Ez volt az első alkalom, hogy az altatók ellenére álmodtam, bár nem volt épp egy fantáziadús álom. Sőt, kifejezetten földhöz ragadt, kiábrándító és egyetlen tényezőt leszámítva, meglehetősen unalmas. Álmomban ugyanazok a sivár, fehér falak vettek körül, mint a kórházban, az a minden oldalról körülvevő, vibráló fakóság, amibe kis híján beleszédül az ember. Még csak a helyzetem se változott, ugyanabban a fakó, már a sok mosástól és fertőtlenítéstől keményre kopott ágyneműben feküdtem, a lábam felpolcolva, térdtől lefelé gipszben. A hangulatom is stimmelt, egykedvű, unott, és olyan fáradt, mintha a világ összes gondja, baja zúdult volna a nyakamba, és nemhogy nem tudtam megmozdulni a súlya alatt, vagy megbirkózni a teherrel, hanem még csak a törmelékdarabok szétválogatásához se volt erőm, hogy elkülönítsem a sok, különböző fájdalmat. De talán jobb is volt így, lehet nem tudtam volna elviselni a nyilvánvaló fizikain kívül, hogy milyen kínok rengették meg a szívemet, mély repedéseket hagyva maguk után, míg apró kis darabokra nem hullott.

Szóval igazán nem volt egy vidám álom tele színekkel, illatokkal, csodákkal, csupán a logikátlanság stimmelt. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért velem történik mindez, miért én fekszek ebbe a rohadt kórházba. A másik furcsaság, ami álom, pontosabban rémálomszerűvé tette ezt az egész képet, az ágy mellett álló alak. Olyan fáradt és levert voltam, hogy még undorral sem voltam képes feltekinteni rá, a gyomromon lepréselt, borzalmas kórházi kaja viszont reflexként bukfencezett egyet, majd el is akart indulni vissza, fel a torkomba. Valódi öklendezés fogott el a sötét tincsek láttán, amelyek hasonlóan sötét és üres fejet fogtak közre. És azok a konokul rám meredő kék szemek… Semmit sem változtak alsó-közép óta; fényesek voltak, mint a legtisztább tó, a legapróbb érzelemfoszlányt is meg tudtam figyelni az alján, ami egy pillanatra felkavarta a tökéletesen sima felszínét. A legszívesebben egy jó nagy kavicsot hajítottam volna közepébe, hogy felkorbácsoljam a hullámokat, sőt, dobáltam volna folyamatosan bele a köveket, csak ne legye egy perc nyugta se. Ezen ennyi év sem tudott semmit se változtatni, csupán a gondterhelt ráncok lettek egyre mélyebbek a kék szemek körül, az összehúzott szemöldök, a szorosan és kissé dacosan összepréselt ajkak, és az ennek következtében felhúzott orr.

Kageyama Tobio, az utolsó személy, akit el tudtam most viselni… Igazából soha nem állhattam, de most meg pláne kifejezetten irritált, még így is, hogy csak az álmaimban bukkant fel. Az egyedüli, ami elviselhetővé és indokolttá tette volna a jelenlétét, az az lenne, ha most a semmiből elgázolná egy autó, esetleg áthajtana rajta egy vonat, de felőlem egy meteor is a fejére zuhanhat. Akkor ez egy mégiscsak egy szép álom lenne, és visszaadná hitemet az élet igazságos körforgásában, sőt, még erő is adna, hogy folytassam tovább… De persze nem ez volt a helyzet. Az álombéli Tobiót nem érte baleset az ágyam előtt, hanem mozdulatlanul ült azzal a kissé mogorva kifejezéssel az arcán, és eltántoríthatatlanul engem bámult.

Hát jó, ha ő úgy, akkor én is… Legalábbis ez a hihetetlenül érett gondolat jutott eszembe, ahogy én is rámeresztettem a szemeimet, olykor-olykor megtoldva egy kihívó szemöldökhúzogatással. Ez a Tobio viszont nem akarat egyszerűen eltűnni, pedig már le is mondtam a kínokkal teli balesetről, és egy hangtalan köddé válással is beértem volna. A körvonalai mégse lettek bizonytalanabbak, sőt, egyre fényesebben rajzolódtak ki és emelték ki a hófehér ürességből, míg végül minden meg is szűnt körülötte, csak ő létezett már számomra. Tíz perc kitartó bámulás után annyit ugyan sikerült elérnem, hogy az a már-már pimaszul előremeredő kifejezés az arcán egy zavart homlokráncolásba szaladt, a kék szemek fókuszt vesztve kezdték pásztázni a szobát, majd a jelenet megkoronázásaként halvány pír kíséretében fordította el a fejét.

