Fljúga með mér

„Okay, but I hit a Night Fury"

Hablaty a tetőn térdel, zihál még a lépcsőzéstől, a méterszer méteres vasdobozt használja asztalul, aminek belsejében áram- és optikai kábelek találkoznak és futnak tovább mindenfelé. Parabola antennákat meg egy villámhárítót kellett kerülgetnie, hogy le tudjon pakolni, de végre minden a helyén. Aprócska netbook (a harmadik legértékesebb holmija) pihen előtte, a monitor fénye minimális, éppen csak látja, mit csinál (meghackkeli az alant lakók wifijét, remélve, hogy nem a saját mobilinternetét kell használnia), miközben a CB rádiót összeköti a géppel, a vonalak felélednek, előbb csak fehér zaj a fején lévő headsetből, aztán már érhető szavak érkeznek, ahogy állít valamennyit a rádión. Kiáltozás, hörgés, parancsszavak.
- Hablaty vagyok a tetőről – szólal meg halkan.
- Tisztán hallak, Hablaty – hangzik Bélhangos válasza. – Mi tartott eddig? Inkább ne válaszolj, próbáld ki a többi csatornát is.
- Máris – sóhajtja, és kattint egyet, bejelentkezik, mindenki vissza, és rendben is van az egész. – Minden a helyén. A kamerák képe megvan?
- Ezen te ne aggódj – jön a felelet, mire mérgesen szusszant.
- Vettem – mondja végül, és kattint egyet, a közös frekvencia interferencia nélkül köti össze őket az éterben. Sokkal jobb lenne egy másik rádió, egy másik technika, ami olcsóbb és újabb, de persze, ezt senki nem hiszi el neki. Mellesleg az gyorsabb lenne, és nem menne tönkre az első fuvallattól.
Kikapcsolja a monitort és felkapja a maga mellé dobott fényképezőgép-állvány táskáját meg magát a gépet (a legértékesebb holmija), és otthagyja az antennákkal körülölelt helyet, hogy kilépdeljen a magas peremmel körbekerített tető legszélére. Talán ma szerencséje lesz.
Pillanatok alatt felállítja az állványt, odacsavarozza hozzá a gépet, a beállításokkal sem szöszöl, kiteszi a plusz vakut és jöhet az okos telefonja (a második legértékesebb holmija), és a saját tervezésű programot futtató szerkezet, amit egy régi mobiltelefonból fabrikált hónapok keserves munkájával. Összeköti a három kütyüt, és már kész is a világ legtökéletesebb gépezete, amivel repülő sárkányokat lehet fotózni éjszaka.
- Most biztosan sikerülni fog – suttogja maga elé, ahogy izzítja a készülékeket. Leül az állvány mellé, a peremnek vetett háttal és vár. Ezen kívül semmi dolga az ég világon. Túlságosan hasznavehetetlen hozzá. Szóval ül és vár, viszonylagos biztonságban.
A hangok nem csak a fülesen keresztül szűrődnek el hozzá, odalent amúgy is biztos áll a bál, és ez a legszebb kifejezés, amit használhat rá – mióta kitalálta a kommunikációs rendszert, nem engedték a sárkányvadászat sűrűjébe. Fészkek itt, fészkek ott, és valahogy mindig túl közel, már-már bántóan és kényelmesen közel estek a lakóhelyükhöz. Mintha a sárkányok csak azért jönnének ide, hogy ők kifüstöljék őket, jó sárkányvadász-vikingutód módjára. Aminek nagyjából öt-hatszáz éve van hagyománya a klánjukban (a törzsükben, a családjukban), és Hablaty nem is érti, miért van erre szükség. Annyi hasznosabb dolgot tehetnének, amivel nem ártanak más lényeknek. De persze, ha ilyesmit mondana (már megint), az apja csak szobafogságra ítélné (nem mintha nem a szobájában töltené az ideje nagy részét), vagy elvenné tőle valamelyik kütyüjét (ami biztos halál, ha valamin nem tud ügyködni, nincs mivel lefoglalnia magát). Szóval igen, kamaszkor, annak minden nyűgével együtt. A világ utálja őt. Ő is utálja a világot. Van pár hobbija, ennyi az egész. És nem utolsó sorban, a sárkányvadász családja. Nem elhanyagolható, ha az év nagyjából minden tizedik éjszakáját egy tetőn dideregve töltöd, hogy a többiek „hasznára légy" annyival, hogy működésre bírsz egy ősöreg CB rádiót.
