Küzdöttem, harcoltam s dacoltam… feladni vágytam, elhiteti magammal mindez csak egy álom csupán. Egy kanyargós ösvény mi a valóságba nincs is, egy rossz álom, ami elmúlik.

Festményország végtelen tája, sokáig volt otthonom, lelki váram. Falam mégsem bontotta le. Hercegnője, kit jól ismertem, szüntelen festett nekem. Kérlek, engedd meg hogy most az egyszer önző legyek. Festményeid, világ alkották, színes képek, és festékpacák. Olykor megfolytak, máskor alakor formáztak, a lágy ecsetsuhanás volt dallamom, más nem is akartam. Nevettünk és játszottunk együtt, a képek világának lágy ölé, festettünk egymás hangulatát és boldogok voltunk te és én. De az ember oly gyarló, s én még inkább az vagyok, mennyben voltam, de többre vágytam, hiányoltam a kalandot. Az ösvény mi festményed peremén élt és a két béka őrizte tiltott volt nekem. Egy nap dallamot halottam odaát és lábam elindult a bukás útján…

Ekkor festettél nekem vadregényes tájat, bele egy kaput, mi társhadhoz vezetett, egy új kalandot, csak nekem. A szaxofon dallama egyből elragadott, hogy ez az mire midig is vágytam? Talán, biztosan ezt nem állíthatom. Egy nap meglestelek titeket, amint katonákként büszkén lépdeltek, bal lábat követi a jobb, majd erőt fitogtatva mindkettőt lecsapjátok. Karotok lendült, homloknál megpihen, rend és fegyelem titkos álmom ez nekem.

Egy nap jött az ellenőr, fekete had követte, padba ültettek, elém papírt tettek. Tollammal betűket formáztam, a kérdésekre válaszokat írtam. Próba volt ez, mit az élet írt elő, és én balga ki lény elbuktam, sokat akartam és még többre vágytam, álomvilág volt otthonom, a valóság a váram. Nem törődtem a józanésszel csak mentem előre vakon, nevezz, ostobának nevezz, ahogy akarod! Bukásom szükségszerű és előre elrendelt volt, de az ember bonyolult lény, így nem jött korán a fájdalom. Elnyomtam mélyen, de eljött a nap, mikor a szavak… Óh azok az átkozott szavak, mikhez oly nagyon ragaszkodom, cserben hagytak… Ott álltam a teremben a legkiemelkedőbb mögött, mindenkinek szólt a büszke taps, és a pillantások, csak én maradtam ki az ostoba átok. Átok vagyok én, mit jobb ha elkerülsz, messzire menj, mert meglátlak, bújj el nehogy elkapjalak. Álltam ott remegve félve s dühtől telve. Lábam megindult nevem hallatára, a bukottat hívták ki, közszemlére téve, hogy ő az ki hitte okos köztetek és valójában ő a leggyengébb közületek. A karját nyújtja az öreg, megszánva, pillantások kereszttüzében áldozatként állva. Döfjétek át szívem, nem érezni semmit, ez a világon a legnagyobb kincs… ha ti nem hát én teszem meg, ne dobbanj többé te kis szerkezet, ne érezzek semmit-fájdalmat vagy örömet, csak létezni akarom, de célom talán soha meg nem lelem. Visszaállva nézem amint a kitüntetések gazdaára lelnek, sötét énem felszínre tört bennem. Menekülj, el innen! Kiáltja nekem… Távozz, ez a nem a te helyed, szegény gazdagok között hogy élhetne? Szegény vagy te belül, üres kopár sivatag, a fájdalom végtelen óceánja. Takarodj, kotródj, menj, vissza se nézz, tekintetünk meg nem láthat!

És én futottam, de sorsistennő mindig belém rúg még egyet, had fájjon a seb! A művész hercegnő a folyosón állt kérdezte megvárom-e. Fájdalmat okozni akarok-e? Nem. Sietek, messze innen, távolra el, felejtés erdejébe. Majd a szaxofonos lány fordult felém, arcát furcsa érzelem, de sietek, ne haragudj, most megyek! Siettem láttam még utoljára őket, vidám mosolyogva a gazdag népet. A könnyek, ti haszontalan gyémántok, mindig akkor jöttök, mikor nem vár gazdátok. A vonatok birodalmában egy padra kuporodva utatokra eresztelek titeket, ha már kijöttetek, akkor nem tartalak vissza titeket. Na add fel, ez illik hozzád, kaptam a jó tanácsot, de már késő és nem akarom ezt folytatni, a kijárt ösvényt fogom járni. Ha kell ártok magamnak, míg bírja elmém, ha kell megfosztom magam minden sikertől és sírok egymagam a sötétben, ne féljetek gazdagok én hozzátok soha nem érek!