Ezt akár győzelemnek is tekinthettem volna, és a jelen állapotomba ennél többet nem is tudtam volna elérni, nem csak Tobio, hanem bárki ellen. És ez a tény rettentő mód feldühített, azon az elemi és keserű módon, amikor az embernek a gyomra is belesajdul a visszafojtott indulatokba. És nem szerettem volna mást, csak kiadni ezeket az éréseket a vécé felé görnyedve. Ahhoz viszont elsősorban meg kellett szabadulnom az álombéli Tobiótól, és persze, de csak másodsorban, fel is kellett volna ébrednem.

- Iwa-chan! – kiáltottam fel nyafogva. – Rémálmom van. Itt van velem Kageyama Tobio-chan. Azonnal kelts fel!

Nem kellett odafordítanom a fejemet, hogy tudjam, Iwa-chan ott ül a Tobio jelenés mellett az ágyam oldalán. Mindig ott volt, kötelességgének érezte, hogy segítsen, és ez az álmaimban sem lehetett másképp. Én pedig most ezt kénytelen-kelletlen fel is használtam. Tudtam, hogy túl sokat várok tőle, de elkényeztetett. Olyan régóta voltunk már barátok, és ezért mostanra elvárássá nőtt, hogy most is ott üljön a szokott helyén, és még az álmimat kitalálva is segítsen… Túl sokat követelek tőle.

A Tobio jelenés az előbbi zavarát teljesen hátrahagyva, értetlenül fordítja a fejét balra. Hát persze, hisz ő egy idióta, csak természetes, hogy nem fogta fel. Csak most vettem a fáradtságot, hogy az én tekintetem is tovább vándoroljon ugyanabba az irányba, a másik, ágy mellé állított székre. És Iwa-chan valóban ott ült, de még csak a nagy piros orrot, vagy lelógó nyúl füleket sem viselt, ahogy az egy álomtól elvárható lenne. Pedig az egész egy merő képtelenség volt, ugyanakkor mégis túl reális. Például Iwa-chan reakciója is. Ahelyett, hogy jól leszidott volna, szinte hozzá nem illő, abszurd félelemmel a szemében nézett le rám. Mégis mi ez az egész?

- Oikawa ez nem álom… - kezdte zavartan, remegő hangon. – Kageyama bejött meglátogatni téged.

Talán még soha nem hallottam így beszélni Iwaizumit. Korábban mindent azon az ellentmondás nem tűrő, határozott hangsúllyal közölt velem, főleg akkor, ha kényes téma volt; ha pedig helyre kellett billenteni, még meg is toldotta egy ütéssel. De az a remegő nyárfalevél hang… Felfordult tőle a gyomrom.

- Oi… Oikawa-sa…

És itt kezdtem el hányni.

Ha azt hittem, hogy az első, nem túl szerencsés találkozásunk eltántorítja Tobiót a további látogatásoktól, akkor nem ismertem volna igazán. De én tudtam, milyen kemény fából faragták ezt a kis méregzsákot, és ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor attól még az se veszi el a kedvét, ha a senpaia levegőnek nézi, kigúnyolja, vagy majdnem pofon vágja. Legalábbis a múltban így tett, ha röplabdáról volt szó… Én viszont nem lehetek még az ő egysíkú agyában sem egyenlő a röplabdával… Legalábbis most már semmiképpen sem.

Ő mégis hajthatatlanul felbukkant mindennap Iwaizumival, és akkor is maradt, amikor a másiknak be kellett mennie az egyetemre, majd este együtt mentek el. Tobio pedig egész nap csak ült abban a kényelmetlen székben az ágyam mellett, valami röplabdás magazint olvasgatott, egyszer még, ha jól láttam, házi feladatot is csinált, és csak akkor hagyta el az őrhelyét, ha lement a büfébe vagy a mosdóba. Merthogy Iwaizumi idomított kiskutyája volt, aki vigyázott az ártatlan kis bárárnyra, nehogy előtörjön a farkas énje, ha Iwa-chan nem tudott itt lenni. Legalábbis másra nem tudtam gondolni, és a meredten engem pásztázó kék szemek sem hagytak semmi kétséget e felől. Még levegőt sem tudtam venni úgy, hogy ne kerülje el a figyelmét.

