Fogak hideg villanása az éjszakában, szemek jeges üressége.– ennyiből áll a világa, ahogy remegve pillant fel a barna szemekbe, amiknek, nevetséges, de sokkal valósabbnak hatottak, mint az édesanyja meleg, óvó pillantásai annak idején.
A férfi nevetve hajolt fölé, a Hold fénye kísérteties glóriát vont feje fölé.
– Pici Hachiko, nem kellene így menekülnöd.- suttogta, s egyik karmos kezével végig simított az arcának éles ívein.
– Jirou, megint részeg vagy!- hangja nem remeg, teste azonban jólesően megborzong, belesimul az érintésbe.
A férfi sértetten méri végig, szemeiben dühös szikra villan.
– És ha ittam, akkor mi van?!- morog sértetten, s a sarkaira ülve, kezdi el figyelni az ember lányt.
Hachiko fekete hajába vegyült pár nagyon korai ősz szál, ezzel érdekessé téve haj koronáját. Arca átlagosnak mondható, a zöldes szeme aljától kifelé, a fülcimpájáig egy halovány forradás húzódott, amit csak akkor lehetett észre venni, ha az ember nagyon nézte a lány arcát. Bőre sápadt, alig fogta nap, pedig elmondása szerint rengeteg időt töltött kint. Mellkasa ugyan nem domborodott egy cseppet sem, de darázs dereka és formás feneke volt.
– Jirou! Jirou!- szólogatta a lány, mire észbe kapott, s rögtön felpattant. Hachi összezavarodva pillantott fel rá, de a tengu csak leintette.
– Súlytalan lebeg, magához emelte a Földet a pehely.- idéz hirtelen egy haikut, s rápillant a lányra, akinek zöldes árnyalatú szemei zavartan nyíltak tágra, s úgy néztek Jiroura, mint egy hülye gyerekre.
– Részegen haikukat motyogsz?- kérdezte szarkasztikusan Hachiko, s megrovóan nézett végig a magas alakon, lopva a szárnyait is megcsodálta, aminek ébenfekete tollai sötét fellegként fodrozódtak.
– Nem... csak szeretnék valamit elmondani vele.- pillant le a tatamival borított padlóra Jirou, s elgondolkozva ült vissza előbbi helyére, a fekvő lány mellé.- De úgy tűnik rosszat választottam.
– Akkor mondj egy jót!- bíztatta a tengut Hachiko oldalára hengeredve, s apró kezeit a férfi hatalmas kezére helyezte, gyengéden megszorította.
– Újbor-kóstoló: meleg habot ízlelek szádban, nyelveden- hadarja gyorsan, majd a lány szájára hajol, finoman megcsókolja. Csak egy pillanat az egész, de ahogy ajkaik egymásnak feszülnek, felszikrázik a levegő. Hachi szempillái megrebbennek, majd lehunyja őket, s karjait gyorsan a barna hajú nyakai köré fonta. Jirou meglepetten felnyögött, elmélyítette a csókot, ami szaké és édes alma ízű volt.
És vége volt, Hachiko kábult arccal feküdt a földön, míg Jirou megdöbbent arccal a helyiség másik végében támasztotta a falat, egyik tenyerét a szájára szorította.
– Mondd, Jirou, ez egy ügyetlen búcsúzási kísérlet volt?- eszmélt fel lassan Hachi ,s felült, arca szomorú álarcba torzult. Jirou kihúzza magát, arca semmitmondó kifejezést ölt, ahogy feszesen bólint egyet.– Jobb haikut is találhatnál ennél.- néz félre fintorogva.
– Nem találtam hirtelen jobbat.- rebben meg szeme a férfinek, s két öles lépéssel átszeli a szobát.– Soujoubou kezdi sejteni, hogy hozzád járok éjjelente, nem akarom kockáztatni, hogy ledobjanak a hegyről.- magyarázza türelmesen, s a lány elé guggolva felemeli az állánál fogva a fejét. Ijedten veszi észre, hogy Hachiko szemeit elöntötte a könny.
– Akkor nincs többé Jirou és Hachi?- kérdezte remegő hangon. A férfi szíve összeszorul, de arcán nem mutatkoznak érzései.
– Nincs. Nem is volt, nem is van és nem is lesz olyan. Soha.- vágja rá keményen, szíve csörömpölve tört össze, ahogy a lány szemeit még inkább ellepte a könny, kitört belőle a zokogás.
–Szeretlek, Tengu no shounen.- temette kezei közé arcát a lány. A tengu csak szomorúan elfintorodtt, felkelt és elhúzva az egyik válaszfalat kilépett a késő esti fülledt, nyári levegőre. Szárnyra kapott, s a felhők fölé emelkedve ő is hagyta, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcáról.
–Én is, Hachiko.- suttogta a csendes térbe.