Can´t fight the moonlight....
Köszönöm Kunoichinek a segítséget :)
Meleg nyári nap volt. Egy köpönyeges nő közeledett a roxforti kastély felé, de egy hirtelen elhatározással megállt, s mélyen beszívta a meleg szellőt, mely lustán simogatta arisztokratikus arcát. Tekintete a távolba révedt, s gondolataiba merülve fürkészte a birtokot.
Semmi sem változott... állapította meg, s szája sarkában piciny mosoly játszott. Mintha csak tegnap lett volna, hogy elsőévesként először lépett e kastély falai közé. Felsóhajtott, majd továbbindult, közben emlékek ezrei cikáztak fejében...
Á, ott a vén fúriafűz... szegény Remus... a vadőrlak, a tó, s benne a sellők... az erdő és a thesztrálok... amiket persze csak gyerekkori legjobb barátja látott... sokat mesélt róluk, viszont ő sosem tudta elképzelni, valójában minek is higgye eme ,,pompás lényeket", ahogy barátja szokta emlegetni őket.
Gyorsan haladó léptei visszhangot vertek, ahogy a kövezett udvaron haladt. Elhagyta a négy hippogriffel díszített szökőkutat, s máris a kastély hatalmas bejárati ajtója előtt találta magát. Hirtelen nagy szél támadt, s lefújta a nő fejéről a csuklyáját. Megborzongott, mikor a szél belekapott hosszú piszkosszőke hajába.
Úgy látszik, már tudnak az érkezésemről... gondolta, s benyomta a hatalmas faajtókat.
Megérzése nem csalt, mert amint belépett, egy idős férfit pillantott meg. A férfi lágyan mosolygott rá, kék szemei csak úgy szikráztak a jókedvtől.
– Gabrielle! Micsoda öröm kegyedet újra itt látni! Huhh, a mindenit! Kegyed aztán igazi szépség lett! – Huncutul kacsintott egyet.
– Számomra a megtiszteltetés újra itt lenni, Dumbledore professzor! – mondta Gabrielle kicsit szégyenlős mosollyal.
– Jaj, hagyjuk már ezt az udvariasságot! – mondta az igazgató, s megölelte rég nem látott tanítványát.
Gabrielle kicsit meglepődött. Ahogy jobban szemügyre vette Albust, sokként érte annak jelenlegi állapota. A professzor kedves szemei körül karikák éktelenkedtek, arca beesett volt. Nem gondolta volna, hogy a híres Albus Dumbledore, Tudjukki legnagyobb ellenfele, valaha is így fog kinézni. A következő pillanatban érte a második sokk. Még fel is sikoltott.
– Merlinre! Mi történt a kezével? – kérdezte a nő, miközben óvatosan kezébe vette a beteg végtagot. Ilyet még életében nem látott, pedig az utolsó pár évben sokszor volt szerencséje a legkülönbözőbb sérülésekhez. – A keze mintha szénné égett volna... ez, ez... ehhez foghatót még sosem láttam.
– Nyugodjon meg, gyermekem – mosolyodott el Dumbledore szomorkásan –, már nincs semmi baj. Ezzel jár, ha valaki kísérletezik. Na, de elég volt! Egy szót se többet rólam, inkább kegyed meséljen.
Miközben a folyosókon sétáltak, Gabrielle mesélt, s az igazgató hallgatta.
– Hát... miután elhagytam a Roxfortot, gyógyítónak mentem tanulni, de ezt már tudja. Sajnos nem tudtam befejezni a tanulmányaimat, mert háború volt, s nekem el kellett mennem... bizonyos okokból. Külföldre utaztam, hogy igazi mesterektől tanuljak, és hát, úgy hiszem, ez meg is hozta gyümölcsét. Azonban hiányzott az otthonom, haza akartam térni valamikor. Az, hogy meghívott ide, professzor úr, csak másodlagos ok a visszatérésemre. Ez évben le szeretném tenni a gyógyítói vizsgámat – mosolyodott el –, hogy a Szent Mungóban gyógyítóként dolgozhassak. – Szünetet tartott. – Igazából, amikor megtudtam, hogy egy csecsemő legyőzte a Sötét Nagyurat, meglepődtem. Meghökkentett a hír... vissza szerettem volna jönni, de nem is tudom... valami visszatartott.
– Semmi baj, gyermekem, az a fő, hogy most épen és egészségesen itt van. Bár az az ötlete, hogy a Szent Mungóban fogja elfecsérelni gazdag tudását, elég szomorú hír.
Gabrielle megtorpant. Kérdő tekintettel nézett az idős férfire.
– Szóval, nem csak azért hívatott ide, hogy a hogylétemről érdeklődjön, ugye?
– Nem, valóban nem… Komolyan mondom, vág az esze, nem is tudom, mért nem a Hollóhátba került!