Iwa-chan megkért, hogy legyek kedves Tobióhoz, ha már ő az idejét rám áldozva mindig meglátogat. Ez a kérés, ha nem ezzel a továbbra is tapintatos és óvatos hangjával kéri, talán még emlékeztetett volna a régi barátomra. Most viszont csak újból felkavarta a gyomrom, de legalább sikerült elkerülnöm a hányást. És azon meg semmit nem változtatott a kérés hogyanja, hogy figyelembe veszem-e vagy sem. És persze én magasról tettem Tobióra és az ő kicsi lelkére, amit talán megbánthatok. Hisz kikérte, hogy jöjjön ide? Nincs neki jobb dolga, hisz még iskola is van, ha jól tudom? Miért nem fogja magát, és húzz el a fenébe?

De persze nem ment sehová, és egyáltalán nem amiatt, hogy nem mondtam meg neki így a szemébe. Mint mondtam, Tobio elég makacs ahhoz, hogy kitartson, az pedig biztos külön élvezetet jelentene számára, ha tudná, hogy mennyire idegesít. Igen, biztos vagyok benne… hisz nagyon jó benne, hogy az agyamra menjen. És annyira még ő sem ártatlan kis borjú, hogy ezt ne vegye észre. Na, jó, talán a Kitagawa Daiichibe még nem tudatosan csinálta, hanem ösztönösen áradt belőle ez az irritáló légkör. De ha valaki be akarja mesélni nekem, hogy a Karasunóban sem játszott rá a bosszantó kis kouhai szerepére, akkor azt körberöhögöm.

Ezt az élvezetet azonban most végképp nem akartam megadni neki, hogy lássa, mennyire felkavart a jelenléte, sőt, egyenesen tudomást sem vettem róla, hogy ott van. És ezzel még Iwa-channak sem lehetett semmi baja, hisz nem voltam gonosz vele. Ha az ember tüntetőleg mindig hátat fordít a másiknak, vagy ha véletlenül még se tud elég gyorsan megfordulni az ágyban, akkor fókusz nélkül mered a semmibe, az nem goromba. Az pontosabban a nagy büdös semmi, mert nem voltam hajlandó tudomásul venni Tobiót, számomra ő maximum egy erősebb szél fuvallat volt, ami becsapja az ajtót maga után, vagy megmozgatja a függönyöket, ahogy elsuhan mellettük. Semmit több, semmi a szellőnél kézelfoghatóbb dolog, ami képes röplabdázni, ráadásul nagyon jól. Igazából nem voltam hajlandó senkit se elviselni magam körül, aki tud röplabdázni; azok az emberek, akik meg rendelkeztek a képességgel és mégsem fedezték még fel ennek a sportnak az örömét, na, azokat meg külön utáltam. És mivel ez rajtam kívül a világ összes emberét magába foglalta, én nagy kegyesen kész is voltam remeteként elzárni magam a világ elől. Úgyhogy ennyi ellenszenvvel megtelve, hogy azt a személyt, akit amúgy is nem állhattam, csak tüntetőleg nem vettem ember számba… mondhatom, hihetetlenül kedves gesztus volt tőlem.

Egyedül Iwa-chant tűrtem meg magam mellett, de őszintén szólva tőle is lassan kezdett felfordulni a gyomrom. Pedig meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen valaha is előfordulhat… Hisz ő volt az első ember, aki ideért a kórházba, miután behozott a mentő, őt hívtam először öntudatlanul a műtét után, és még mindig ő az, aki minden nap meglátogat, jó most már Tobióval egyetemben. És mégis minden erőfeszítésre ellenére egyre csak lök el magától, bele ebbe a mély posványba, ahonnan nemhogy felállni nem tudtam, de lassan teljesen elmerültem. Ha még egyszer megszólal azon az a halk, tapintatos hangon, elharapja a mondat végét, vagy csak egy utolsó aggódód pillantást vet rám, én esküszöm, hogy saját magam nyomom a fejemet a mélységbe, hogy ne is kapjak többet levegőt.

