Prológus
200 évvel Atlantisz pusztulása után a felemelkedettek síkján
Kinyitotta a szemét, bár még fájdalmai voltak ennek ellenére örömmel nyugtázta, hogy életben van. Életben? Hiszen halottnak kéne lennie. Az utolsó emlékképek fájdalmasan hasítottak bele a tudtába. Haldoklott, Gammel a kezei között omlott porrá, és Larion megtámadta őt. Majd jött a halandóvá tevő sugár.
Megrázta a fejét, erre nem kéne emlékeznie, hiszen az eszméleténél sem volt akkor. Látta magát abból a szögből a földön feküdve, összeégve. Önkéntelenül is a fejéhez kapott, a haja megvolt, és a bőre is normális. Egyszerűen nem értette, hogy mi történt akkor. Valakinek meg kellett mentenie.
Vagy újraszületett. Nem, akkor nem emlékezne mindenre, Laegen, Evan és most melyik is volt megint? Mind a kettő, akkor mégis megmenekült valahogyan. És eszerint aludt egészen idáig. Mennyi idő telt el a csata óta? Furcsa volt, nem érezte a többieket, és Atlantiszt sem. Mikor veszítették el a háborút?
Felemelkedettek után kutatott a síkon és felsóhajtott, amikor érezte, hogy mindenki megvan, akik korábban is megvoltak. Sőt, mintha még többen is lettek volna. Úgy emlékezett, hogy az Ori blokkolta a felemelkedést. Akkor Gammel halála mégiscsak többet ki vett belőlük, mintsem várták.
Egy valaki menthette meg, Merlin. Mástól nem tudta volna elképzelni. De az öreget nem érezte sehol sem. Viszont Susant sehol sem találta. Meghalt volna? Se John, se Carson. De mást sem, akik Atlantiszon voltak. Hová tűnt mindenki? Mihamarabb meg kell majd a többieket találnia.
A hely hatalmas volt, azt sem tudta, hogy hol kezdje a keresést, volt, aki a kávézóban ült. Voltak, akik egykori otthonukat „építették" fel itt ezen a síkon. Bár Tintagilra és Arbejdére még emlékezett, szóval őket fogja elsőként felkeresni. Energia lényként száguldott arra a helyre.
Ott ismét megjelent és döbbenten szemlélte az ott lévőket. Azok is hasonló döbbenettel meredtek rá. Oké, Arbejde, Tintagil és Arthur nem tartozott a meglepetés körébe, de a negyedik férfi, aki ott volt közöttük. Képtelen volt visszafogni magát és hangosan felnevetett. Ez mikor és hogyan?
- Mi az, hogy ez Lorne és te hogy a fenébe kerülsz ide? Úgy tudtuk, hogy meghaltál. – köszöntötte a férfi, amint túljutottak az első döbbeneten.
- Neked is hello Rodney! – megcsóválta a fejét. – Mikor emelkedtél fel és mi történt a többiekkel? Mikor veszítettük el a háborút?
- Nézzük, pár órával a „halálod" után. – mutatta az idézőjelet a kezeivel. – Lassan kétszáz éve volt már. A többiek Susan, John és Carson halottak. A többiek Melindoron alszanak, volt, aki a civilizáció továbbvitelében gondolkodott, de a legtöbben hibernálva várják a Valorvartok visszatértét. – pár pillanatig hallgatott, majd csettintett néhányat az újaival. – Jah és újdonságként te vagy a régens.
- Ez elsőre sok volt. Nienyarnak kéne régensnek lennie, nem? – vonta fel a szemöldökét.
- Velesar vagy, rangban előrébb, mint a Quete név. És az utolsó uralkodónk, ha csak pár óráig is Alaine volt. – mondta Tintagil. – Sajnálom, ami vele történt.
Evan döbbenten nézett rá, most jutott csak el a tudatáig, hogy a felesége is halott volt. Megígérte neki, hogy pár óra múlva találkoznak és meglepetéssel várta volna haza. Ehelyett néhány óra múlva Atlantisz is elesett? Ráadásul még fel sem ébredt máris a nyakába zúdítanak mindent?
Meg sem kérdezték, hogy akarja-e ezt a melót, a flotta főparancsnokának is bőven elegendő lett volna lennie, nem akarta még ezt is. Gammel bizonyosan örült volna neki még egyszer, de ő nem. Larion, az istenekre a saját lánya ölte meg majdnem! És Carsont is! Mégis mi történt ott Atlantiszon?
