Az erdő tele volt a megszokott zajokkal. A madarak énekeltek, a levelek susogtak a szélben, és a közeli patak dallamosan csobogott.
Elizabeth a rét szélén, egy bokorban hasalt, puskával a kezében. Tudta, hogy a vadak minden nap erre vonulnak el, ő pedig most itt vár rájuk. Az se lett volna baj, ha nem lő semmit. Egyszerűen élvezte, hogy a természetben lehet.
Hirtelen minden hang megszűnt, a lány megfeszült. Érezte, hogy most történni fog valami. Történt is, csak nem pont az, amire Elizabeth számított. Egy nagy fehér valami csapódott a rét közepébe. A lány felpattant. Már mindegy volt, ha voltak is állatok a közelben, erre már biztos elfutottak.
Előreszegezett puskával közelített a valami felé, aztán ahogy közelebb ért, két hatalmas, fehér tollas szárnyat pillantott meg. A viselőjét védték, körbezárták az alakot. Aztán szétnyíltak, és Elizabeth megpillantott egy férfit. Egy szárnyas férfit. Miért voltak a férfin szárnyak?
A férfi felállt a földről, és tett felé egy lépést. Elizabeth ijedtében elsütötte a puskáját. A golyó a férfi karjába fúródott, mire felkiáltott:
- Áucs! – ezután hosszú káromkodás következett, a lány a felét sem értette, olyan gyors volt – Így kell üdvözölni a vendégeket?!
- Mi a fene vagy te? – kérdezte Elizabeth még mindig felé tartva a fegyverét.
A férfi a karjára szorította a kezét, és inkább hátrált pár lépést.
- Minek is hívtok ti minket? A… an… ja igen! Angyal!
Elizabeth most jobban megnézte a férfit, magát is. Eddig csak a szárnyait vette szemügyre, mert egyszerűen lenyűgözők voltak. Hatalmasok, fenségesek, és külön tudta mozgatni őket. Akárhogy nézte, igazinak tűntek. Az arca viszont… ezüstösen fehér haja volt, a vörös szemeivel viszont egyáltalán nem illett bele a lány angyalokról alkotott képébe. Világoskék vászonnadrágot, ami a térde alá ért, és világoszöld trikót viselt. Egyébként mezítláb volt.
-Mit keresel itt?
- Hát tudod csak átjöttem megnézni, mi a helyzet… jó, igazából az egyik haverom béna gépe miatt.
- Honnét is jöttél? – faggatta tovább Elizabeth.
- A Felhőn Túlról! – meredt a puskacsőre a férfi – Ti úgy hívjátok… hogy is? Mennyország.
- És tényleg az?
- Nem, nem a menny. Csak egy külön ország, ahol olyanok élnek, mint én.
Elizabeth leengedte a fegyverét. Úgy döntött, egyelőre megkegyelmez a férfinak. Közelebb lépett és felé nyújtotta a kezét.
- Elizabeth.
- A fantasztikus Gilbert.
Gilbert megfogta a lány kezét, aztán ahogy elengedte, lehuppant a földre. Elizabeth letérdelt elé és segített neki ellátni a karján a lőtt sebet. Úgy hitte, a vadászathoz tartozik, hogy tudja hogyan kell rendbe hozni egy ilyen sebet. Gilbert elég sokat nyafogott, amit a lány hamar megelégelt, ezért Gilbert ruhájából tépett csíkokat, amikkel bekötözte a sebet. Legalább elterelte a férfi figyelmét a fájdalomról.
- Bocs, hogy rádlőttem.
Gilbert fintorgott.
- Áh mindegy, legalább lesz valami menő sebhelyem. A csajok bukni fognak rá, a Felhőn Túl nincsenek ilyen hangos micsodák. – mutatott a puskára.
- Hát mik vannak?
- Íjak, kardok, bárdok, meg minden! Nagyon király ám!
- El vagytok maradva. – mondta Elizabeth – Szóval hogyhogy itt vagy?
- Már mondtam, egy barátom küldött át véletlenül. De egyébként át tudok jönni magamtól is, párszor már megtörtént. Az itteni emberek neveztek el angyaloknak, és képzeld, imádtak minket!
Elizabeth elgondolkodva bólintott.
- Hány éves is vagy?
- Kétszázhuszonegy! Király, igaz?
- Vénember.
- Nem is! Vannak nálam sokkal öregebbek is…
Elizabeth a fejét csóválta. Itt ült előtte egy ember szárnyakkal, ő meg a meséjét hallgatta. Hirtelen elfogta a vágy, a szárnyak iránt. Milyen felemelő érzés lehet szabadon repülni, ahogy a szél belekap a hajába és senki sem parancsolhat neki…
Végzett Gilbert sebével, mire a férfi óvatosan megmozgatta a karját.
-Kösz!
Elizabeth biccentett, aztán megint a szárnyakra tévedt a tekintete. Gilbert figyelte, hogy a lány nézi őket, szóval egy kicsit meglebegtette őket.
- Király, mi?
- Nem rossz. – ismerte el Elizabeth.