Az első és utolsó alkalom, hogy Iwa-chan ennyire félreértetet az érzéseimet, hm, lássuk csak, talán a játszótéren volt, amikor először találkoztunk. Én csak magányosan üldögéltem a homokozóban, miután a nővérem elment a barátnőivel, mondván, én még túl kicsi vagyok, hogy velük játsszak. Az egyetlen korombéli, akit szintén a homokozóba vetett a sors és mellesleg a legklasszabb formái, meg különböző méretű vödrei voltak, az Iwa-chan volt. Mindenképpen vele akartam játszani. Jó, most már ennyi évvel és tapasztalattal a hátam mögött elismerem, nem az a volt a legjobb módja, hogy felhívjam magamra a figyelmét, hogy merő véletlenségből összetapostam az egyik gondosan formázott tornyát. Már csak azért se, mert annyira begurult, hogy homokot dobott a szemembe, amitől én sírni kezdtem és visszadobtam, ő is sírni kezdett, és persze az anyukáinknak kellett megoldani a helyzetet. Mindkettőnknek bocsánatot kellett kérnie, és aztán ott hagytak, hogy játszunk szépen együtt.

Tulajdonképpen azóta vagyunk legjobb barátok, együtt fedeztük fel a röplabdát, és utjaink nem is váltak szét egészen az egyetemig.

Iwa-chan nem akart többet a röplabdára koncentrálni, bár még mindig játszik az iskolájához közeli sportklubban a szabadidejében. De tudta, hogy nem ez lesz a jövője, és ezért kénytelen volt meghozni tizenkét hosszú év után a döntést, hogy nem azon az egyetemen folytatja a tanulást, mint én. Rendőr akart lenni, és erre csak kevés iskolában volt lehetősége, nem igazíthatta a választását ahhoz, hogy hol vannak a legjobb röplabdacsapatok. Először meglehetősen megrázott, amikor ezt félvállról csak úgy odavetette nekem… Mármint tisztában voltam vele, hogy nem járhatunk öröke egy iskolába, de azért fájt, és ezért duzzogni akartam. Végül dacból a lehető legtávolabbi iskolát választottam Tokióban, hogy én is beletapossak a lelkébe, ahogy ő is tette az enyémmel. De meglepő módon még csak egy szót sem szólt ellene, vagy a gyerekes indokaimra, amit pedig egyértelműen a tudtára adtam. Helyette gratulált, hogy egy ilyen erős röplabdacsapathoz kerültem és zavartalanul beszélt tovább az ismeretlen jövőről.

Úgy éreztem magam, mintha erősen gyomron rúgott volna, és talán jobb is lett volna, ha valóban megteszi, aztán leordít, hogy az életnek ez a rendje, és attól még ugyanúgy barátok maradunk. Hisz a legjobb barátok voltunk, amióta az eszünket tudtuk, és lehetetlen, hogy véglegesen elszakadjunk egymástól. Mintha csak leválasztanának egy testrészemet, és egy karral kéne tovább élnem… Vagy Iwa-chan szerint agy nélkül, de ez lényegtelen. Viszont ami sokkal fontosabb, ha mindezt közli velem, ami számára egyébként egyértelmű volt, akkor megspórolt volna egy csomó duzzogást és panaszkodást a részemről, na meg persze egy hétnyi mosolyszünetet, amikor nem voltam hajlandó szóba állni vele. És így én is egy ütéssel megúsztam volna, és nem kellett volna három röplabdát a fejemhez dobnia, mire végre hajlandó voltam ráfigyelni. De a lényeg, hogy végül meghallgattam a szidást, a szívemre is vettem, jobb belátásra tértem, és sikerült nem elvadítani magamtól a legrégibb és egyetlen igaz barátomat ebben a kritikus időszakban, amikor annyi gyerekkori kapcsolat roppan ketté. Bár az iskolák közötti nagy távolság miatt nem tudtunk együtt lakást bérelni, mint ahogy korábban terveztük, de szinte így is minden nap beszéltünk, a hétvégéken találkoztunk, néha elmentem vele röplabdázni, ő meg minden meccsemre eljött, amire csak tudott. Egészen addig a bizonyos napig…

Azóta nemcsak én vagyok lelketlen váza önmagamnak, hanem Iwa-chant is, mintha elrabolták volna az ufók és valamit nagyon elszúrtak az agyában. Mindig is figyelt és vigyázott rám, de nem így… Nem lábujjhegyen járkált körülöttem, nehogy bántódása essen a pici lelkemnek, hanem kíméletlenül őszinte volt. Talán kicsit túlkíméletlenül is. Még mindig ott volt a halvány nyoma, amikor úgy fejbe vert a labdával, hogy felrepedt a szám… De valószínűleg annak sokkal tovább fog tartani a nyoma, amikor a szívembe taposott bele.

