt elsőként. Felállt, odasietett a még mindig szoborként álló lányhoz, és udvariasan kezet csókolt neki.

- Örülök, hogy végre megismerhetem, Miss. Royalton. Már legendákat hallottam zengeni az ön szépségéről. De úgy látom, még így is meglehetősen fukarul bántak a dicséretekkel. Ön egyszerűen káprázatos.

Amẽ kis híján hanyatt esett megdöbbenésében, aztán meg nevetési kényszerét kellett leküzdenie. Elhatározta, ha ez egy játék, és neki muszáj játszania, akkor bizony élvezni fogja.

Könnyedén meghajtotta a fejét Lucius bókjára, és zavart mosollyal lesütötte a szemét. Ezt az időközben megérkező Narcissa a szeméremnek tulajdonította, és nem is mulasztotta el Montalban tudomására hozni.

Az egész délután, majd az este is ennek az udvariaskodó, bájolgó stílusnak a jegyében telt. Amẽ szabályos időközönként elnézést kért, és kiment levegőzni, mert úgy érezte, megfullad a nyájasság eme magasfokú megnyilvánulásától. Másrészt Regina az egész nap folyamán nem mutatkozott, és kezdett aggódni érte. Egyik ilyen merengéséből szakította ki őt Lucius Malfoy, aki orvul megleste, és kijött utána. Amẽ majd' frászt kapott az ijedtségtől.

- Mr. Malfoy, a szívbajt hozza rám! Miért jött utánam?

- Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni – mosolygott fanyarul a férfi – Csak négyszemközt akartam beszélni magával.

Amẽ kicsit megijedt. Mit akarhat tőle ez az idegen férfi kettesben egy sötét kertben? Félelme alaptalannak bizonyult.

Lucius Malfoy zsebre tett kézzel a falnak támaszkodva fixírozta az eget. Majd váratlanul a lány felé fordult.

- Nagy megtiszteltetés érte önt, Miss. Royalton. De ugye megengedi, hogy ne magázzam tovább? Tudja, szörnyen zavaró egy olyan elbűvölő ifjú hölgy esetében, mint amilyen Ön.

A lány mélyet sóhajtott.

- Természetesen, Mr. Malfoy. Szólítson nyugodtan Amẽnak.

A férfi mosolyogva biccentett.

- Helyes. Nos, Amẽ, úgy gondolom, hogy megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. Az apád és én már régóta levelezünk, mert mindketten a legjobbat akarjuk gyermekeinknek, és a mai világban már egyre nehezebb olyan kapcsolatokat létesíteni, amelyek a tiszta véren alapulnak. Ugye érted, mire gondolok?

- Hát, ööö, én...

- Nagyszerű! Tudtam, hogy egy intelligens lánnyal, mint amilyen te vagy, csak nyerhet a fiam!

Amẽ végre szóhoz jutott.

- De Mr. Malfoy, kérem beszéljen világosan! Én így nem értem, mit óhajt tőlem.

- Persze, persze, nem mered elhinni, amíg ki nem mondom, igaz? Nos megértelek. Rendben: az apád és én úgy döntöttünk, hogy te leszel a fiam, Draco Malfoy felesége.

Lucius elhallgatott, és szemügyre vette Amẽbelle arcát, amely nem tükrözte a várt elragadtatást.

A férfi tekintete elkomorult. Úgy látszik, ez a fruska nincs tisztában azzal, mekkora szerencse érte. Amẽ azonban szerencsére még időben kapcsolt. Remek színésznő volt, de most úgy érezte, képtelen játszani. Végül erőt vett magán, és bájmosolyt erőltetett az arcára, mielőtt Mr. Malfoy kinyöghetett volna egy szót is.

- Ó, nem is hiszi el, mennyire örülök! Apám nem is találhatott volna jobb családot!

Lucius végre elmosolyodott, és a karját nyújtotta a lánynak.

- Örülök, hogy te is így gondolod. Gyere, mert van még néhány részlet, amit tisztáznunk kell apáddal.

Amẽ sóhajtva elfogadta a felé nyújtott kezet, és Lucius Malfoy oldalán elindult a házba.

8