A sors iróniája
Bevezetés
Az éj tiszta és csendes volt. A gömbölyû teliholdnál, ami az egyetlen fényforrás volt, két alak haladt a magas fû és bokrok fedezékében. Csendesen és hogy ne csapjanak zajt szorosan egymás mellett maradtak. Görnyedt háttal tapogatóztak az éjszakában. Olykor-olykor megálltak és mozdulatlanul hallgatóztak. Kétségbeesetten kutattak egy út után, amin az üldözõik elõl megszökhetnek.
A fiatal nõ aranyhaja ragyogott a holdfényben, formás ajkai összeszorultak mikor reszketõ ujjaival megragadta barátja kezét. A férfi egy gyengéd szorítással viszonozta és szemeit a lepusztult, néptelen tájon vándoroltatta. Se állatok, se élõlények nem tûntek fel a láthatáron, hiszen az ellenség mindenütt lesben állt.
Mentek tovább a vad, gondozatlan tájon, aminek úgy tûnt sosem lesz vége. A férfi lába hirtelen valami keménybe ütközött. A tompa hangból arra következtetett, hogy egy fémtárgy, amin visszatükrözõdött a holdsugár. Amint meghallotta a távolban elrohanó vonat zúgását, nem volt több kétsége afelõl, hogy mire bukkant. Némán magamellé vonta a barátnõjét és egy kézmozdulattal megérttette vele, hogy mit kell most tenniük.