Szinte árulásként fogtam fel, hogy Iwa-chan is beállt a sorba a többiek mögé a gyászmenetbe. Mert körülbelül a szüleim, a nővérem és a csapatársaim úgy járkáltak az ágyam körül, mint a keselyűk egy halott tetem felett. Ha láttak még egy utolsó kis húscafatot, azon nyomban belemélyesztették az éles csőrüket, és addig nem is engedték, amíg nem maradt belőle más csak véres cafat. Mint például:

- A lényeg, hogy még tudsz járni!

- Igaz, mihez kezdtünk volna, ha tolószékbe kerülsz…

- Ne, ilyet még csak ne is hozz fel! Lábra fog állni, csak hát nem rö…

- Persze, ezzel ő is tisztában van. És mihez fogsz most kezdeni Tooru?

- Oikawa, most ott hagyod az egyetemet, nem?

- Tooru, drágám, szerintem biztos találsz valamit, amit szívesen tanulnál…

Olyan érzés volt, ahogy a fejem fölött elbeszéltek, mintha nagyon hosszú ideje már nem vettem volna levegőt, de addig nem engedhettem el magam, amíg mindenki el nem ment. Így már kezdtem szédülni, az arcok és az ugyanolyan, vértelen vigasztalások és aggodalmaskodás összefolyt előttem, és bár tényleg lassan úgy voltam, hogy még egy perc és én holtan esek össze, de azért bólogattam, semmitmondó válaszokat adtam, és még egy mosoly halvány utánzatát is az arcomra erőltettem. Hisz ebben mindig is jó voltam, a legszélesebb és fényesebb mosolyommal villogni miközben az idióták észre se vették, hogy az igazából egy vicsor, és legszívesebben megszabadulnék tőlük. Talán erre gondolt Iwa-chan, amikor azt mondta, hogy nem őszinte a mosolyom… Pedig ez nem volt igaz, csak a többi ember volt mind túl ostoba, hogy észrevegye az árnyalatnyi különbséget.

Mint ahogy most is ez történt, és egy idő után a maguk nyugodt kis illúziójával, hogy itt minden a legnagyobb rendben, és megtették szülői és barátai kötelességüket, egyszerűen csak elkoptak mellőlem. Végre újra lélegezhettem… De sajnos ettől sem lett könnyebb. A levegő körülöttem nehéz volt és forró, minden korty végigégette a torkomat. Ebben a füllesztő melegben vastag ködben telepedett rám a melankólia, semmilyen apró kis szellő sem hozott megnyugvást, így nekem sem volt kedvem megmozdulni, még az ajkaimnak se, hogy szólásra nyíljanak, pláne nem, hogy mosolyra húzódjanak. Főleg Iwa-chan előtt nem. Ha ő valóban az egyik karom, úgy is érzi jól a rajtam eluralkodó fásultságot, felesleges bármit is tettetnem. Úgy se fog megnyugodni egy percre sem… Azóta a pillanattól kezdve, hogy telefonáltak a szüleim, nem volt egyetlen nyugodt pillanata sem, láttam abban, ahogy feszülten tartotta magát, és nem mert egy sóhajtás erejére sem lazítani, hisz bármikor szükségem lehetett rá. Kíváncsi voltam, vajon ha évekig nem vagyok hajlandó kivergődni a depressziómból, akkor egyszer csak szét fog pattanni az idegtől?

Bár ez nem valószínű, hogy bekövetkezik, és ennek egyetlen nagyon jó oka volt: én előbb fogom magam párnába fojtani, vagy kiugrani az ablakon, esetleg Tobiót kilökni rajta. Bár nem ebben a sorrendben feltétlen, de biztos voltam benne, hogy ha még egy pillanatig itt fog sertepertélni körülöttem ez a kis bakfis, megőrülök. Már sokadjára tettem fel a kérdését, hogy mi a francot keres itt. És bár ha hajlandó lettem volna emberszámba venni, akkor igazából tőle is megkérdezhetném, meg persze elküldhetném melegebb éghajlatra is, ha már itt tartunk. De nem, nem kapja meg ezt az elégtételt.

