A Könny és Vér legendája
1. fejezet: Törött tükör
- Mégis mikor jönnek vissza?
Kagome szórakozottan tépkedte a füvet, Sango pedig gépies mozdulattal simogatta Kirarát. A tábortűz már alig pislákolt, de egyikük sem kelt fel, hogy újraélessze. Már több mint öt órája várták, hogy Inuyasháék visszatérjenek. Onigumo barlangjába mentek, hátha sikerül még valamilyen nyomra bukanni, amely esetleg Naraku valamely gyengeségét felfedheti.
- Fogalmam sincs. - Sango a sziklának támasztotta a fejét, és a tűzbe bámult. - Unatkozom - közölte.
Kagome arcára az utóbbi mondat pimasz mosolyt csalt.
- Hiányzik Miroku?
Sango a megjegyzésre elpirult, és dühös arcot vágott.
- Elpirultál! Igazam van! - diadalmaskodott Kagome, és halkan nevetett. Sango megcsóválta a fejét.
- Esküszöm, néha perverzebb gondolataid vannak, mint magának Mirokunak.
- Nem is rossz ötlet - Kagome feltérdelt, és még szélesebben vigyorgott. Sango értetlenül meredt rá.
- Mi van?
- Legyek még perverzebb? - kérdezte vigyorogva a lány, és megkerülte a tüzet, hogy közvetlenül Sango mellé ülhessen. A másik megrázkódott, amikor felfogta Kagome szavainak jelentését.
- Fúj! Akkor már inkább Miroku!
- Na tessék! Mondtam én... - jelentette ki Kagome még mindig vigyorogva, de azért visszamászott a tábortűz túlsó oldalára, és tovább tépkedte a füvet. Sango nem bírta elfojtani vigyorát, de vigyázott, hogy Kagome ne lássa - még a végén komolyan veszi azt az ostoba ötletet.
Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Kagome körül lassan megkopaszodott a talaj, annyi füvet kitépett már. Szerencsére Kirara szőre még mind megvolt. A lecsupaszított területen most Kagome ujjnyomai látszottak, ahogy szórakozottan betűket rajzolt a porba. Észre sem vette, hogy a betűkből lassan egy szó bontakozik ki: INUYASHA.
- Mit rajzolsz? - érdeklődött Sango. Kagome lepillantott, és gyorsan elmázolta a betűket.
- Semmit! - felelte gyorsan. Barátnőjének azonban még éppen volt annyi ideje, hogy elolvassa a szót, mielőtt semmivé lett volna. Mindentudóan elmosolyodott, de nem szólt semmit.
Sötét volt. Nagyon sötét. Kikyou az orráig se látott. Puha talajon állt, ezt tisztán érezte mezítlábas talpa alatt. Hallotta saját, szaggatott lélegzetvételét, tehát nem süketült meg, és valószínűleg beszélni is tud. Úgy döntött, kipróbálja.
- Hol vagyok?
Sikerült; hangja a megszokott éles, mégis furcsán bársonyosan csengett. Amikor azonban elhallgatott, a csend még nyomasztóbban telepedett rá. Megpróbált lépni egyet, megbotlott valamiben, és térdre zuhant.
- Naraku... - zihálta, fogai összecsikordultak.
Érezte, ahogy hátulról erős karok fonódnak köré, és a következő pillanatban már hallotta is a választ, azon a sima, színtelen hangon.
- Te már régen halott vagy, Kikyou. Jártál már itt, vagy nem emlékszel rá? Most, hogy többé nincs visszatérésed, lehetőséged van alaposabban körülnézni, mielőtt továbbindulsz.
- Tovább? Hová? - kérdezte a nő halkan, mégis fenyegetően.
- Azt hittem, tudod, mi vár rád. Hiszen már jó ideje annak, hogy meghaltál. Ötven hosszú évet töltöttél itt, nem emlékszel?
- De igen - sziszegte a nő, és már tudta, hol van. - Méghozzá a te jóvoltodból, Naraku!
- Ó, hát persze. Hogy is felejthettem el?
