-Szörnyeteg. - látom ahogy lép vissza pár lépést az előttem álló rózsaszín hajú lány, kezeit maga elé tartva, védekezően figyeli arcomat. Sikítana, de látom, nem mer. Mit vétettem? Miért kapom ezt minden alkalommal? Mit csináltam rosszul? Az előbb hallott szó, szikrát csapott a testemben, és ahogy agyam erősíti a TABU-szót és egyre többször vágja neki a fejemnek, a kis szikra lassan lángoló dühbe csap át. Vége van. Érzem, pár könnycsepp kibuggyan, smaragdzöld szemeiben látom szomorú, eltorzult arcom. Felkészültem. Sakura bizonytalan léptekkel közelít felém, kezét nyújtja, bűnbánó arccal néz rám. Ne nézz így! Sikítsák a gondolataim. Már a vöröslő erő kiszabadult testem börtönéből, rókafarok formájú gyilkos eszközöm lendül a lány felé és átdöfi a hasát. Mintha a saját kezemmel csinálnám. Érzem a belsőszerveinek érintését, a vérének melegét, pedig messze állok tőle. Könnyeim még erősebben törnek elő, látom a cseresznyevirágra hasonlító szerelmem száján csordogáló vérpatakot, mely állán megállapodva egy pillanatig, lecsöppen szépen domboruló kebleire. Nem akarok rá nézni, mégis testem magától cselekedik és végigmérem. Még így, vérben ázva is tökéletes. Sós könnyeimet felváltja a vér. Mindig ez van. Amikor átdöfök valakit, szememből vörös folyadék buggyan elő és saját vérem porlasztja hamuvá a testet. Mégis mi jogom van bárki életét elvenni? Mit vétett ez a lány? Az volt a bűne, hogy igaza van? Hogy tényleg egy... egy... Ismét perzselő a fájdalom, mely szívembe mar, ami már több ezer sebből vérzik. Minden áldozatom után, egy újabb seb, egy újabb emlék. Kellemetlen, maró emlék. A fegyverem levegővé válik, látom, ahogy Sakura a földre rogy, majd elterül és lyukas hasán állapodik meg a keze. Odalépek mellé, letérdelek, megakarom simogatni még meleg arcát, de ő utolsó erőfoszlányait összekaparva ellök magától. Nem hibáztatom. Miért tenném? Hisz ez az én hibám, és nekem kellene viselni a következményeit, de mégis más szenved. Felköhög egy adag vért, de képtelen meghalni. Látom ahogy kínlódik, görcsösen kapaszkodik az életbe, maradék belsőszerve utat találva a résen, tör kifelé. Több vér és halk zihálás. Ennyi amit érzékelek. Kifejlett szaglásom és hallásom lehetővé teszi, hogy az egyébként is rossz pillanatot, még rosszabbá tegye. Sakura megpróbál dühösen nézni rám, de mégis zöld szemében csak megbocsájtást látok. Egy utolsó, szívből jövő, ám annál fájdalmasabb mosoly, majd szeméből kialszik a fény; az élet fénye. Mint oly sokszor, utolsó csókot lehelek kihűlő ajkaira, majd késemet előkapva farzsebemből, véremet végigfolyatom a holttesten. Az, mintha klórmészbe mártottam volna, úgy bomlik le, majd tűnik el. Csak az emlék maradt utána. Miért? Az arisztokrata korban is ez történt. Mikor szerelmes lettem a főúr lányába, Hinatába. Akkor is ugyan ez ment végig. Akkor is együtt éltünk, békességben, boldogságban, de Hinata öregedni kezdett, én viszont fiatal maradtam. Akkor is Hinata "annak" nevezett, és... és akkor megöltem. Utána egy-két évszázadra rá Tenten a dojo-s lány. Úgy verekedtünk, úgy szidtuk egymást, mégis boldog voltam vele. De akkor én voltam a bűnös. Nem kellett volna hagynom a lánynak megnézni a hasamon lévő jelet, mely eltűnik, de ha akarom előjön. Olyan mint a tetkó, de mégis az nem tűnni el, majd