Affair [by Hurts]
Gin x Kira
Kira POV
Jobb lenne, ha ebben a pillanatban holtan esnék össze, itt, az éjszaka közepén, az utcán, Renji és Hisagi között, akik még próbálnak segíteni rajtam. Azt hiszem, nem akarom, hogy megerőltessék magukat miattam, hiszen minden olyan felesleges. Nem lesz semmi.
Annyira sírok, hogy nem hallottam, mit mondtak, hová megyünk, de valamiért azt hiszem, hogy a kocsma felé tartunk… túl ismerős ez az út, túl sokszor jártunk már erre mostanában, bár alig látok át könnyeimen… basszus, nem akarok sírni! Nem akarok ilyen gyenge lenni, de nem tehetek semmit, csak kapaszkodom a nyakukba, és engedem, hogy támogassanak.
Bent a kocsmában hála az égnek nincsenek sokan, már amennyire észrevettem, de ezzel most nem tudok foglalkozni. Lerogyok az első székre, és szorosan az asztalhoz lapulok, hátha a bánat és a keserűség megijed a kis falaptól, de nem, csak nem teszik, túl bátrak ők ilyenhez, így hát továbbra is szoros, fojtó ölelésben tartanak, egyre inkább sírásra ösztönözve.
Nem akarom ezt. Meg akarok halni. Minden hiába volt, minden erőfeszítésem, az életem, az érzéseim. Minden. Nem akarok így tovább élni. Nem a szégyen zavar, azt még úgy-ahogy elviselném, és az évek múlásával túltenném magam rajta. Én ezt nem akarom. A kétségbeesést. Erősnek akarok mutatkozni, hogy elkerüljem, el akarom felejteni. Mindent el akarok felejteni, és talán ez vezet rá, hogy egymás után töltsem magamba az italokat, és ne féljek a következő kortytól, és ami a legjobb, hogy megteszem, elpusztítom az összes folyadékot, mely jóságos köddel takarja elmém. A fények és a színek lassan már nem különülnek el teljesen, és nem tudok biztosan semmit, szédülök és nehéz megülnöm a kényelmetlen széken, és egyre jobban érzem a forróságot.
Aztán, valamelyik kissé józanabb pillanatomban újra elszomorodok, és erőt vesz rajtam a sírás… és már újra csak itatom az egereket, és közben tudom, hogy egyre jobban kivörösödnek a szemeim.
Hogy jutottam el idáig? Mikor kezdődött mindez, és legfőképpen miért kellett véget érnie? Azt hiszem, még régen… amikor először találkoztam vele, aztán egyre jobban kezdtem ragaszkodni hozzá. A ragaszkodás vágyba csapott át, a vágy szerelembe, a szerelem félelembe és féltésbe, és mindez olyan hangtalanul, hosszú évek alatt, mintha semmi sem történt volna. Semmi az égvilágon… aztán amikor elkezdődött a viszonyunk, amit nem is tudom, hogy ki akart… talán én, talán ő, de fontos volt mindkettőnknek.
Amikor először megéreztem, hogy nem szeret, hogy a szavai csak üres szavak, hogy nincs mögötte semmi, azt hiszem, még csak meg sem sértődtem. Megértettem, talán mert láttam rajta, hogy próbálkozik. Annyira próbált kedves lenni, vigyázni rám, halkan, a háttérből figyelve, de ez csak egyre jobban elbizonytalanított. Nem akarta, hogy idáig jussak, főleg miatta.
Olyanok volt a hajnali óráink, mint egy-egy apró dallamfoszlány, melyek összekapcsolódtak, s egyre pontosabban és tisztábban követték egymást.
Látom most minden apró mozdulatát, minden csókunkat, az öleléseket, a gondoskodó szeretetét, melyet annyira próbált megmenteni… és most minden elveszett…
És én mit teszek? Ülök, és zokogok. Siratom őt is, siratom magamat. Siratom a sebeket, a boldog és a szomorú, a kétségbeesett perceinket, a dallamunkat, mindent, ami a miénk volt valaha, és ami már soha többé nem lehet a miénk…
Nem akarom, hogy így lásson bármikor is. Nem akarok gyengének tűnni, nem akarok még többet veszíteni. Nem akarok mást ölelni, és másokra támaszkodni. Nem akarom megosztani a fájdalmat másokkal, legalább ez még teljesen az enyém.
Ez, és az a kis dallam, mely szép lassan átsegít a éjszakán, míg zokogásom halk hüppögéssé nem szelídül, majd csak könnyeim folynak hangtalanul arcomon.
Mikor elég erősnek érzem magam, kimegyek a friss levegőre, és a hajnali égre nézek. Arra a sokat ígérő, gyönyörű égre, amely most pont olyan színű, mint a szeme, mikor először megláttam.
Érzem, ahogy a szívem darabokra szakad, és újra összeesek. A zokogás rázza a vállam, harapom a levegőt, és nem akarom ezt. Önző vagyok, és ezt tudom magamról, de most arra van szükségem, hogy valaki kedvesen megsimogassa a fejem, és mosolyogva megnyugtasson. Csak egy kérésem van: ő legyen az.