A háta mögül
az a gúnyos kacagás hallatszott, amit Kikyou már
régen megtanult gyűlölni. Vakon rúgott egyet
hátrafelé, és csont - vagy fa? - reccsenése
hallatszott. Hirtelen eleresztették a derekát, és
ismét előrezuhant a sötétségbe - ezúttal
azonban nem ért földet.
Kagura dühös volt - rettenetesen dühös. Még sosem volt ilyen mérges.
- Hogy tehetted ezt velem?! - sikoltotta, és legyezőjét, melyet a világ minden kincséért sem adott volna ki a kezéből, Naraku arcába vágta. - Hogyan alázhattál meg ennyire?!
- Ugyan, Kagura. - A maszk mögött a férfi halványan elmosolyodott. - Már régen rájöhettél volna. Hiszen téged magamból teremtettelek, nem emlékszel?
- Hogyne emlékeznék - fröcsögte a Szélboszorkány. - Arra is emlékszem, hogy az is a te ötleted volt, hogy ki legyek hozzád képest, ahogyan minden más is velem kapcsolatban!
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. - A sima, szenvtelen hangból érezhető volt a fenyegetés. Kagura önkéntelenül is hátralépett egyet. - Te akartad, hogy így legyen, és tudnod kellett volna, hogy csak addig áll fent ez a helyzet, amíg nem vagy a terhemre. Túlságosan szeszélyes vagy. Talán változtatnod kellene ezen.
- Gyűlöllek! - csattant fel a nő, és az arcán végigfolyt egy könnycsepp.
- Hm, nekem eddig kifejezetten nem így tűnt. Inkább mintha... - szünetet tartott, hogy kiélvezhesse a szót -... szeretnél.
A másiknak ennyi elég is volt. Felpattant a tatamiról, és kirohant a szobából. Naraku megcsóválta a fejét.
- Nem számítottam rá, hogy Kagura belém szeret majd - mormolta mintegy saját magának. - Ez nem volt benne a megteremtésében...
- Lassan tényleg megérkezhetnének már - mormolta Sango. Kagome elbóbiskolt a tűz mellett, nekidőlt a sziklának, tenyere még mindig azon a földdarabon pihent, ahová korábban rajzolgatott.
Léptek zaja törte meg a csendet. Sango felugrott, hogy fogadja az érkezőket.
A csapat másik fele érkezett, nem túl derűsen.
- Találtatok valamit? - kérdezte Sango, rögtön a tárgyra térve.
- Nem - csóválta meg a fejét Miroku, és lerogyott a szikla tövébe. - Azt hiszem, ennyit egyszerre évek óta nem gyalogoltam...
- Jaj, ne nyavalyogj már, szerzetes - szólt oda neki Inuyasha, és ő is leült, de a tűz túloldalára, a másik sziklához. Miroku nem méltatta válaszra, inkább Sangohoz fordult.
- Történt valami érdekes, amíg nem voltunk itt?
- Semmi - rázta a fejét a szellemirtó lány. - De ne kiabálj annyira, Kagome alszik.
Már egészen sötét volt, és Sango rádöbbent, hogy fázik. Előkereste pokrócát batyuja mélyéből, és ő is a sziklának támaszkodott - természetesen tisztes távolra Mirokutól. Az persze észrevette a szándékos ódzkodást, és közelebb húzódott, ajkán csintalan félmosoly virított.
- Felmelegítselek egy kicsit?
- Álmodban, szerzetes! - vágott vissza a nő, aztán megrázkódott. Mégiscsak hideg volt. Miroku figyelmét nem kerülte el Sango vacogása, de nem erőszakoskodott, csak halkan megkérdezte:
- Biztos?
- Biztos! - vágta rá Sango, aztán mégis megadta magát. - Na jó, oké. De ha egy ujjal is hozzám érsz, rá fogsz döbbenni, hogy a Csonttörő két darabban is hatásos.
- Oké, de ha nem érek hozzád, hogy melegítselek fel? - kérdezte a szerzetes ártatlan arccal.
- Tudod, hogy értem! - csattant fel a lány, de nem állta meg mosoly nélkül. Miroku dörzsölni kezdte a hátát, ő pedig lehunyta a szemét.