Nemsokára a többiek emlékeiből ő is megtudta. Oh, de bár ne tudta volna. Az egész annyira furcsa volt, de legalább annyit tudott, hogy Merlin sem halt meg. Úgy tűnt, az öreget jobban megviselte a mentés, mint azt, aki alapból sérül volt. Miért tette? Hiszen megölte az egyetlen fiát.
Ráadásul nem értette, hogy Rodney mire céloz azzal, hogy alszanak. De most fáradt volt, hogy kifaggassa. Néhány nappal később tette csak meg ezt, addig felkészült arra, hogy megint McKay a saját stílusában fogja előadni a dolgokat. Hogy ez mennyire nem hiányzott neki. És még mindig alig tudott a felett napirendre térni, hogy sikerült felemelkednie.
- Mégis hogyan sikerült Rodney? – kérdezte, amikor kettesben lehettek. – Nem voltál az az ember, aki közel állt volna ehhez.
- Amikor Mortisse megölt választanom kellett, hogy ismét egy leszek a tenger gyermekei közül, vagy hála nektek az alterranok útjára lépek. És mivel Cennen ott volt a városban és készült azt elpusztítani, na jó a bolygót így értelemszerűen ezt választottam.
- Ez mégis mikor volt?
- Percekkel a robbanás és Susan halála előtt. – szemeiben mintha könny csillant volna. – Bocsáss meg, tudom neked olyan, mintha tegnap lett volna. Nem tudtam megmenteni, az ő parancsa miatt. Elküldött, és gát volt a két sík között, a haláláig nem tudtam visszamenni a halandók síkjára.
- Nem hittem volna, hogy meglesz hozzá az ereje, hogy ezt megtegye…
- Arbejde is így fogadta, amikor rájött erre. Ha az egész nem lett volna, akkor ő maga ment volna le és szállt volna szembe Mortisséval. Ah és igen, már nem úgy néz ki, mint John. – elvigyorodott. – Volt egy kis plasztikai csiribiri az arcával, hála nekem. Sikerült megsebeznem. De ez sajnos nem állította meg, csak dühösebb lett.
- Már az is figyelemre méltó, hogy szembeszálltál vele, nem néztem volna ki belőled. – elvigyorodott.
- Mintha a többieket hallanám. Oh, és igen Nienyar megölte Adriát, az Orisi, tudod. Meg Kolját. Az a nő bámulatosan bánik a kardjával, és igen örül, hogy a melót átpasszolhatja neked. Mondtam már, hogy milyen fantasztikus ilyen zseninek lenni? Az összes tudásotok.
- Azt hittem, ha felemelkedsz legalább benő a fejed lágya, de tévedtem. – felnevetett. – De legalább ha most foglak dolgoztatni, nem nyavalyoghatsz amiatt, hogy fáradt vagy. Nem tudsz elfáradni Rodney!
- Mit kell tennem, hogy újra ember legyek? Halott ember, ami azt illeti!
- Ott van valahol a fejedben ez is. Nah, inkább mond el mi lett a többiekkel.
- Az egy hosszú történet. – nézett reménykedve Rodney Evanra.
- A világ minden ideje a mienk, ugyanis nem tudjuk, hogy Susanék mikor jönnek újra vissza.
Három hónappal Atlantisz pusztulása után
Rodney most lépett csak át a csillagkapun és megint Melindoron volt. Előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy megoldja azt, hogy ne kelljen folyton kaput használnia a felemelkedetteknek, ha erre a helyre akartak jönni. Úgyis igen sokat szerettek itt tartózkodni a többiekkel együtt.
De most fontosabb dolga volt, rá kellett beszélnie Elizabethet és Zelenkát, hogy engedjék magukat lehibernálni. Az időpontról fogalma sem volt, hogy meddig. De az immáron nem számított. Megtalálta a módját annak, hogy ne öregedjenek abban az állapotban. Könnyű volt rájönni a megoldásra.
Weirt nem lesz könnyű meggyőzni, hiszen egyszer látta már magát tízezer évesnek. De ez most tényleg más volt, mint akkor. Nagyon bízott benne, hogy a nő megérti majd az aggodalmait és belemegy ebbe. Senki sem tudta, hogy mikor fognak visszatérni azok négyen, és a vezetőikre szükség volt.
Az emberek még mindig kétségbe voltak esve amiatt, hogy ott ragadtak a tenger alatt, és hogy soha többé nem láthatják meg a felkelő nap fényeit. Ha nem is most, majd valamikor. A legfontosabb Rodney szempontjából az volt, hogy az emberiség fent maradjon. Más nem számított neki.
