(Not) By Yourself
Előhang

„Itachi, te hülye barom!" – gondolta magában Sasuke, ahogy jobbra-balra forgolódott az ágyán. Képtelen volt elaludni, és akárhogy is próbálta, képtelen volt megállítani a fejében újra és újra játszódó jelenetet is.

Pedig már két napja. Két napja, hogy szemtanúja volt, amint bátyját megbilincselik és beültetik a rendőrautó hátsó ülésére, majd a művelet még kétszer megismétlődött: Orochimaru és Kankurou ugyanígy végezték. De a legrosszabb nem ez volt az egészben. Még csak nem is az a hölgy a gyámhatóságtól, aki közölte vele, hogy mekkora szerencse, hogy a tanév hamarosan megkezdődik, és milyen szerencsés, amiért el tudják intézni, hogy gyámszülők vagy árvaház helyett a város egyetlen bentlakásos iskolájába kerülhet.

Óh, nem.

A legrosszabb az egészben a lelkiismerete volt. Sasuke ugyanis tisztában volt vele, hogy a bátyja sötét utakon jár – valójában, miért is? Hisz' mióta az eszét tudta, annyi pénzük volt, hogy a fél várost megvehették volna mindenestől, és még csak le se nullázódott volna a bankszámlájuk. Az illegális szerencsejátékokat már gyakorlatilag Itachi hétköznapi időtöltéseként kezelte; és azt is gyanította, hogy valamilyen úton-módon néhány éjszakai pillangóhoz is köze van. Sose mert viszont drogokra gondolni. Pontosabban, eszébe jutott, alkalmanként, de mindig elhessegette magától az ötletet, mondván: Itachi ugyan nem szent, de nem is hülye.

„Drogok, a kurva életbe!"

Persze, annak a perverz Orochimarunak a feltűnése olyan volt, mint jelzőtűz az éjszakában. Amikor Sasuke utoljára látta, épp a késő esti híradóban közölték, hogy egy városbeli klub felgyújtásának első számú gyanúsítottjaként körözi a rendőrség. Két lábon járó baj, semmi kétség, és ő mégse szólt egy szót se. Igaz ugyan, hogy sose jöttek ki túl jól a bátyjával, de mégis csak ő jelentette Sasuke számára a családot: senkije nem volt Itachin kívül.

Nagyot sóhajtott, majd oldalára fordulva az éjjeliszekrényen tapogatózott. Mobilja szerint hajnali fél négy volt. „Remek", tette vissza fejét a párnájára, „holnap tanévkezdés..." Ismét sóhajtott, majd pár perc töprengés után megállapította, hogy álmatlanságtól szenvedve valószínűleg nem rémálmodik, így csakis valóságról lehet szó. Mivel azonban ez a gondolat kimondottan idegesítette, úgy döntött, nem fetreng tovább: inkább kínozza magát egy kis futással. Nem mintha egy bodybuilder veszett volna el benne, de kellőképp hiú volt ahhoz, hogy formában tartsa magát, és pillanatnyilag amúgyse tudott mihez kezdeni magával.

A friss levegőnek kimondottan örült, de az újabb gondolatoknak már egyáltalán nem: mintha egy sokezerfős sereg ostromolta volna elméje várának falát. „A város egyetlen bentlakásos iskolája", morfondírozott, minden igyekezete ellenére, „a város egyetlen fiúiskolája... és a nyakamat teszem rá, hogy az egész iskola legnagyobb idiótája lesz a szobatársam..."

Szemöldökét összeráncolva növelte tempóját: ha csak egy kicsit is sikerül megerőltetnie magát, talán a fájdalom elvonja a figyelmét. Legalább egy rövid időre.

„Itachi, te hülye barom!"

- x -

Naruto nem tudta megállni a kuncogást, ahogy a földön henteregtek. Részben, mert szórakoztatta barátja viselkedése, részben pedig mert egyszerűen csiklandozták Kiba ujjai. Nem mintha a másiknak ez lett volna a szándéka, csak így jött össze.

- Kibaaa... elééég... – sikerült végül kipréselnie a szavakat a száján.

- Eh? Tök béna vagyok, mi? – kérdezett vissza a másik, miután lemászott Narutóról és lábait maga alá húzva a sarkára ült. – Hogy is gondolhattam, hogy...

- Nyugi már, tudod jól, hogy csiklandós vagyok – próbálkozott a szőke, a könyökére támaszkodva. „Végülis, nem is hazugság!" – Amúgy meg, lassíts le egy kicsit, oké?

- Korábban kellett volna, hogy megkérjelek! – fakadt ki hirtelen Kiba, karjait lóbálva tehetetlenségében. – Ember, annyira tudtam, csak valahogy... áááh!