Kagome megmoccant, ahogy hozzáért valami. Résnyire nyitotta szemét, és valami széles, piros dolgot látott, közvetlenül maga előtt. Pár másodperc kellett még, hogy fókuszáljon, csak aztán jött rá, miért nem fázik már úgy, mint pár perccel azelőtt.
Lassan felült, és oldalra nézett. A hanyou mellette ült, karjait összefonva, vajszínű ingét összehúzva magán, és igyekezett, hogy ne látszódjon rajta a remegés.
- Inuyasha! - csattant fel a lány suttogva. - Meg fogsz fázni! Nagyon hideg van, nem tűnt fel?
Inuyasha rápillantott. Tekintete a szokásos egykedvűséget tükrözte, szavai mégis meglepték a lányt.
- Vagy te fázol meg, vagy én, úgyhogy inkább én. Ráadásul én ejtettem bele a hálózsákodat a folyóba, úgyhogy ez a minimum, nem?
- Nem hagyom, hogy megfázz - makacskodott Kagome. Levette magáról Inuyasha köpenyét, és visszaborította a hanyou vállára. Inuyasha próbált vitatkozni, de a másik nem hagyta. - Ha ellenkezel, akár azt is mondhatom, hogy fek...
Nem tudta befejezni, mert Inuyasha befogta a száját a kezével.
- Oké, felfogtam - morogta rosszkedvűen a féldémon. Amikor Kagome bólintott, eleresztette, és megint nekidőlt a sziklának. Nem vette fel egészen a köpenyt, úgy hagyta, ahogy a lány rátette, félig a vállán. Morcosan meredt maga elé mindaddig, amíg Kagome vissza nem feküdt a tűz mellé, akkor azonban felkelt, és mielőtt az tiltakozhatott volna, a tűzrókaprém megint a gimnazistára került.
- Na de... - kezdte volna az, de a hanyou ismételten a szájára tette a kezét.
- Ne vitatkozz örökké. Olyan idegesítő. Különben is, ha nem vetted volna észre, a szellemek nem szoktak fázni.
- De te csak félszellem vagy - suttogta Kagome.
- Tudom magamtól is! - csattant fel Inuyasha. - Nincs rá szükségem, hogy folyton emlékeztess rá!
Kagome érezte, hogy a puha tenyér elereszti, és hallotta a halk lépteket a porban, ahogy a férfi visszatért a szikla mellé. Furcsa módon alig tudta visszafojtani a sírást.
Pár perc telt el, és Sango lassan elaludt Miroku mellett. A szerzetesnek átfutott az agyán, hogy mikre is lenne most lehetősége, mégse volt kedve hozzá. Nem tett többet, minthogy átkarolta a lányt, és köpenye alá vonta, hogy még kevésbé fázzon. Sango még nem aludt egészen, de nem tiltakozott, érezvén, hogy Miroku ezúttal nem tesz olyat, amit nem kéne. Legalábbis egyelőre.
Naraku az ablakhoz sétált, és széthúzta a gyékényfüggönyt. A palota előtt semmi sem volt, csak a sivár pusztaság. Pontosan ez volt a démon legkedvesebb tájképe: a Semmi, amely mindent elönt. Szerette ezt a Semmit, ahol semmi sincs, semmi megfejthetetlen, ami felülmúlná az erejét. Ezért is teremtette ezt a tájat. Megnyugtató volt számára. És ezért teremtette meg Kannát, az Ürességet is.
Köpenyéből előhúzott egy apró bábut, a közepén kerek lyuk tátongott. Ujjbegyével végigsimított az apró fadarab tetején, majd kitépte egy hajaszálát, és köré csavarta. Ezután megismételte a simogató mozdulatot, majd várt.
Hamarosan érezte a változást: sokkal többet látott, mint eddig. Igaz, a "sokkal több" se volt más, mint üres feketeség, de ennek a látványa is örömmel töltötte el.
Készen állt az újabb szellembábu, amellyel tovább kínozhatja Kikyout ott, ahová bezárta - önmagába.