Mélyen sóhajt, rápislog az telefon kijelzőjére, pont amikor vörös pont villan rajta, hihetetlen gyorsasággal, és egy pittyenés felette, a vaku felvillan, mint egy villám, olyan, és kattan egy ismerőset a fotógép. Hablaty nem látta, mi került lencsevégre, nem látta azt sem, mi tartott felé, galamb csak, vagy nagyobb, de a következő pillanatban puffanás.
Velőtrázó ordítás.
Dühös sárkányüvöltés.
- Elkaptam – motyogja maga elé szédülten, de nem várja meg, hogy a gép fel is dolgozza a sötétben lőtt képet, a tető túlsó széléhez rohan.
A következő ház teteje valamivel alacsonyabb, pont rálát, valami vergődik rajta, sötét, nem lát semmit, csak egy árnyat és apró szikrák, belegabalyodott valamelyik kábelbe. Ha megrázza az áram, vége.
Hablaty legfőbb hibája talán az, hogy előbb cselekszik, s csak aztán gondolkodik. Előbb ugrik át a másik tetőre, mintsem felmérné, hogyan jut majd vissza, és előbb siet oda reszkető léptekkel a sárkányhoz, minthogy végiggondolná, hogy az apja szerint nyugodtan hagyhatná, hogy itt érje a végzet. A sárkány messziről rámordul, de nem foglalkozik vele.
- Maradj nyugton! – szól rá (angolul, ezt biztosan érti, ugye?), mikor mellé térdel, és ledlámpát kap elő zsebéből. A pikkelyek feketék, a kábelek ragyognak, a sárkány mélyről jövő morgást hallat. Villámgyorsan kesztyűt húz, fogai közé kapja a lámpát. Óvatosan átvágja a szikrázó végűt, a másik kettőn szerencsére csak információ suhan, azok nem veszélyesek. Amint végez halkan sóhajtva csúszik hátrébb.
A sárkány ráugrik.
Ja igen. A sárkányok veszélyesek.
A súlya a betonhoz szegezi, még akkor is, mikor egy szempillantás alatt alakot cserél.
- Már nem is olyan jó ötlet – morogja az arcába. Az angolja tiszta. A hangja bársony-mély. A szemei aranyszínben világítanak (a lámpa elgurult, csak a gyenge holdfény világít, ami valljuk be, nem sok). Biztosan fi- vagyis hím.
- M-megrázhatott volna az áram... – suttogja rekedten. Mozdulni sem mer, a sárkányfiú kezei így is bármelyik pillanatban összeroppanthatják a nyakát.
- Hablaty?! – hallatszik a fülében a hang. Bélhangosé. Legalább harmadjára szólítja.
- I-igen... – leheli (ösztönösen azon a nyelven, amin hozzászólnak).
- Végeztünk, pakolj össze. – A sárkány érdeklődő pillantást vet a headsetre, nem értheti.
- Máris – hagyja rá. – Vétel. – És a vonal megszakad. Hablaty nyel egyet. Esélye sincs segítséget kérni, talán a sárkány is tisztában van ezzel, ugyanis lassan felegyenesedik, már csak a csípőjével szorítja őt le. Mosoly játszik az ajkain, a mimika egészen emberivé teszi. – H-hé... megmentettelek!
- Hm? És ezért miért kéne elengednem téged? – érdeklődi túl nyugodtan.
- Hát...
- Te meg a fajtád halomra öltök minket! – sziszegi dühösen, ismét felé hajolva.