Pedig olyan ostobán ült ott és meredt tanácstalanul a füzetébe… Majd néha végigjáratta a tekintetét a kórtermen, mintha csak a falra lenne írva a válasz az idióta kis házi feladatához. Néhány hosszabb pillantás azonban az én hátamon állapodott meg, tudtam, hisz szinte lyukat égetett a bőrömön. Majd végül újra visszatért a feladathoz, és jobb híján, hisz a válasz nem repült bele csodával határos módon a fejébe, a tollát kattogtatta. Hosszú perceken keresztül. Őszintén, legszívesebben kikaptam volna a kezéből azt a hülye tollat, és jól megszurkáltam volna vele. Bár nem is tudom, hogy miért csodálkoztam ezen. Hisz Tobio már a létezésével felidegesített engem, és minden egyes légvételével nőtt bennem düh, izzott, és csak arra várt, hogy egyszer csak kitörjön. Hogy éppenséggel a tollát is kattogtatta-e vagy sem, szinte jelentéktelen körülménynek tekinthető.

Hogy kicsit felviduljak és ezáltal felhúzott idegeim is lenyugodjanak, úgy döntöttem, hogy nagy kegyesen felé fordulok. Mert ha egy totálisan szánalmas Tobióról volt szó, akkor máris sokkal könnyebb volt elviselnem őt. Olyan mély ráncok szaladtak végig a homlokán, hogy csoda, ha nem marad így örökre; a száját szinte már komoly fizikai fájdalmakra utalóan préselte össze. Ráadásul az egyik kezével a félrebillentett fejét tartotta, mintha csak a sok tudás lehúzná, és nem tudná megtartani a nyaka… Pff, pedig üresebb volt, mint egy röplabda, abba legalább fújtak levegőt.

Egész kellemes bizsergés járt át erre a szép látványra. Éreztem, ahogy a vér határozottan folydogál az ereimben, oxigént szállít az izmaimba, és tulajdonképpen nincs is semmi okom arra, hogy csak itt fetrengjek. Sőt, lassan kezdett éledezni bennem valamiféle akarat, hogy már pedig most azonnal kiugrok az ágyból és csinálok valamit, bármit, ez teljesen lényegtelen. Csak a csinálás a lényeg, szinte egész testemben remegtem utána. És minthogy a térdem miatt nem tudtam valóban felugrani, csak az ajkaimat nyitottam szólásra:

- Milyen ostoba képet vágsz!

A száraz torkomon csak úgy jött ki hang, mintha egy recsegő rádiót állítgatnék. Még nem találtam meg a tökéletes frekvenciát, hogy a lehető legtöbb gúnyt és megvetést tudjam belesűríteni. Csakis ez lehetett a magyarázata annak, hogy a kék szemek nem bosszúsan, hanem meglepődve tekintettek fel rám.

- Oikawa-san!

A mód, ahogy kiejtette a nevemet, az az őszinte és ártatlan elhatározás, amit semmi sem téríthetett el. Teljes testemben megborzongtam, hisz annyira jól ismertem már, és pontosan tudtam, mi következik ezután.

- Kérlek, segíts megoldani ezt a feladatot!

A lábujjaim görcsösen hajlítottam be, ahogy átjárt az a diadalmas fölény, jóleső melegséggel cirógatta végig a bőröm. Ha igazán jól lettem volna, sokkal tovább húztam volna a pillanatot, sokkal körélményesebben megterveztem volna, több idegtépő perccel, játékos pillantással, lenéző mosollyal. Most viszont csak mély levegőt vettem, igaziból, és olyan érzés volt, mintha valójában ettől a pillanattól kezdve lélegeznék újra, és nem korábbról, mint eredetileg gondoltam. De ezt a gondolatot most messzire elűztem, hisz tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Helyette minden idegszálammal a gúnyos hangsúlyra koncentráltam:

- Még mit nem, baka! Idióta vagy!

Az élet, ha néha igazságtalan is, azért megpróbál kompenzálni valamilyen módon. Csak az olyan fuccsra és nyakatekert lehet, hogy az ember aligha tudná elképzelni. Valami hasonló történt velem is. A körülöttem lábujjhegyen iszkoló kis patkányok természetesen nem merték kimondani azt az egyetlen szót. Még Iwa-chan is úgy kerülte a témát, mintha csak átok ülne rajta… Jó, túlaggódó reakcióikból kiindulva nem is vártam mást, erre az apróságra már csak legyintettem. Nekem végül is mindegy volt, hogy ők beszélnek-e róla, vagy sem, az én gondolataim attól még csak a röplabda körül forogtak.