Gabrielle egy mindentudó grimaszt vágott, s Albus nem is firtatta tovább e kényes témát.
– Arra gondoltam, hogy a vizsgái letétele után talán elválalja, hogy itt fog tevékenykedni főgyógyítóként. Tudja, Poppy kiváló munkaerő, de már ő is szeretne egy kicsit megpihenni.
– Áá... értem. – Elgondolkodott egy pillanatra.
– Nagyon jó körülmények közt dolgozhatna itt. Van egy kiváló bájitalmesterünk, aki nagy segítségére lehetne a gyógyító főzetek elkészítésében. És hozzáteszem – csak úgy magunk közt – a fizetés sem a legrosszabb – vigyorodott el az igazgató.
– Rendben. Ne vegye készpénznek a válaszom, de talán lehet róla szó – felelte bizonytalanul.
A lány észre se vette, hogy már az igazgatói irodát őrző kőszörny előtt állnak.
Talán Dumbledore mégsem öregedett meg annyira... gondolta magában Gabrielle. Hisz képes volt ilyen gyorsan ilyen hosszú távot megtenni...
Vagy csak neki tűnt hosszúnak az ideút?
Perselus Piton az irodájában ült.
Egy újabb keserves tanév... morgolódott magában. Bár, azért van valami jó is a rosszban... elvégre a kedvenc szakterületemet oktathatom... húzta el a száját kaján vigyorral. De ez az új ötlete a vénembernek... nem tudom, minek akar felvenni új ápolót. Végül is, Poppy kiváló a szakmájában.
Épp a Dumbledore-tól kapott szokásos diáklistát olvasgatta – amin sajnos Potter is rajta volt –, mikor egy főnix alakú patrónus jelent meg az irodája közepén.
– Beszélni szeretnék veled, Perselus – hangzott a férfi fejében az igazgató hangja. – Be szeretném mutatni az új ápolónkat.
– Ez remek – sóhajtott fel bosszúsan a bájitalmester. – Azonnal megyek!
A főnixmadár semmivé foszlott. Perselus a kandallójához lépett, vett egy marék hop-port, s bemondta az úticélját:
– Dumbledore irodája!
– Mindjárt megérkezik a bájitalmesterünk. Citromport? – kérdezte kedvesen az igazgató.
– Nem, köszönöm, nem kérek – felelte a lány udvariasan, közben pedig Dumbledore-t méregette.
Valami megváltozott a viselkedésében, állapította meg. Az előbb még borongós, komor volt, jelenleg viszont majd kicsattan az izgalomtól. Furcsa... gondolta. Jól hallom? Dudorászik? A nő elképedt. Kíváncsi vagyok, mi váltotta ki ezt a hirtelen jókedvet...
A következő pillanatban zöld lángok csaptak fel a kandallóban. Gabrielle háttal állt neki, ezért nem láthatta az érkezőt.
Perselus utálta a Hop Hálózatot használni. Most is néhány másodpercbe telt, míg kitisztult a látása.
A szoba évszázadokon keresztül ugyanígy nézett ki, semmit sem változott. A falon békésen szunyókáltak a Roxfort hajdani igazgatói tulajdon portréikon. A furcsa szerkentyűk monoton kattogó és csilingelő hangot hallattak. A szépen díszített polcokon régi könyvek és a Roxfort ereklyéi foglaltak helyet. Az íróasztal mögött az egyik polcon a Teszlek Süveg feküdt mozdulatlanul. Perselust kirázta a hideg, ha a beosztási ceremóniára gondolt. Még hosszú idő után is hallotta fejében a Süveg szavait…
– Hmm… Igen. Nagyon összetett személyiség vagy. Nehéz ügy, nehéz... Van itt kiváló tehetség és intelligencia, de még milyen! Bátorság, és egy jó nagy adag bizonyítási vágy… érdekes… a Hollóhátban sokra vihetnéd... a Griffendélben is megállnád a helyed...
– Azt kötve hiszem... – felelte a fiú dacosan a Süvegnek.
– Valóban így gondolod? Nézzük… bizonyítási vágy, tehetség, sóvárgás az elismerésért... Akkor hát legyen… MARDEKÁR!
Emlékeiből kirántva magát úgy érezte, mintha álomból ébredt volna. Egy hosszú rémálomból...
Az igazgató, mint általában, a hatalmas dolgozóasztalánál ült, s két kezét egymásnak támasztva, várakozóan nézett rá. A pillantásában volt valami, ami Perselusnak egy kicsit sem tetszett. Izgatottságot és kíváncsiságot fedezett fel a mélykék szempárban.
Az asztal előtt egy nőt pillantott meg. Fekete utazótalár volt rajta, s lágy esésű, halványkék ruha. Piszkosszőke haja hullámosan omlott le a derekáig.