- Én soha nem bántottam egyetlen sárkányt sem! – vág vissza, kiabálásnak érzi de csak a normál beszédhangjára telik. Utálja, hogy az ostoba általánosítások miatt szívja meg mindig. – Szóval akár meg is léphetnél a fenébe. Ha nem vagyok ott öt perc múlva, egy halom sárkányölővel kell szembenézned. – Az egyetlen, amivel elriaszthatja, ha megijeszti. Ha nem éri meg a vérét venni. Az egyetlen alkalom, amikor a származása megmentheti az életét.
A sárkány ránéz, a szemeibe, rezzentelenül.
A francba, pontosan tudja, mennyire félek tőle.
Elmosolyodik, felugrik, a tető széléhez kocog, egy lépés és felzúg a sárkányszárnyak semmi mással össze nem téveszthető hangja, ahogy távolodik. Hablaty reszket még pár percig ott feküdve a hideg betonon, jeges verejtékben fürödve, és – és a kés, amivel elvágta a kábeleket, a kés, amit az apjától kapott, végig a kezében volt. Megvédhette volna magát, döbben rá, majd elteszi a fegyvert. Nem lett volna képes rá. Biztosan nem.

Másnap reggel nagyjából négy és fél óra alvás után kávét dönt magába és ébredezve bámul maga elé a konyhaasztalnál, mikor eszébe jut a fénykép. Egészen eddig csak a következményeken járt az esze, a sárkányon, akivel találkozott az éjjel. Még a fajtáját sem tudja. Most viszont lelkesülve felrohan, hogy megnézze, mi lett a képből, ez lehetne a nagy áttörés.
A fénykép: egy sötét árnyék, zölden villanó szemek. A pikkelyei elnyelik a fényt. Talán azért zuhant le, mert megvakította egy pillanatra a vaku. Erről aztán senki nem hinné el, hogy ez egy sárkány. Csalódottan sóhajt és inkább készülődni kezd. Miért pont ez a fekete színű akadt horogra, mikor annyi más fajta van? Jobb, ha máris elfelejti a dolgot.
A vadászat utáni reggelek egyhangúak, de legalább a többieknek nincs energiája arra, hogy őt zaklassák valamivel, a fejére húzhatja a zajszűrős fejhallgatót (egy hónapnyi spórolt kajapénze – a negyedik legértékesebb holmija, és innen nem listázunk tovább) és szundizhat egyet a busz átellenes végében ahhoz képest, ahol a többiek ülnek. Egyedül Astrid nem borul az ülésre szelíden hortyogva, pedig ő is ugyanolyan fáradt lehet, mint bármelyikük. Ő ébreszti a társaságot két perccel a megálló előtt.
Az iskola – nem lényeg. Magánkézben, némi pénzért cserébe eltekintenek a túl sok hiányzástól vagy a heti egy mosottrongy állapotban való megjelenéstől. Nem kell második nyelvet tanulniuk, mert mindannyiuknak van. Hablaty csak azért utálja, mert mindenki utálja őt. A gazdag szülők gazdag gyerekei nem állnak szóba a flúgos északi társaság legflúgosabb tagjával. (Az indok: „nem érteni az akcentusod, északi". Hablaty tökéletesen beszéli az angolt. BBC English, kérem szépen. Nem erőlködik, hogy társasága legyen.) Szóval szereti az irodalmat, a történelmet, a művészetet és az informatikát. Elvan a matematikával és hasonszőrű társaival. Megveszekedetten gyűlöli a testnevelést és nem hajlandó sportolni. Ennyit erről, a kamaszkor gyűlöli az iskolát. Hablaty egyszerűen csak unja.

Hazafelé lemarad a többiektől, akiket ez nem zavar, mindig vagy előttük rohan, de jobbára mögöttük kullog. Csak hagyják békén. Még mindig fáradtak az éjszaka miatt, úgyhogy nem igazán nagy kérés. A második sarkon veszi észre, hogy valaki követi.
Teljesen lemarad, nem pillant hátra és másik buszra száll, mint amivel mennie kéne. Astrid észreveszi, de nem szól semmit, és aki a nyomába van, utána lendül egyetlen kiszámított ugrással, mielőtt az ajtók becsukódnának. Semmi kétség, a srác követi.
