FIGYELMEZTETÉS! Az utolsó, Index című fejezet tartalmazza a karakterek nevét és az egymáshoz való viszonyát. A regényekben szereplők és az általam kitaláltakat is. Szóval van benne spoiler, így érdemes csak akkor elolvasni a bejegyzéseket, ha magában a történetben végképp nem derül fény valamilyen információra.

FIGYELMEZTETÉS 2! Ez az első fanfiction, amit írtam, úgyhogy az eleje egy kicsit lassan indul be:)

FIGYELMEZTETÉS 3! A fejezet címek néha nem hordoznak semmilyen plusz információt vagy művészi értéket, egyszerűen csak a fejezetek megkülönböztetésére szolgálnak (főleg a történet elején). Később már előfordul, hogy érdemes rájuk odafigyelni:)

Természetesen kíváncsi vagyok minden véleményre, csak egy picit legyen annál hosszabb, hogy jó/rossz, mert abból sajna nem tudok semmilyen tanulságot leszűrni, bármennyire is szeretnék! Előre is köszönöm:)

Kellemes olvasást!

I. fejezet – Első nap

William Black igyekezett futás közben úgy egyensúlyozni az esernyővel, hogy húga, Vivien ne ázzon el. Természetesen késésben voltak. Nem rég költöztek a szigetre, és a legtöbb holmijukat még nem szedték ki a dobozokból. Így legtöbbször Sherlock Holmes–t kellett játszaniuk, ha bármit is meg akartak találni. A szüleik nem jeleskedtek a dolgaik tematikus elrendezésében, pedig minden alkalommal megfogadták, amikor költöztek, hogy legközelebb szervezettebben csinálják. Ez most öt éven belül már másodszor fordult elő, ami a fiút jobban zavarta, mint az ikertestvérét.

Az iskola épülete nem volt túl nagy, Vivien pillanatok alatt kiderítette melyik teremben kellene lenniük. Őt láthatóan felvillanyozta, hogy ismét új országban van, új emberekkel ismerkedhet meg. Ebben jeleskedett. Szinte azonnal szerzett magának barátokat, mintha az emberek kénytelenek lennének szeretni őt. Mondjuk nem is csoda, a nagy őzike szemek, a finoman fénylő fehér bőr és a hosszú szőkésbarna haj, ellenállhatatlanná tették a húgát, már így 14 évesen is.

Ellentétben Williammel, aki korához képest magas volt, nagyon sovány, és állandó betegségei sárgássá változtatták a bőrét, ami indián felmenői révén bronzosan kellene, hogy csillogjon. Hosszú ébenfekete haja csak rontott a helyzeten. Rosszabb napjaiban úgy nézett ki, mint akit éppen most halásztak ki holtan a folyóból. Ráadásul sokszor érezte magát rosszul, így nem igazán szeretett emberek közé menni. De a húgát mindig elkísérte, bárhová ment is.

És a lány szívesen osztozott népszerűségén a bátyjával. Úgy vette körbe, mint egy szociális habszivacs, megvédte a többiek rosszindulatától vagy idegenkedésétől. Sőt idővel sikerült a fiú furcsaságát és magányosságát romantikává és rejtéllyé változtatnia, mintha egy meg nem értett művész lenne. Ami nem állt messze a valóságtól, hiszen imádott minden hangszert, és igyekezett megtanulni, amelyikre csak rá tudta tenni a kezét. Csak úgy ontotta magából a dalokat, de a családján kívül nem igen osztotta meg ezeket senkivel. Nem tartotta elég jónak a szerzeményeit.

A tanár bemutatta őket az osztály többi tagjának, és megkérte a többieket is, hogy mondják el a nevüket, és valami jellemző dolgot magukról. A gesztus kedves volt, bár az eredménye úgyis az lesz, hogy egy csomó arc, név és hobbi fog kavarogni a fejükben. Ettől nemigen ismerik meg jobban az osztálytársaikat. Legalább a húga azonnal kiválaszthatja azokat az embereket, akiket eléggé érdekesnek talál, hogy a barátai legyenek.

