(Not) By Yourself
Előhang
„Itachi, te hülye barom!" – gondolta magában Sasuke, ahogy jobbra-balra forgolódott az ágyán. Képtelen volt elaludni, és akárhogy is próbálta, képtelen volt megállítani a fejében újra és újra játszódó jelenetet is.
Pedig már két napja. Két napja, hogy szemtanúja volt, amint bátyját megbilincselik és beültetik a rendőrautó hátsó ülésére, majd a művelet még kétszer megismétlődött: Orochimaru és Kankurou ugyanígy végezték. De a legrosszabb nem ez volt az egészben. Még csak nem is az a hölgy a gyámhatóságtól, aki közölte vele, hogy mekkora szerencse, hogy a tanév hamarosan megkezdődik, és milyen szerencsés, amiért el tudják intézni, hogy gyámszülők vagy árvaház helyett a város egyetlen bentlakásos iskolájába kerülhet.
Óh, nem.
A legrosszabb az egészben a lelkiismerete volt. Sasuke ugyanis tisztában volt vele, hogy a bátyja sötét utakon jár – valójában, miért is? Hisz' mióta az eszét tudta, annyi pénzük volt, hogy a fél várost megvehették volna mindenestől, és még csak le se nullázódott volna a bankszámlájuk. Az illegális szerencsejátékokat már gyakorlatilag Itachi hétköznapi időtöltéseként kezelte; és azt is gyanította, hogy valamilyen úton-módon néhány éjszakai pillangóhoz is köze van. Sose mert viszont drogokra gondolni. Pontosabban, eszébe jutott, alkalmanként, de mindig elhessegette magától az ötletet, mondván: Itachi ugyan nem szent, de nem is hülye.
„Drogok, a kurva életbe!"
Persze, annak a perverz Orochimarunak a feltűnése olyan volt, mint jelzőtűz az éjszakában. Amikor Sasuke utoljára látta, épp a késő esti híradóban közölték, hogy egy városbeli klub felgyújtásának első számú gyanúsítottjaként körözi a rendőrség. Két lábon járó baj, semmi kétség, és ő mégse szólt egy szót se. Igaz ugyan, hogy sose jöttek ki túl jól a bátyjával, de mégis csak ő jelentette Sasuke számára a családot: senkije nem volt Itachin kívül.
Nagyot sóhajtott, majd oldalára fordulva az éjjeliszekrényen tapogatózott. Mobilja szerint hajnali fél négy volt. „Remek", tette vissza fejét a párnájára, „holnap tanévkezdés..." Ismét sóhajtott, majd pár perc töprengés után megállapította, hogy álmatlanságtól szenvedve valószínűleg nem rémálmodik, így csakis valóságról lehet szó. Mivel azonban ez a gondolat kimondottan idegesítette, úgy döntött, nem fetreng tovább: inkább kínozza magát egy kis futással. Nem mintha egy bodybuilder veszett volna el benne, de kellőképp hiú volt ahhoz, hogy formában tartsa magát, és pillanatnyilag amúgyse tudott mihez kezdeni magával.
A friss levegőnek kimondottan örült, de az újabb gondolatoknak már egyáltalán nem: mintha egy sokezerfős sereg ostromolta volna elméje várának falát. „A város egyetlen bentlakásos iskolája", morfondírozott, minden igyekezete ellenére, „a város egyetlen fiúiskolája... és a nyakamat teszem rá, hogy az egész iskola legnagyobb idiótája lesz a szobatársam..."
Szemöldökét összeráncolva növelte tempóját: ha csak egy kicsit is sikerül megerőltetnie magát, talán a fájdalom elvonja a figyelmét. Legalább egy rövid időre.
„Itachi, te hülye barom!"
- x -
Naruto nem tudta megállni a kuncogást, ahogy a földön henteregtek. Részben, mert szórakoztatta barátja viselkedése, részben pedig mert egyszerűen csiklandozták Kiba ujjai. Nem mintha a másiknak ez lett volna a szándéka, csak így jött össze.
- Kibaaa... elééég... – sikerült végül kipréselnie a szavakat a száján.
- Eh? Tök béna vagyok, mi? – kérdezett vissza a másik, miután lemászott Narutóról és lábait maga alá húzva a sarkára ült. – Hogy is gondolhattam, hogy...
- Nyugi már, tudod jól, hogy csiklandós vagyok – próbálkozott a szőke, a könyökére támaszkodva. „Végülis, nem is hazugság!" – Amúgy meg, lassíts le egy kicsit, oké?
- Korábban kellett volna, hogy megkérjelek! – fakadt ki hirtelen Kiba, karjait lóbálva tehetetlenségében. – Ember, annyira tudtam, csak valahogy... áááh!