Úgy tesz, mintha fontos lenne a telefonját piszkálnia, valójában csak megpróbálja a sötét kijelzőn meglesni a tükörképét. Annyi biztos, hogy magasabb, mint ő. Fekete a haja és rövidre van nyírva. A ruhái szintén feketék, alul van öltözve az évszakhoz képest, ráadásul napszemüveget visel. Hablaty feljebb húzza a sálát a nyakán.
Valahol a belvárosban száll le, ott, ahol sokan vannak. Csendben baktat a macskaköveket bámulva, hirtelen ötlettől vezérelve beszalad egy pékségbe, maradék apróból vesz egy kávét, muszáj mozgásra bírnia az agyát, akármilyen fáradt is. Miért is nem hívja fel az apját? Mert sejti, hogy nem ilyen egyszerű. (Mert meg akarja mutatni, hogy igenis képes megvédeni magát, ha kell. Bárkitől és bármitől. Már nem gyerek, világos?)
Leül a tér közepén egy üres padra és úgy tesz, mintha várna valakit. Ide mersz jönni? Túl sok az ember, hogy bármit is tegyen vele ez az idegen. És egy perc múlva lehuppan mellé a srác. Hablaty hátralöki a fejhallgatót, szabadultan dübörög elő valami amerikai indie rock. A caffee to gós poharat szorítja.
- Mit akarsz tőlem? – kérdi pár másodperc latolgatás után.
- Kíváncsiság – mosolyog rá az idegen. A mosolya harapós ragadozómosoly. A fogai fehérek.
- Mégis mire vagy kíváncsi? – hökken meg, és zavartan bámulja a napszemüveg fekete lencséit. Semmit nem lát a másik szemeiből.
- Miért is ment meg egy magadfajta egy magamfajtát? – tudakolja kissé összeráncolva a homlokát és odanyúl, majd felemeli a szemüveget. A tekintete arany. A pupillái keskenyek és olyanok, mint a macskáéi.
Hablaty hátrahőköl, és addig távolodik tőle a padon, ameddig az lehetséges. A sárkányfiú tegnapról! Mintha nem tudta volna, de azért akkor is elég meglepő. Miért vegyül egy sárkány emberek közé?
- Nem gondolkodtam, csak megtettem – válaszolja egyszerűen, az igazságot. – Nincs rajta mit ragozni, oké? Ha csak ennyi, már mehetsz is.
- Az emberek mindig ilyen mogorvák? – kérdi félig nevetve. – Vagy csak az olyan fiókák, mint te?
- Csak ha nem alszanak eleget – mondja mély levegőt véve. Talán szóval tarthatná még egy kicsit. Kíváncsi volt rá. Kíváncsi a tettére. Mikor mondott neki utoljára ilyet valaki? Soha.
- Ó, értem – biccent magának a sárkány.
- Hogy hívnak? – kérdezi felnézve, belekortyolva a kávéba. Már majdnem kihűlt. A sárkány elgondolkodva pihenteti rajta a szemeit. Érdeklődve, kíváncsian, mindenféle gyilkos indulat nélkül. Hogy lehetnek egy fenevadnak ilyen szelíd szemei?!
- Álmodozó* – szól végül. Álnév, hát persze.
- Én Hablaty vagyok. Örvendek... vagy mi. – Elmotyogja a végét, megrándul a jobbja, végtére is semmi baj nem lehet abból, ha rendesen kezet nyújt, ahogy illik. Álmodozó meglepetten bámul rá. – Az emberek ilyenkor kezet fognak – fűzi hozzá magyarázatnak. A sárkány megérinti a tenyerét az ujjai hegyével. A bőre világos, a körmei hosszabbak, mint az indokolt, a bőre perzsel és azonnal visszahúzza a karját. Szóval ő is óvatos.
És csend.
Hablaty nem igazán tudja, hogyan kell hosszabban beszélgetni valakivel, aki... Az állítás helyesen: Hablaty nem tudja, hogyan kell hosszabban beszélgetni bárkivel. Nem csinálta még. Megakadtak. Mielőtt elgondolkodhatna a helyzet kínosságán, Álmodozó felugrik.