A helyükön ülve hallgatták a bemutatkozásokat. Természetesen külön ültették őket, hogy így segítsék a beilleszkedést. William tudta, hogy ez az ő esetében teljesen felesleges, bár sejtette, hogy a mellette ülő csupa mosoly fiú még meg fogja keseríteni az életét.

A leghátsó sorban egyedül ült egy lány, a húga mellé került, aminek szemlátomást nem örült. Később Veronica Vontanként mutatkozott be, és csak annyit mondott magáról, hogy sokat olvas. Ebben nem is volt semmi szokatlan, csak a hangszín, amivel mondta. Mintha halálosan unná magát, és nagyon nagy erőfeszítésébe kerülne ilyen értelmetlen dolgokkal foglalkoznia. Enyhe akcentussal beszélte a spanyolt, bár a sötétbarna majdnem fekete haja, barna bőre és sötét szeme alapján idevalósinak tűnt.

Nemsokára elkezdődött a tanítás, és William végre felölthette az érdeklődést mutató maszkját, elméjében, pedig békés passzivitásba merült a nap hátra lévő részében.

Otthon hagyta, hogy Vivien mesélje el az iskolában történteket. Mint mindig. Az apja nem rég ért haza, még fürdés után is halszagot árasztott, ugyanis újabban halászként dolgozott. Valamiért minden lakóhely váltáskor foglalkozást is váltott. Az édesanyja vagy mesekönyveket illusztrált, vagy műfordításokat készített, ha talált olyan könyvet, ami megragadta a figyelmét.

– Képzeljétek, az a villa, amit a tengerparton láttunk idefelé jövet, azzal az óriási pálmafás stranddal és parkkal, Veronica apjáé, aki egy olasz befektetési tanácsadó, és két éve költöztek ide a szigetre.

William fel nem foghatta, hogyan lehet egyetlen nap alatt ennyi információt összeszedni. Nem Veronica volt az egyetlen, akinek behatóan ismerte a háttér történetét.

– Ezt ő mesélte neked? – kérdezte a húgát.

– Ááá, dehogy. Nemigen áll velem szóba, csak ha nagyon muszáj – Vivien egy kicsit megbántódva vonta meg a vállát. Nemigen fordult vele elő, hogy valaki ne legyen érte oda meg vissza.

– Miért? – kérdezte a mamájuk, aki mostanában mindig kontyba fogta a hosszú, loknis, bronzszínű haját, amitől sokkal idősebbnek nézett ki. Főleg, hogy az ő bőre még Vivienénél is fényesebb és világosabb volt. Az apjuk gyakran hívta őket pici csillagoknak.

– Nem tudom. Huanita szerint nagyon gőgös, szinte senkivel sem beszél. Csak a tanárokkal kedves, akik viszont odavannak érte, mert mindig mindent tud – vonta meg a vállát ismét, hangsúlyozandó, hogy őt nem érdekli.

– Nem mindenki olyan, mint te –jegyezte meg William. Ő tudta a legjobban, hogy nem kell feltétlen undoknak lennie valakinek, azért mert keveset beszél. Ezen elgondolkozott egy kicsit a lány.

A reggeli eső már nyomtalanul elmúlt, úgyhogy sötétedésig a tengerben lubickoltak mindannyian. Williamet nem engedték, hogy a mélyvízben ússzon, nehogy rohamot kapjon, úgyhogy a húga szolidaritásból vele maradt a parthoz közel, míg a szüleik versenyt úsztak egészen a nyílt tengerig. Mindig meglepődtek, hogy az édesanyjuk is milyen jó erőben van, pedig a napjai nagy részét a számítógép előtt tölti. Úszás közben a szüleik cukkolták egymást, hogy ki a teknős kettőjük közül.

– Ilyenkor sokkal fiatalabbnak látszanak, nem? – jegyezte meg Vivien.

– Igen – mosolyodott el a bátyja. – Szerintem csak a mi kedvünkért játsszák meg a komoly felnőttet.

Minden karakter Stephanie Meyer tulajdona, kivéve azok, amelyek a negyedik könyv vége után születtek. Ez a kijelentés minden fejezetre érvényes, ha nem gond, nem ismétlem meg állandóan