Felpattant és az ablakhoz lépett, homlokával az üvegnek dőlve bámult kifelé. Naruto szobája az iskola főbejárata előtti udvarra nézett, így jól láthatta a még mindig érkező diákokat. Késő délután volt, a nyári szünet utolsó napja. A legtöbben a lehető legtovább odázták az érkezést – Kiba abban is biztos volt, hogy olyan is lesz, aki a holnap reggeli első órára fog bőröndökkel beesni –, az ő vonata azonban egész korán, még délelőtt befutott.
Naruto egy ideig zavartan figyelte máskor mindig oly vidám barátját. Segítenie kellett volna neki, most valahogy mégse tudta bátorítani: a hangulatváltozások megijesztették, és nem tudta, hogy derítse jobb kedvre. „Nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly... De... Végülis, ötletekért jött, nem?" – gondolta magában, majd felkelt a padlóról és a másik fiú mögé osont, aki hangosan felszisszent, mikor karok fonódtak dereka köré, jobb fülét pedig fogak szorították maguk közé.
- Na...ru...to... Mit...csinálsz? – nyögte halkan.
- Hmm, korrepetállak?... – válaszolt búgó hangon a szőke, testével egészen hozzásimulva Kibához. – Nem ezért jöttél?
- De...nngh! Naruto!... B-b-bárki meg...láthat...odakintről...
Naruto kezei vészesen közel jártak Kiba ágyékához, az pedig világos volt számára, hogy a fiú a háta mögött kimondottan élvezte a helyzetet. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó és egy nagyon ismerős hangot hallott – nagyon hidegen szólni.
- Óh... Így már érthető. Nem teljesen, de...
Mindketten mozdulatlanná dermedtek, majd a pár másodpercnyi rövidzárlatot követően Naruto megfordult, hogy szemügyre vegye látógatóját. Akinek kilétét illetően, sajnos, nem tévedett. A vérvörös hajú fiú rendíthetetlen közönnyel szemlélte az imént még az ablakban enyelgő párocskát. Hasonlóan vörös bőrnadrágjában és pólójában valóságos lángoszlopnak tűnt.
- Gaara... Ez nem... Félreérted... – hebegte Naruto a fejét vakargatva.
- Ugyan. Nemigen van mit félreérteni. Meg, már amúgyse az én dolgom. Nemrég érkeztem, gondoltam, visszaadom a könyveidet – mondta monoton lassúsággal, majd az ágyhoz sétált és leejtette a kezében lévő könyvkupacot. – De azért arra kíváncsi lennék: mit tud ő, amit én nem?
Halkan beszélt, szinte suttogott, mégis fenyegetőbb volt az egész, mintha ordítozva parancsolgatott volna. Pedig nem is akart fenyegető lenni, egyszerűen ilyen volt a természete. És kimondottan irritálta a tudat, hogy egy ilyen idiótáért dobták.
- Gaara, ennek semmi köze kettőnkhöz, hidd el!
- Ha te mondod, Naruto... na, én mentem – közölte szárazon, és mire a másik kettő magához tért, már el is tűnt a szobából.
- A-azt hiszem, jobb lesz, ha én is megyek, Naruto... köszönök mindent, és... majd... beszélünk.
Kiba kiviharzott a szobából, maga mögött hagyva egy roppant mód felkavart Narutót, aki furcsának találta, hogy ilyen hatással volt rá a találkozás exével. Elvégre elkerülhetetlen volt, és számított is rá, nyilvánvalóan egyikük se hagyta el az iskolát csak azért, mert véget ért egy kapcsolat. Mégis, valahogy ez az egész nem volt jó. Ezeknek a dolgoknak nem így kellett volna lezajlaniuk, ráadásul Kibának tényleg semmi köze nem volt a szakításukhoz. A szerencsétlen csak tanácsokat kért tőle, hogy hogyan és mit is tehetne, ha esetleg sikerül összejönnie titkos kiszemeltjével. Semmi tapasztalata nem volt e téren, és teljesen kétségbe volt esve.
- Ajh... és még el se kezdődött a tanév – mondta ki hangosan, amit gondolt, csak úgy, az üres szobának.
Lassacskán valami zsivaj foszlányai jutottak el az agyáig: visszafordult az ablak felé és meglepődve vett észre odakint egy fekete limuzin előtt nyüzsgő lányhadat. Hogy konkrétan mi is volt a nyüzsgés tárgya, azt a lányoktól nem látta, de egészen megdöbbentette a jelenet.
- Még jó, hogy legfeljebb a kapuig jöhetnek... De kié lehet az autó?...
