Az égbolt sötétségbe borult, s az esőcseppek kopogása hallatszódott a macskaköves utakon. Az út túloldalán sétáló fiú kezét kitárva állapította ezt meg, majd fejébe húzta a sötétkék és lila határán egyensúlyozó kapucniját, mielőtt sietősen tovább állt volna. Ruhája egy elnyűtt, kopottasra hordott, kinőtt kabátra emlékeztette. Vékony, fehér csuklóin végigperegtek a tetőről tehetetlenségben zuhanó esőcseppek. Mindennap látta őt, árnyként suhant az emberek között, szinte láthatatlanul járt kelt, mintha ő maga is csupán egy árnyék volna. Yi némileg csodálta ezt a tehetségét.. Ez a fiú nincstelen volt. Képtelen volt venni azt akadályt, mely kettejük között húzódott. Ez volt az az akadály, amely lehetetlenné tette, hogy megszólítsa. Azonban egy esős napon, mégis azon kapta magát, hogy megszólította. A fiúcska ránézett, nagyra meresztett, sárgásbarna szemeivel, mintha nem értené, mi dolga akadhat egy magafajtával. Sápadt arca szinte kiemelte a barna, s fekete foltokat amelyek beterítették arcát. Yi torkán akadt a szó, mikor fellelte a belőle sugárzó, különös szomorúságot. Végül tüzetes egyszerűséggel felelt:
'Mi a neved?'
'Talon vagyok' így hangzott a különös név, amely örökre az elméjébe ékelődött.
A fiú gyanakvó volt, még abban a momentumban is mikor átnyújtott egy dobozt, tele különféle ételekkel. Talon szinte kiszakította a kezéből, az ételeket pedig puszta kézzel tömte magába. Yi mosolya kiszélesedett, majd kissé sajnálkozva de őszintén felnevetett. Ha ösztönei nem hazudtak, ez a fiú sokat éhezhetett. Pedig mennyire fiatal. Nyugtalansága kisugárzóvá vált mikor tekintetük egy adodó véletlen alkalmával összeért. Nem volt nehéz még csak megsejteni sem, hogy nem közülük való. Azonban mindkettejük hallgatott erről.
'Mondd, hol laksz?'
'Én, itt lakom. Az utca az én otthonom. De látod azt matracot a sikátorok között? Most éppen ott szoktam aludni' koszos ujjait egy szakadt, megtépázott matracra irányította. Beszédstílusa egy gyermekéhez volt hasonló.
