Dob, dob, dob…

A szív furcsa szerkezet. Csak ül ott a bordáink között, és felfoghatatlan gyorsasággal és lankadhatatlansággal pumpálja a vért keresztül a testünkön.

Ez egyszerű. Csak biológia.

Az egyiptomiak azt hitték, hogy a szívünkkel gondolkozunk, az agy számukra csak egy egyszerű belső szerv volt. Azóta sokat fejlődött a tudomány, és rájöttek például, hogy az agyunkban keletkező kis elektromos ingerek irányítják a testünket, gyorsabban ver a szívünk, kipirosodunk és nekem speciel, még a gyomrom is remeg. A szerelem egy kémiai folyamat.

Igazság szerint én jobban kedveltem az egyiptomi verziót.

Itt fekszem a mellkasán – a többiek bizonyára nagyon meg lennének lepve, ha véletlenül benyitnának, pedig most kivételesen még pizsamában is vagyunk - és őrült módon azt hallgatom, hogy hogyan dobog a szíve.

Dob, dob, dobbanás, monoton lüktetés, ami minden egyes mozdulattal közelebb visz… a mihez is? A halálhoz?

Elképzelem, hogy ez a valami, ez a csupaizom kis tömeg egyszer majd megszűnik működni. Hogy csönd lesz.

(És nem tudom miért hiszem azt, hogy esetleg én is jelen leszek. Hiszen… jó, mindegy, ne akarok erre gondolni. Hogy ezek a szívdobbanások esetleg azt jelentik, hogy az enyémnek hamarosan vége szakad.)

A kisbabákat állítólag megnyugtatja, ha az anyukájuk a mellkasára fekteti. Hallhatják a szívdobogást, ami kilenc hónapig a mindennapjaikat jelentette.

Ha a saját szüleimről van szó, szeretek eljátszani a gondolattal, hogy két ember, egy férfi és egy nő, találkoztak, nagyon szerették egymást, olyan annyira, hogy elhatározták, összeházasodnak, és felnevelnek egy gyermeket. Sokáig vártak rám, aztán amikor apu meghallotta, hogy fiú lesz, örömében felhívta az összes barátját, anyu kicsit bosszús volt, mert ő lányt akart, de így nem is számított ez igazán. Míg a pocakja gömbölyödött, apu kékre festette a babaszoba falát, esténként sokáig vitatkoztak azon, hogy mi legyen a nevem, de végül nevettek, és apu puszit nyomott anyu hatalmas hasára.

Aztán megszülettem, és egy tragikus autóbalesetben meghaltak ezek a mintaszülők, a nagyszüleim repülője lezuhant, mikor hozzám igyekeztek, és a házunk, benne a kék szobával, leégett.

Igazából nem hiszem, hogy anyám valaha a mellkasára fektetett volna. Nem hinném, hogy az ő szíve örömtől dobogott volna a kilenc hónap alatt.

Nem jó magányosnak lenni. Sem felnőttnek. Eszem a sütiket, a tortákat, kuporgom a székben, és azt játszom, hogy még gyerek vagyok. Néha már magam is elhiszem, a kék babaszobával együtt.

Egy gyerek vajon tud szerelmes lenni?

Ez fontos kérdés. Több szempontból is.

Dob, dob, dob…

Jó ez így.

Most kiélhetem magam.

Egyébként tényleg megnyugtató.