Jótékony sötét burkolta be a sivatagot, s az annak egy eldugott sarkában rejtőző kisvárost. A főutat halvány sugarú lámpások világították meg, a sárga foltokban ezernyi bogár járta céltalan táncát. Apró szárnyaikon megcsillant a kereszteződés felett lógó közlekedési lámpa gyötrően szabályos ütemben villanó fénye. Magányos volt az éj, olyannyira, hogy a máskor rettentő hangos kabócák is némán ültek a házak falán, mint ősi, figyelmen kívül hagyott penészfoltok.

Ezen a csendes, üres estén Finn McMissile úgy ült fel az ágyában, mint akit megcsapott az áram. A sárga útterelőbója fazonú hotelszobában fülledt volt a levegő. A férfi meredten bámult bele a sötétbe, keze remegett, ahogy belemarkolt az ágyneműbe.

Nem aludt, jó ideje képtelen volt rá. Csak feküdt a hátán, s a gondolatok vadul cikáztak a fejében - vagy éppen ijesztő üresség honolt a lelkében. Ám most eszébe jutott valaki, és az emlék kínzó tűzként égette belülről, ahogy ráébredt hibájára.

Kezeit maga elé emelve szaggatott lélegzetet vett, de minden ízében remegő mellkasa megbicsaklott, és Finn kezébe temette az arcát. Nem bírta tovább, lelke kezdte feladni a harcot. Hiába jöttt ide? Békében gyógyulni, feledni…

Hajába markolt, próbálva levegőhöz jutni.

Azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb, és most egyszerre az elképzelhetőnél ezerszer szörnyűbbé vált a helyzet. A pár héttel ezelőtti események sorra leperegtek a szeme előtt. Az összes karambol, robbanás, sikoly és halál...

Nem tudta megmenteni a versenyzőket, ezen túltette magát. Semmit sem tehetett volna. De Leland… A társán még segíthetett volna. Ha gyorsabban odaér, ha jobban figyel Leland jelentéseire… Ki kellett volna mentenie onnan, de ehelyett cserben hagyta, Lelandet elkapták, megkínozták és megölték. Ez pedig egyedül az ő hibája volt.

Aztán ott van Holly. Fiatal, csinos lány. Matukával épp csak egymásra találtak, előttük állt az élet, de az a karambol… Most maradék éveit egy székhez láncolva kell töltenie, mert ő nem volt ott, hogy megmentse.

Levegőre volt szüksége.

Kibotladozott a szobából, az éjjeli hideg azonnal arcul csapta - amilyen forró volt napközben a város, olyan hűvössé vált estére. Finn egy darabig céltalanul bámulta a csillagokkal pettyezett eget, karjára libabőrt csalt a hideg, s észre sem vette, hogy nem húzott cipőt. Aztán megrázkódott és tört mozdulatokkal a szomszédos hotelszobához sietett. Ám ez nem a boldog, "majd' kiugrik a bőréből" fajta sietség volt, nem is olyan, mintha félelemből futna. Nem… Finn léptei kétségbeesésről és tanácstalanságról árulkodtak. Szinte nekiesett az ajtónak.

- Sid… Siddeley!

Siddeley, a CHROME legkiválóbb s egyben legfiatalabb pilótájának kócos feje tűnt fel a bejáratban. Álomkórosan pillantott társára, aki úgy nézett ki, mint akinek most lőtték le az összes családtagját az orra előtt.

- Eh, Finn, mit akar? - motyogta. Nem tudott leszokni a magázódásról, Finn sokat tapasztalt, komoly szemeibe pillantva képtelen volt a tegeződésre. De ezúttal megijesztette a kép, amit maga előtt látott. A mindig vagány Finn most megtörten állt előtte, nyurga, vékony termete egészen törékenynek látszott. Pedig Siddeley tudta, hogy Finnt aztán nehéz legyőzni bunyóban, akármilyen gyengének is tűnt. Emellett pedig ragyogó elme is volt - ami most összeroppanni látszott.

Finn olyan hevesen ragadta meg Siddeley vállát, hogy a fiú felszisszent.

- Siddeley… Szörnyű dolgot tettünk…

Azok ott tényleg könnyek? - gondolta a pilóta döbbenten. Lefejtette Finn ujjait a válláról.

- Mit, Finn?

Ám a kém képtelen volt válaszolni, csak tátogva meredt Siddeley-re. A pilóta sóhajtott és beterelte társát a szobába, lenyomva az első ülőalkalmatosságra, amit talált. Ő maga leguggolt Finn elé.

- Finn… - kereste a férfi tekintetét, de megijedt, milyen fásult ürességet látott benne. Nem értette állapota hirtelen rosszabbodását, társa eddig egészen jól viselte a kényszerszabadságot. A CHROME vezetője ide küldte őket pihenni, de Siddeley nem tudta, Finnek mennyire szüksége volt erre. Látta a kialvatlanságot rajta, de a férfi energikussága és magabiztos kisugárzása mindenki elől elrejtette a valóságot. - Finn, mi történt?

- Elfelejtkeztünk valakiről - nyögte ki Finn egy szuszra.

Siddeley nem értette. Axelrodot elkapták, a városlakók mind itt voltak, a versenyzőket és a kitaszítottakat visszajuttatták a hazájukba. Akkor kire gondolhat?

- Kiről?

Finn nem válaszolt, tekintetét mereven a térdére szegezte.

- Finn! - Siddeley felállva óvatosan megrázta a kém vállát, de nem kapott semmi reakciót. - Na jó - sóhajtott egyre inkább kétségbeesve. Felkarolva Finnt a kijárat felé támogatta, s egy szemforgatás kíséretében papucsot nyomott a lábára. A szikkadt fű ropogott a lábuk alatt, hajukba belekapott a gyenge szél, és Finn meglebbenő ezüst tincseiről Siddeley-nek eszébe jutott, mennyire nem szerette a férfi, hogy ilyen korán megőszült. Alig volt harmincöt, de az állandó stressz így jött ki rajta.

Átvágtak a hotel és a benzinkút között, az éj még mindig néma volt. A kút üresen állt, de Flo sosem zárta be a vendéglő ajtaját, így Siddeley csak fél kézzel belökte azt, Finnt ismét leültette, és a pult lapját felhajtva eltűnt alatta. Tudta, mi kell a férfinak.