Mintha már láttam volna valahol... gondolta Perselus. Nagyon ismerős...
A hölgy hátrapillantott a válla mögött.
Gabrielle először nem mert a férfi arcára nézni, inkább csak a szeme sarkából pillantott a bájitalmesterre.
Albus azt mondta, hogy a szakmájához képest fiatal. Bár igaz, hogy magas, szinte betegesen soványnak tűnik, van valami... megfáradt, öregemberes a tartásában... Egy ideig még elmélázott ezen, majd úgy döntött, ideje bemutatkoznia. Lassan fordult meg a tengelye körül, s ekkor vette észre, hogy a férfi már mögötte áll. Erőt vett magán, s megszólalt:
– Gabrielle Moonlight – mondta, s felnézett a férfi arcába – vagyo... – Nem tudta befejezni a mondatát, elképedt, s elakadt a lélegzete. Mintha a nyakába öntöttek volna egy dézsa hideg vizet.
Perselus azonnal felismerte a nőt. A szép, mandulaformájú zöldesbarna szempár, a selymes, piszkosszőke haj, a finom, arisztokratikus arcvonások, a lágy, puha száj...
– Gabrielle... – Ennyit tudott kipréselni magából. Annyira meglepődött, hogy képtelen volt arcvonásait rendbe szedni, okklumenciával maszk alá rejteni valódi érzelmeit.
– Úgy látom, nem kell bemutatnom titeket egymásnak – vigyorgott Albus. – Azt hiszem, most inkább magatokra hagylak. – S ezzel kiment az irodából.
Az igazgató távozása után még egy jó ideig csak álltak szemben egymással. Mindketten a másik arcát fürkészték.
Szegény Perselus! Úgy néz ki, mintha az elmúlt évek alatt csak kínozták volna. Bár, Lily halála bizonyára hozzásegített a jelenlegi állapotához... gondolta, s egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát. Kinyújtotta kecses karját, hogy megérinthesse a bájitalmester arcát. Vajon csak álmodik, vagy ez tényleg a valóság?
Perselus ösztönösen elhúzódott a kinyújtott kéz elől.
Ahogy vártam, mosolyodott el magában Gabrielle. Mégsem álmodom...
Piton nem is tudta, miért lépett hátra. Legbelül vágyott a nő lágy érintésére, de... mindig itt van ez a DE...
Felsóhajtott magában, s újra közelebb lépett a lányhoz. A felé nyújtott kéz még mindig ugyanott volt, ahol az előbb. Perselus viaskodott a józan eszével.
Ne, ez veszélyes lehet! szólalt meg benne egy hang. Dehogy lehet veszélyes... Hiszen ez Gabrielle, már gyerekkorom óta ismerem. Sosem tudna ártani senkinek, még egy légynek sem, és főleg nem nekem, válaszolta a hangnak. Emlékezz mit tettél vele hetedikben, szólalt meg újra a hang. Már bocsánatot kértem, és különben is, mondta, hogy már nem haragszik rám...
Erőt vett magán, s óvatosan megérintette a nő kinyújtott karját.
A bőre puha, mint mindig is volt, emlékezett vissza. Én készítettem számára kézkrémet, úgy látszik, még ma is használja. Kellemes érzés járta át.
Gabrielle meglepődött ezen a gesztuson. Tudta, hogy Perselus mindig is undorodott attól, ha valaki hozzáért.
Lily tanította meg Perselust, hogy egy érintés nem csak rossz lehet, hanem barátságos is és gyengéd... De úgy látszik, Perselus e tanult tulajdonsága Lilyvel ment a sírba … Megrázta a fejét. Elég ebből! parancsolt magára.
Kínos csönd támadt. Mindketten hitetlenkedve nézték a másikat.
– Megváltoztál... – Ez hülyeség ! Miket beszélek? gondolta a lány, s halványan elpirult.
Perselus teljesen elfeledkezett magáról, úgy tűnt, meg sem hallotta, és csak nézte őt tovább. Erre a lány még jobban elvörösödött. Úgy döntött, itt az ideje végetvetni ennek, különben nem tudja megtartani a méltóságát a férfi előtt. Ezt nem hagyhatta, még ha Perselusról is van szó. Azért még nem felejtette el mindazt, amit a férfi művelt vele annak dacára, hogy mi mindent megtett érte.
Igaz, utána megmentette az életemet, de akkor is... ez jobban fájt mintha megsebesültem volna, emlékezett. Ami volt, elmúlt. Lezártam a múltat, a fenébe is vele! kiáltotta magában határozottan, s elhúzta kezét a férfiéból.
Gabrielle kissé sokkos állapotban roskadt vissza a karosszékébe. Perselus elfoglalta a vele szemben levőt.