Amit kevésbé értettem először, hogy ha annyira féltettek engem, főleg Iwa-chan, akkor mégis mi a fenének hozta ide magával Tobiót? Még ha hallott is a sérülésemről, nehezen hittem, hogy magától látni akart volna. De ha még így is lenne, hisz Tobio elég ostoba ilyen megmagyarázhatatlan és értelmetlen lépésekre, akkor se értettem, hogy Iwa-chan miért engedte meg neki. Hisz ő tulajdonképpen egy röplabda, akinek valamilyen útón-módon kezei meg lábai nőttek. És a jelenléte igenis sértett, sokkal jobban, mintha csak egyszerűen a röplabdáról beszéltek volna velem.

Mostanra viszont kezdett összeállni a kép, hogy Tobio tulajdonképpen ösztöneit követve, egy felsőbb hatalom által rászabott küldetést teljesíti a felbukkanásával. Mégpedig azt, hogy én piszkálhassam és ettől jobban érezzem magam. És mi az, ami még haragos és bosszankodó pillantásainál, az erővel legyűrt visszavágásainál is jobb volt? Hogy Iwa-chan, az az Iwa-chan, aki mindig megszidott, hogy milyen durván bánok a mi kis beképzelt kouhaiunkkal, majdnem sírva fakadt az örömtől, hisz ez azt jelentette, hogy valamennyire visszatértem önmagamhoz. Továbbá végre megint tudomást vettem a világról magam körül, bár ezt a kijelentést kicsit azért még cáfoltam. Az, hogy szekálom Tobiót, nem jelentette azt, hogy emberszámba vettem. Olyan volt ő nekem inkább, mint valami kedélyjavító, egy drog, amihez egyre sűrűbben nyúltam, és félő volt, hogy végleg rászokok. És Iwa-chan a Tobiónak küldött bocsánatkérő pillantásokon kívül nem tett, vagy mondott semmit ellene! Megáll az eszem!

És szerencsére Tobio sok olyan dolgot tett, amibe beleköthettem. Tulajdonképpen még a leghétköznapibb dolgokat se tudta normálisan elvégezni, és ha egyszer felvette egy rossz szokást, csak nehezen tudott szabadulni tőle. Például itt volt rögtön egy, amit legalább naponta ötször megcsinált, csak hogy elüsse az időt. Annyiszor láttam már tőle, hogy csukott szemmel is a legapróbb részletekig láttam magam előtt, hisz mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal végezte.

A lényeg, hogy volt egy már kicsit betegeskedő vízforraló a szobában, ahol Tobio olcsó filteres teát csinált magának. Először mindig töltött bele egy kis vizet a biztonság kedvéért, ha már nem lenne benne elég, majd bekapcsolta. A forraló egyre erősödő visítással kezdett dolgozni, és olyan hosszan, hogy mindig volt egy kis időm fellélegezni a vizslató kék szemek hiányában. És ilyenkor egy kicsit jobban meg is tudtam vizsgálni a kis kouhaiomat, aki már egyáltalán nem is volt olyan kicsi. Figyeltem, ahogy az izmos és ruganyos test egy bögréért nyúl, a hosszú karcsú ujjak kicsomagolják a filtert, majd szó szerint belehajítanak egy kanalat bögrébe. Nos, igen, Tobio sose volt az a gyengéd fajta. Bár magassága (de meg kell jegyeznem, még mindig kisebb volt nálam) és keményen edzett izmai ellenére megőrizte a gyermekkori kecsességet és valamilyen szinten törékenységet, ami egy nagy macskához tette hasonlatossá. Ezenkívül az arca sem változott semmit, kerek volt, mint baba korában, és fogadok, ha nem lenne ilyen puha és ruganyos bőre, azok a ráncok tényleg már rég bevésődtek volna az arcába. A haján sem változtatott semmit, csak egy kicsit volt hosszabb a kelleténél, és ezért egy-két kusza tincs keveredett a különben szög egyenes szálak közé.