Gilbert elgondolkodva nézett a lányra, aztán elvigyorodott.
- Tudom már! Elviszlek a Felhőn Túlra, ahol lakom!
- Ezt most vegyem elrablásnak?
- Szeretnél jönni? Ismerek pár srácot, akiktől még szárnyakat is kaphatsz.
- Szárnyakat… - ismételte megbűvölten. Végül is mit veszíthet vele? Lát egy másik világot, aztán ha megunja, visszahozatja magát Gilberttel.
A férfi felállt és meglebegtette a szárnyait, mintha csak Elizabethre várna, hogy indulhassanak.
- Elmegyek veled. – döntött Elizabeth és megragadta Gilbert kezét, aki felhúzta a földről.
- Király!
Ezzel Gilbert megpörgette, így Elizabeth háta került a férfi elé. Átkarolta a derekát, aztán a lány meghallotta a szárnyak suhogását, aztán érezte, hogy a lába elhagyja a földet. Még a lélegzete is elakadt, tágra nyitott szemmel figyelte az egyre távolodó földet, majd erdőt. Felnézett Gilbertre, aki elvigyorodott és hihetetlen sebességgel húzott el a fák fölött. Elizabeth nem félt. A férfi szorosan tartotta, a levegő lobogtatta a haját, és a végtelenségig repült volna. Felnevetett, kitárta a karját és egyszerűen élvezte, hogy nem húzza semmi sem a földre. Aztán Gilbert elkezdett ferdén felfelé repülni. A lány elkerekedett szemekkel figyelte a közeledő felhőket. Egyre közelebb és közelebb… belerepültek, és amikor kiértek a felhők közül, Elizabeth már tudta, hogy nem a Földön, de nem is a felhők fölött vannak.
A táj első látásra olyannak tűnt, mintha csak a lány otthona lett volna. Viszont hatalmas kőszirtek és hegyek emelkedtek ki az egyébként sík vidékből. A hegyek közt erdők voltak, vagy épp kopár pusztaságok. Elizabethet lenyűgözte. Főleg az, hogy az erdőnek néhány része nem zöld volt, hanem sokféle színben pompázott. Így voltak lila, sárga, vagy épp kék facsoportosulások.
- Üdvözöllek a hazámban, a Felhőn Túl, Hetaliában!
Elizabeth válaszolni sem tudott. Még mindig teljesen meg volt illetődve.
- Elviszlek az öcsémhez meg a csapatához. – mondta Gilbert. Valószínűleg nagyon büszke volt magára, amiért áthozta Elizabethet és tetszik a lánynak a látvány.
Elrepültek egy sziklás hegy mellett, aztán lecsaptak a sziklák felé, és Gilbert elmanőverezett a réseken a nagyobb kövek között, mindezt csak azért, hogy felvágjon. Elizabeth nem is tagadta, nagyon élvezte.
Egy viszonylag alacsonyabb hegyvonulathoz értek, ahol öt másik szárnyas ember repült fel, és vette körül őket. Gilbert megállt és egyhelyben lebegett, így a lánynak volt ideje végigmérni az öt alakot. Volt egy, akinek hosszú fekete haja copfba volt fogva, és elég keleties arca volt. Aztán volt egy ezüstös hajú, megtermett fickó, sállal a nyakában, aki a lányra mosolygott. Másikuknak hosszú szőke haja volt, ő nem viselt felsőt, csak egy fehér vászonnadrág volt rajta. A negyedik is szőke volt, viszont olyan vastag szemöldökökkel, amik leginkább hernyókra emlékeztették Elizabethet. Az utolsó, szintén egy szőke, hatalmas vigyorral az arcán nézte őket. Mindegyiküknek a hajszínéhez hasonló szárnyai voltak. Hiába mosolyogtak, nem tűntek túl barátságosnak.
- Áthoztál egy földi lányt? – kérdezte a hernyószemöldök (Elizabeth már csak így nevezte el).
- Ja, adhatnál neki szárnyakat. – mondta Gilbert.
- Hogy aztán ő is megerősödjön? Nem, nem… - mondta a félmeztelen perverz (Elizabeth elnevezése).
A lány felnézett Gilbert arcára. Vigyorgott, de mégis idegesnek tűnt.
- Kik ezek? – kérdezte.
- Azt hiszem elfelejtettem mondani, hogy háborúban állunk… ők pedig az ellenségeink.
- Átjöttem egy idegen világba egy háború kellős közepén?! Erről igazán szólhattál volna!
- Bocs…
Gilbert megeresztett egy zavart vigyort, Elizabeth pedig Hetaliába érkezése óta először sajnálta, hogy a puskáját a másik világban hagyta. Azzal nagyobbat tudott volna Gilbert fejére csapni.
Amikor a Mountain of Dragons-t hallgattam, akkor a fejembe nyillallt egy gondolat, hogy "basszus... ezeknek repülniük kell" és igaz, hogy a zene sárkányokról szól eredetileg, de... Gilberték miért ne? xD Szerintem a zene tökre visszaadja milyen is lehet a szabad repülés érzése...