Felpattant és az ablakhoz lépett, homlokával az üvegnek dőlve bámult kifelé. Naruto szobája az iskola főbejárata előtti udvarra nézett, így jól láthatta a még mindig érkező diákokat. Késő délután volt, a nyári szünet utolsó napja. A legtöbben a lehető legtovább odázták az érkezést – Kiba abban is biztos volt, hogy olyan is lesz, aki a holnap reggeli első órára fog bőröndökkel beesni –, az ő vonata azonban egész korán, még délelőtt befutott.

Naruto egy ideig zavartan figyelte máskor mindig oly vidám barátját. Segítenie kellett volna neki, most valahogy mégse tudta bátorítani: a hangulatváltozások megijesztették, és nem tudta, hogy derítse jobb kedvre. „Nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly... De... Végülis, ötletekért jött, nem?" – gondolta magában, majd felkelt a padlóról és a másik fiú mögé osont, aki hangosan felszisszent, mikor karok fonódtak dereka köré, jobb fülét pedig fogak szorították maguk közé.

- Na...ru...to... Mit...csinálsz? – nyögte halkan.

- Hmm, korrepetállak?... – válaszolt búgó hangon a szőke, testével egészen hozzásimulva Kibához. – Nem ezért jöttél?

- De...nngh! Naruto!... B-b-bárki meg...láthat...odakintről...

Naruto kezei vészesen közel jártak Kiba ágyékához, az pedig világos volt számára, hogy a fiú a háta mögött kimondottan élvezte a helyzetet. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó és egy nagyon ismerős hangot hallott – nagyon hidegen szólni.

- Óh... Így már érthető. Nem teljesen, de...

Mindketten mozdulatlanná dermedtek, majd a pár másodpercnyi rövidzárlatot követően Naruto megfordult, hogy szemügyre vegye látógatóját. Akinek kilétét illetően, sajnos, nem tévedett. A vérvörös hajú fiú rendíthetetlen közönnyel szemlélte az imént még az ablakban enyelgő párocskát. Hasonlóan vörös bőrnadrágjában és pólójában valóságos lángoszlopnak tűnt.

- Gaara... Ez nem... Félreérted... – hebegte Naruto a fejét vakargatva.

- Ugyan. Nemigen van mit félreérteni. Meg, már amúgyse az én dolgom. Nemrég érkeztem, gondoltam, visszaadom a könyveidet – mondta monoton lassúsággal, majd az ágyhoz sétált és leejtette a kezében lévő könyvkupacot. – De azért arra kíváncsi lennék: mit tud ő, amit én nem?

Halkan beszélt, szinte suttogott, mégis fenyegetőbb volt az egész, mintha ordítozva parancsolgatott volna. Pedig nem is akart fenyegető lenni, egyszerűen ilyen volt a természete. És kimondottan irritálta a tudat, hogy egy ilyen idiótáért dobták.

- Gaara, ennek semmi köze kettőnkhöz, hidd el!

- Ha te mondod, Naruto... na, én mentem – közölte szárazon, és mire a másik kettő magához tért, már el is tűnt a szobából.

- A-azt hiszem, jobb lesz, ha én is megyek, Naruto... köszönök mindent, és... majd... beszélünk.

Kiba kiviharzott a szobából, maga mögött hagyva egy roppant mód felkavart Narutót, aki furcsának találta, hogy ilyen hatással volt rá a találkozás exével. Elvégre elkerülhetetlen volt, és számított is rá, nyilvánvalóan egyikük se hagyta el az iskolát csak azért, mert véget ért egy kapcsolat. Mégis, valahogy ez az egész nem volt . Ezeknek a dolgoknak nem így kellett volna lezajlaniuk, ráadásul Kibának tényleg semmi köze nem volt a szakításukhoz. A szerencsétlen csak tanácsokat kért tőle, hogy hogyan és mit is tehetne, ha esetleg sikerül összejönnie titkos kiszemeltjével. Semmi tapasztalata nem volt e téren, és teljesen kétségbe volt esve.

- Ajh... és még el se kezdődött a tanév – mondta ki hangosan, amit gondolt, csak úgy, az üres szobának.

Lassacskán valami zsivaj foszlányai jutottak el az agyáig: visszafordult az ablak felé és meglepődve vett észre odakint egy fekete limuzin előtt nyüzsgő lányhadat. Hogy konkrétan mi is volt a nyüzsgés tárgya, azt a lányoktól nem látta, de egészen megdöbbentette a jelenet.

- Még jó, hogy legfeljebb a kapuig jöhetnek... De kié lehet az autó?...