-Hé, Eliza.- szólt halkan a lányhoz Poroszország, s térdeivel kicsit meglökte a magyart.
-Hmm?- hümmögte oda se figyelve Magyarország, és még pár öltést elvégzett a porosz kiszakadt mellényén.
-Nem emlékszel, hogy mit mondtál az első találkozásunknál?- kérdezte nosztalgikus érzésekkel, s elmerengve bámulta a magyar nappalijában függő hortobágyi csendéletet. Erzsébet megdermedt, furcsálló tekintetét a porosz felé fordította.
-Mikor fiúnak hittem magam?- kérdezett rá baljós hangsúllyal a magyar nő, s a saját teste takarásában megmarkolta a serpenyő nyelét.
-Is.- mosolygott rá incselkedve a porosz, s meg sem várva a lendülő kezet, lefogta a nőt.- A Barcaságon vandálkodó kunok ellen már nem tudtál ilyen erősen küzdeni.- lehelte a feszengő magyar fülébe, s idegesítően elkuncogta magát.- Persze, Hatalmasságom ellen hasztalan ilyen erőfeszítéseket tenned.- Már rákezdett volna a további mondani valójára, mikor Magyarország felhúzta a térdét, ő pedig a kényes testrészét markolászva gördült le róla.
-És emlékszel-e, hogy miután elintézted a kunokat, mi történt?- kérdezte dühösen Erzsébet, s a serpenyővel húzott egyet a porosz fejére.- ˝Eredményeim jutalmául enyém a Barcaság!˝- kiáltotta a barna hajú, a férfi gyerekesen nyekergő hangját utánozva.- És utána a katonáidnak kellett hazatámogatniuk téged...- vigyorodott el győzedelem ittasan. Poroszország csak felsóhajtott, s újra hátradöntve a magyart, megmarkolta a csuklóit.
-De Hatalmasságom mégis emelt fővel távozott, miután Törökország elgyepált téged és újra találkoztunk!
-Hja, széttépted a gatyádat és a kabátodat, idióta!
-De ne tagadd, hogy jól nézek ki hátulról !
-Épp ellenkezőleg!
-1837 tavaszán nem ezt mondtad!- mosolyodott el gyengéden, magához nem hűen Gilbert, s már lehajolt volna, hogy megcsókolja a döbbent magyart, mikor...
...mikor szertefoszlott a jelenés- Magyarország csak egyedül volt otthon, kezében az egykori porosz szakadt mellényével, amit még az említett évben hagyott itt nála.
És már harminc éve nincs is lehetősége visszaadni.
Reszketegen felsóhajtott, s inkább hozzálátott a felfeslett cérnát pótolni. Kezei gyorsan jártak, nem mert megállni, mert félt, hogy elbőgi magát. Lassan készült, nem igazán mert kapkodni, megérdemli Gilbert, hogy ezt kivigye neki. Talán...? Mit talán, nem fog neki megjelenni szellemként, vagy egyszerűen előugrani a kripta mögül, hogy vihogva gúnyolódjon rajta, mennyire átverte.
Nem bírta megállni, egy könnycsepp csak legördült a nap-érintette arcán, s mikor az álláról esett le:
-Meddig vársz még rám?- mintha Gilbert szólt volna. Erzsébetből kitört a zokogás, de nem szólt többet a hang.