Nos, igen, volt időm alaposan megfigyelni, és a víz még akkorra se forrt fel soha, ami a végén már komolyan Tobio idegeire ment. El tudtam volna képzelni, ahogy ráordít vízforralóra, hogy gyorsabban, forrjon már gyorsabban a víz. De végül nem szólt semmit, csak dühös arckifejezéssel felkapta a forralót, mielőtt az kész lett volna, és beleöntötte a bögrébe. Milyen kis nyomorult! Már épp eleresztettem volna egy megjegyzést, hogy őfelsége még azon is felkapja a vizet, ha a forraló nem engedelmeskedik neki, amikor nyílt az ajtó és Iwa-chan lépett be rajta. Na, nem mintha vissza akartam volna fogni magamat a jelenlététben, egyszerűen csak kizökkentett a bambulásomból… Eléggé szánalmas volt a helyzetem, ha egyéb események híján teljesen el tudtam merülni Tobio és a vízforraló párharcában.

- Iwaizumi-san! – lépett közelebb a fekte hajú az érkezőhöz, teljesen megfeledkezve a teájáról. Ahogy ezek ketten egymásra néztek… Készültek valamire! Úgy sandítottak egymásra, mint a titkos szövetségesek, majd Iwa-chan gondterhelt oldalpillantást vetett rám, és megint vissza Tobióhoz. Hát ez egyáltalán nem tetszett! Sőt, felfordult a gyomrom a gondolattól, ahogy ezek ketten az én tudtom nélkül valamiféle szövetséget kötöttek, ami természetesen rólam szólt, de mégis kihagytak belőle. Érzetem, ahogy szinte remegni kezdek a dühtől.

- Na, most azonnal bökjétek ki, hogy mi az! – vetettem oda nekik még viszonylag nyugodt hangon, de az arckifejezésem elárulta, mennyire irritált a tudatlanságom.

Tobio enyhén elpirult, hogy így rajtakapták és számon kérték, így várakozásteljesen Iwa-chanra meredt, aki megint hol felém, hol a fekete hajú fiú felé fordult. Ha még egy pillanattal tovább csinálta volna ezt és az idióta hümmögést, amit közbe kiadott, jó erősen megütöttem volna, az biztos.

- Mondd el azonnal! – Most már rendesen kiabáltam, így Iwa-chan úgy döntött, hogy felhagy végre az idegeimen való játszadozással.

- Arról lenne szó, hogy Kageyamának dolga van Tokióban, és szüksége lenne egy helyre, ahol megszállhat – közölte kertelés nélkül. – A szálloda nagyon drága, én meg nem leszek itt egy darabig. Arra gondoltam, nálad lakhatna. Csak két hét az egész.

- Kérlek, Oikawa-san! – Iwa-chan alig fejezte be a mondandóját, máris érkezett a lelkes megerősítés, és a kis hülye még meg is hajolt felém. Fel se egyenesedett, amíg nem nyitottam szólásra a számat, és persze legjobb barátom sem vette le rólam a továbbra is gondterhelt, mégis kíváncsi szemeit.

Nos, meglepett a kérés, hisz pofátlan volt, akárcsak maga Tobio, de mellbe nem vágott. És mielőtt még felháborodhattam volna, hogy ugyan miért pont nekem kéne befogadni ezt az idegesítő kis vakarcsot, akit világ életemben ki nem állhattam, a gyomromban felszökő meleg bizsergés megelőzte. Még akkor is, ha tudtam, hogy Tobiót valószínűleg csak bébiszitternek szánja Iwa-chan, hisz holnap kiengednek a kórházból és én, a béna és tehetetlen Oikawa, képtelen lennék bármit is egyedül elvégezni magam körül ugyebár… Lehet, hogy a kis varjúnak nincs is semmi dolga az égvilágon Tokióban, ez csak egy béna terelés, hogy megfigyelés alatt tartsanak. És még mindezek tudatában sem tudtam legyűrni ezt a melegséget, ami olyan alattomosan kúszott végig a bőrömön, majd egészen a fejemig hatolt, bele az agyamba, és egyszerűen csak kikapcsolta. Olyan rosszindulatú és alattomos volt, mint maga az érzés, ami a hatalmába kerített. Még ha Tobio jelenléte idegesít is, az fele annyira se fogja megközelíteni azt, ahogy én fogom őt az őrületbe kergetni.

- Oh, értem – próbáltam ártatlanra és beletörődöttre venni a figurát, de a hangom olyan élvetegen és nyúlósan csusszant ki az ajkaim közül, mint egy kígyó, és így a halványra tervezett mosolyomat is egyből vicsorgássá torzította. Ezt Tobio is észrevette, a méregfogak mélyen a bőrébe vájtak a szavaim mentén, ezért is emelte fel fejét.

- Nos, nincs mit tenni. Szóval lakótársak leszünk, Tobio-chan!