a következő pillanatban megint ott van. Tenten először sokkos állapotban figyelte a hasamat, majd végig simított rajta, végül riadtan ugrott el és kimondta a TABU-szót. Akkor is egy halál adódott a már így is kifizetetlen számlámhoz. De nemsokkra rá megtaláltam Inot, a kis szőke, néha butuska, de egyébként tök normális csitrit, ki fülig szerelmes volt belém, én meg hagytam a csábításnak. Még az nap este, fent a lakásában végeztem vele. Pedig tényleg nem rosszból mondta ki, csak annyira jól esett neki az együttlét, hogy tudatlanságból kimondta a TABU-t. És vége lett. Karin és Temari is ugyan így jártak. Ők az én "kezem" által haltak meg. Olyan sok lány volt az életemben az elmúlt évszázadok során, hogy most már rengetegnek a nevére sem emlékszem, de az általuk okozott sebek a szívemen még ott vannak, melyek soha nem fognak begyógyulni. Sai... Hogy mennyire gyűlölöm azt az alakot. Ő tett ilyenné! Az ő hibája! Minden ami velem történik az ő műve! Most hogy visszagondolok arra az esetre, akkor nem is mertem volna arra gondolni, hogy valaha, akár gondolatban is, de ilyet mondok róla. Amikor a szüleim több száz évvel ezelőtt meghaltak egy polgárháború során, egyedül maradtam. Sok éven át egyedül kellett megküzdenem a bajjal és nem is vártam azt, hogy jön valaki és segít. Mégis ő volt az első ember, akiben éreztem azt a kellemes nyugalmat, amelyre szüleim halála óta vágytam, és nem mellékesen segített is. De utána jött az a betegség, ő meg eljött és valami vörös löttyöt akart megitatni velem. Persze, először elutasítottam, de ő bizonygatta, hogy ettől jobb lesz. Igen, tényleg jobb lett, csak azt az egy "apróságot" nem árulta el, amit lehet "mellékhatásnak" nevezni; a halhatatlanságot. Saiban csak a barátot láttam, de azt nem mertem elképzelni, hogy ő többet akar tőlem. Abban a löttyben, amit ő "elixírnek" nevez, abban a szarban volt ez a szörny is, ami most végzett a nem is tudom hányadik szerelmemmel. De miért fogom a szörnyre? Hisz az is én vagyok. Egy gyilkos. Semmi más, csak egy halhatatlan gyilkos, mely sorban szedi áldozatait. Amióta először megpróbált Sai lefektetni, azóta menekülök előle. Nem értem, hogy miért küzdök még mindig, miért próbálom keresni a boldogságot, ha az sosem lesz nekem adott. Talán már az égiek is megunták ezt a rengetek halált és így sújtanak le rám. Lehet. Nem is baj, lesz ez még így se. Hm. Ilyenkor mondják azt, hogy "ez van, ezt kell szeretni", de mégis az én helyzetemben ki szeretné az életet? Válaszolok erre az, oly sokszor feltett kérdésre; SENKI! Ironikus, most öltem meg még egy lányt, erre ilyen hülyeségeken jár az agyam. Jobb lesz összeszednem magam és eltűnni innen, jó messzire. De mennyire? Az emlékek elől úgysem futhatok el.
Bocsánat mindenkitől, hogy ennyire elmaradtam az írással, de megvolt rá az okom. Nos, ha sztóri, akkor el kell mondanom, hogy mi ihlette meg. Az első dolog, az a könyv, amit most nyálazok át: Alyson Noel - Dark Flame(sötét láng), továbbá egy zene: Lady Gaga - Monster kombinációjából született ez. Hát, kicsi sötét az alaphang, de "lesz ez még így se" - kicsit idézem Naruto szavait(upsz, elszóltam magam... de szerintem mindenkinek le esett, hogy kiről van szóXD). A kövi fejezet, öm... majd jön. Hogy mikor? Valamikor. Addig is jó olvasást :)