Valóban megváltozott. Bár, még mindig betegesen sovány és falfehér a bőre, viszont az emlékeimben levő fiú arca nem volt ennyire... ennyire beesett és sápadt, kereste a megfelelő szavakat. Úgy néz ki, mintha legalább ötven évet öregedett volna. Utoljára körülbelül tizenöt éve láttuk egymást... Hosszú idő, merengett el, közben szórakozottan játszott egyik hajtincsével.
Perselus fejében nagy csata dúlt. Feltörő emlékek zaklatták, s ő nem tudott semmi másra gondolni.
Hogy megnőtt, és milyen szép lett. Szinte semmit sem változott, velem ellentétben. És a szemei még mindig annyira hasonlítanak Lilyére... Fájdalom hasított belé. Nem fizikai, nem. Lelkébe mintha tőrt szúrtak volna. Nem, elég! parancsolt magára. Elég a szentimentális érzelmekből! Felsóhajtott, s a fájdalom tompulni kezdett. Felpillantott a nőre, aki épp fürkésző tekintettel figyelte.
– Még mindig okklumencia? – kérdezte.
Nagyon érdekes, gondolta Perselus. Gabrielle mindig is átlátott rajtam. Elmosolyodott magában.
– Igen, még mindig – felelte.
– Megnőttél – jelentette ki a lány, csak hogy ne legyen olyan kínos az a hosszú csönd, ami újra rájuk nehezedett.
Azóta sem lett a szavak embere, állapította meg Gabrielle. Meg kell tanulnom újra olvasni a testbeszédéből, sóhajtott fel magában.
– Valóban? – kérdezte a férfi, hangjában egy piciny gúnnyal. Nem mert a nő arcába nézni, így inkább Dumbledore halkan kattogó szerkentyűit kezdte el tanulmányozni.
Gabrielle meglepődött. Nem erre számított.
– Szóval, itt ül velem szemben korának legfiatalabb bájitalmestere, bár, ami engem illet, én nem mondanám, hogy lelkileg is annyi, mint amennyi fizikailag – vágott vissza jól bevált szókimondó stílusával.
Ezzel elérte a kívánt hatást. Fellélegzett, mikor Perselus arcán halovány mosolyt fedezett fel.
Ez még mindig hatásos, mosolyodott el.
Dumbledore a megfelelő pillanatban jött vissza az irodájába. Igazából nem volt meglepve a látványtól, miszerint Perselus mereven ült a karosszékében, míg, érdekes módon, a nő arcán pír volt.
– Fiatalság, mennyi öröm s mennyi bűn – jegyezte meg. Elérte a kívánt hatást. Perselus és Gabrielle zavarát látva az igazgatón jót szórakozott magában. Kuncogva ült le a kényelmes karosszékébe. Ezzel ellentétben Gabrielle felpattant, szőke haját kisimította arcából, s olyan arcot vágott, mint egy durcás kisgyerek.
– Elfogadom az állást addig, míg Madam Pomfrey nem lesz újra olyan állapotban, hogy betölthesse az őt megillető állást – mondta komoly elszántsággal.
– Felettébb örülök a döntésének – mosolygott az igazgató. Fürkésző kék szemeivel figyelte a lányt.
Gabrielle-nek ilyenkor mindig kellemetlen érzése támadt. Mintha az igazgató mélykék szemei röntgensugárként hatolnának át rajta, egyenesen a lelkébe látva.
Ijesztő… gondolta, s kirázta a hideg.
– Akkor megegyeztünk – biccentett. – Én megyek is a dolgomra. Norvégiában tartózkodtam, csodálom is, hogy Fawkes meg tudott találni. – A főnixmadárra nézett, amely békésen szunyókált az ülőrúdján.
– Tudja, a főnixeknek vannak olyan képességei, melyekről egy átlagos bagoly csak álmodhat – kacsintott az igazgató.
A nő halvány mosollyal bólintott.
– Akkor én most… – tett egy lépést hátrafelé – megyek is. Megtiszteltetés volt számomra újra találkozni önnel, Mr. Piton. Remélem, sikeresen tudunk majd együttműködni. – Biccentett a két férfi felé, s kilibbent a szobából.
Dumbledore mindentudó mosollyal nézett a lány után, Perselus pedig legbelül meghökkent. Szinte fájdalmas volt számára, hogy a nő így beszélt vele. Lemagázta, ez azért már felettébb sértő.
Nem szólt semmit, csak gépiesen felállt, s a kandallóhoz lépett. Mivel Dumbledore nem szólt semmit, a zöld lángok közé lépett.
Az irodájába érve leroskadt a kanapéjára.
Ez a nap már rosszabb nem lehet... gondolta, s figyelte, amint a tűz vidáman lobog a kandallóban.