- Szóval kvittek vagyunk, vagy mi? – Hablaty biccent felé, bár nem gondolná, hogy az áramütéstől való megvédés egyenértékű azzal, hogy nem akarja megölni, de jobb nem kekeckedni egy sárkánnyal. Álmodozó készül elsétálni, mire bevillan valami.
- Várj! – ugrik utána hirtelen, a kávét majdnem kiönti, a másik viszont megtorpan és visszafordul. – Csak még egy kérdés – hadarja. – Mi... milyen sárkány vagy? – Egészen lehalkítja a hangját, körülkapja a tekintetét, de senki nem figyel rájuk.
Álmodozó rávillantja a ragadozómosolyt és a szemére húzza a napszemüveget.
- Éjfúria vagyok – mondja lassan, és valahogy örömmel figyeli, ahogyan Hablaty elsápad.
- Náttskuggaætt...** – suttogja maga elé döbbenten. A kívülről ismert sárkánykönyv már suttogja is rúna-írott évszázados szavait:
Sebessége: ismeretlen.
Mérete: ismeretlen.
A villám és a halál istentelen ivadéka. Soha ne ütközz meg vele. Egyetlen esélyed, ha elbújsz és imádkozol, hogy ne leljen rád.***

Mire felocsúdik, Álmodozó nincs sehol.
Megbékült vagy sem? Vadászik rá vagy sem? Van esélye ellene vagy sem?
(Imádkozz, hogy ne leljen rád.
Már késő.)

Kémia óra, felelés. Ő marad a végére, addig bőven ráér. A vázlatfüzetbe firkál, a vonalak alakká állnak össze. Egészen hasonlít Álmodozóra. (Hogyan találhatta ki ezt a béna nevet? Na, nem pont neki kéne beszólnia...) Emlékezetből veti papírra a vonásait, a szemeit. A hangja a tömegben másodjára annyira nem fogta meg. Rövid haj és hófehér bőr. Még neki is egészségesebb színe van nála. A sárkányok elég jól álcázzák magukat, de bizonyos dolgokat nem tudnak elrejteni magukról. Szemszín, hajszín, bőrszín. Egyes sárkányoknak ezért szükségtelen felvenni az emberi alakjukat. Ennek az éjfúriának szerencséje van ezzel a külsővel. Annyira nem hivalkodó, hogy egy vadász rögtön kiszúrja. De azért Hablaty a helyében sokkal óvatosabb lenne. Ha például ő maga képzett és gyakorlott sárkányölő lenne, becsalhatta volna egy mellékutcába, hogy végezzen vele. Megremeg a keze a gondolatra. Képtelen lenne ilyesmire. Ő nem olyan mint a többiek. Lehet, hogy sokkalta gyengébb, és emiatt semmire sem jó, de nem lenne képes megölni egy sárkányt. Nem is érti pontosan. De az erőszak nem az ő asztala. Inkább ha lehet, minden ilyen helyzetből kihátrál, s ha kell, látványosan menekülőre fogja a dolgot. Nem érdekli, hogy emiatt gyávának bélyegzik, ő csak nem akar ártani senkinek. Olyan nagy baj ez?
(Hogy lehetnek egy fenevadnak ilyen szelíd szemei?)

A cím: 'repülj velem', izlandi; Alexander Rybak – Into a fantasy c. dala nyomán
A fejezetcím: „De eltaláltam egy éjfúriát!"; Hablaty, az első film hetedik percében.
*Fogatlan neve a könyvekben [Cressida Cowell – Így neveld a sárkányodat] Fogatlan Álmodozó [Toothless Daydream], ami a fajtáját jelöli elsősorban, amit Halvér talált ki.
**Éjfúria; izlandi
***Szintén az első filmből vett idézet, a huszonharmadik perctől kezdve.

A blogomon van szerencsém ügyködni néhány dolgot a fic kapcsán, nézzetek be oda is: never-marauders-land. blogspot. hu/2014/10/fljuga-me-mer-01. html