Kagome lassan megfordult fektében, úgy téve, mintha csak álmában forgolódna. Miután már háttal volt a tűznek, résnyire nyitotta szemeit. Inuyasha ugyanott ült, mint eddig - és ugyanúgy reszketett. Szemét azonban félig lehunyta, és Kagome látta, hogy már csak félig van ébren. Apránként felült, és a rögtönzött takarót továbbra is a vállán tartva odamászott a hanyou mellé. Az nem adta semmi tanújelét annak, hogy észrevette volna a lányt, de Kagome tudta, hogy nagyon jól látja.
- Inu... yasha... - suttogta halkan. A hanyou látványosan összerezzent, és élesen a lány felé fordult.
- Mi van? Ne ijesztgess!
- Inuyasha... ne haragudj - suttogta a lány. Nem hitte, hogy egyszer majd ő fog bármiért is bocsánatot kérni Inuyashától, mégis így történt. A hanyou maga is meglepettnek látszott.
- Na de... miért? Miért haragudnék? Kagome, ugye nem sírsz?
Kagome megrázta a fejét, de nem nézett a másik szemébe. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor erős kezek ragadták meg a karjánál fogva, és a következő pillanatban már Inuyasha ölelte át.
- Utálom, ha sírsz - hallotta a férfi suttogását valahol a feje fölött. - És eddig se haragudtam. Csak... uh.
- Mi van? - nézett fel riadtan Kagome. A féldémon arca eltorzult, egyik keze eleresztette a lányt, és az oldalához kapott. Reszketése erősödött. Kagoménak lassan leesett, miért is remegett a másik.
- Fáj az izmod? - kérdezte meglehetősen ügyetlenül.
- Nem úgy látszik? - morogta Inuyasha összeszorított foggal. Kagome villámgyorsan lemászott a földre, és megragadta a hanyou oldalát markoló kezét.
- Feküdj le - parancsolta. - Feküdj a hátadra, úgy jobb lesz.
Inuyasha szó nélkül engedelmeskedett, és a fájdalom egy kis időre tényleg enyhült.
A fiatalabbik még mindig nem szólt egy szót sem. Maga elé meredt, míg nővére beszélt, a kezében tartott repedt tükröt forgatta lassan merev ujjai között. Nővére egyre dühösebb volt, míg mondandóját sorolta a lánynak, talán az is idegesítette, hogy a másik ugyanolyan szenvtelen marad. Mikor végre befejezte, nagy levegőt vett.
- Nos? Mi a véleményed?
A kisebbik végre felpillantott a tükörről.
- Valahogy össze kéne forrasztani a tükrömet. Talán ha Naraku...
- Ide se figyeltél rám?! - csattant fel nővére.
- Dehogynem. De a tükör fontosabb.
Kagura nagy levegőt vett. Kevés hiányzott hozzá, hogy húgához is hozzávágja a legyezőt.
- Nézd, Kanna - szólt higgadtan -, te is tudod, hogy nem bízhatunk meg Narakuban.
- Miért nem? - kérdezett vissza Kanna egykedvűen. - A reinkarnációi vagyunk, nem? Szüksége van ránk. Minek akarod, hogy beavasson a dolgaiba?
- Nagyon jól tudod! - sziszegte Kagura, megragadva húga fehér ruháját.
Kanna felpillantott, szája sarkában megjelent egy mosoly.
- Persze hogy tudom, Kagura. Na és? Valakinek csak meg kell javítani a tükrömet.
- Téged semmi sem érdekel a nyavalyás tükrödön kívül?! - háborgott Kagura, és egy villámgyors, ámde annál meggondolatlanabb mozdulattal kiverte az említett ezüstös tárgyat húga kezéből. Az vakon kapott utána, de hiába. A már eddig is repedt tükör ezer darabra törött.
- Hoppá - közölte Kagura, és egy pillanatra dühös elégedettséget érzett. Aztán rájött, mit is tett, és mit fog szólni ezért Naraku.
Az elrabolt lelkek se tétováztak, gyorsan szöktek ki egymás után a törött darabok közül.
Kanna még mindig ugyanolyan üres arckifejezéssel guggolt le a földre, és kezdte el összeszedegetni a cserepeket. Amikor megszólalt, hangjában sem volt tapasztalható semmilyen változás. Nem fenyegetőzött, tényt közölt.
- Ha Naraku meg tudja javítani a tükröt, te leszel az első, akinek a lelke eltűnik benne.