Emlékezett a város pusztulása után milyen döbbent arccal fogadták az itteniek is, amikor megjelent. Csak megvonta a vállát, egyáltalán nem értette a csodálkozásukat, hiszen tudniuk kellett volna, hogy ő ennyire fejlett. Mégis milyen meglepetés érte őket? Ez már várhatóm volt szerinte.
Ettől függetlenül kevésbé érezte jól magát amiatt, hogy Susan miatta halt meg. A mai napig nem talált a lantiszi pajzsok működésében. Nem értette, hogy miként volt képes az Ori átlőni a pajzsaikat. Rejtély volt, de előbb vagy utóbb erre is meg fogja találnia a választ. Kénytelen lesz, ha életben akartak maradni.
Furcsán érezte magát az elmúlt három hónapban, a többiek érzései és emlékei. Egyelőre még nem tudta kizárni mindet hiába tanította erre Arbejde és Tintagil. Néha úgy volt vele, hogy ez a lét csak nyűg a számára és talán újra melindoriként kéne élnie. Bár akkor nem tudna ennyi mindent és a citromra is allergiás lenne.
Igen, azért voltak előnyei a felemelkedett létnek is. Nem kellett többé ennie, innia és aludnia sem. Bár olykor ő is jól érezte magát, ha ezekkel élhetett, de nem volt többé szüksége rá. És igen a citromok sem árthattak neki többé, ennek ellenére csak egyszer kóstolta meg és soha többé.
Viszont dühöngött, amikor megtudta az esetek legnagyobb részében Lorne csak ugráltatta őt és Zelenkát, ugyanis hiába tagadta le, megvolt a tudása hozzá. Mindannyiuknak megvan ugyanaz a szintű tudása. Az más kérdés volt, hogy tovább lépni nem tudnak mind, csak akik tényleg értenek hozzá.
Lassan odaért az ötágú városig. Az építkezések lassan elkezdődtek. Új Atlantisz évtizedek múlva pontosan ugyanúgy fog ragyogni, mint az elődje. És a többi város is, az Asgardoké, a Noxé, az embereké és wraithé. Ezerkettőszáz wraith aludt felemelkedettként azon a síkon. Egyszer ők is megkapják a városukat.
- Végre ideértél! – kiáltott rá Zelenka, aki dühösen jött elő az egyik házból. – Eszem ágában sincs évezredekig aludni! Mikor fogod végre ezt felfogni?
- Soha. Márpedig meg fogod tenni, a főnököd vagyok, és azt teszed, amit mondok! – mondta dühösen. – Ennyire ostoba csak egy ember lehet? A ti érdeketeket nézem.
- Akkor felmondok, már régen meg kellett volna tennem!
- Mi zavar ennyire, többiek már alszanak. Ugyanígy néznél ki, amint felébredsz. Nem lenne olyan gondotok, mint Liznek saját magával.
- Tudom, de akkor is. Semmi sem lesz ugyanolyan. Amúgy belement, már ő is…
- Már most sem olyan Radek. Atlantisz pusztulásával minden más lett. Egyelőre hatalmas a zűrzavar odafent is.
- Mikor jönnek vissza? Aldannar nem tudott választ adni erre a kérdésre.
- Én sem sajnálom. De kérlek, legalább az én kedvemért…
- Már eldöntöttem, hogy megteszem. De csak azért, mert Jennifer is megtette.
- Te és Keller? – tátotta el a száját döbbenten. – Mikor és mióta? Ezt nekem eddig miért nem mondtad? Tudtommal a barátod vagyok.
- Néhány hete csupán. – vonta meg a vállát Radek. – Ígérj meg valamit Rodney!
- Neked bármit! Ugye te vagy az utolsó, aki ezt választja a többiek inkább tovább viszik az emberiséget?
- Igen. – bólintott. – Látogass meg olykor. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de mégis.
- Ez csak természetes. Jó éjszakát barátom!
- Igen ez a jó benne, mintha csak annyi lenne. Ég veled Rodney!
Ezzel visszasétált az épületek felé. Még csak elbúcsúzni sem tudott Elizabethtől, már aludt. Fogalma sem volt róla, hogy mi lesz azokkal, akik nem ezt választották. Meddig lesz képes az emberiség így fent maradni? A saját árnyékukként. Percekkel később követte Radeket és besétált az alvók sztázisai közé.
Pontosan tudta, hogy hova menjen. Csodálta, hogy ilyen gyorsan ennyi helyet létre tudtak hozni létfenntartó készülékekkel. De hát minden alterran segített. Három hónap elég volt egy menedék megépítéséhez. Odalépett az egyik kapszulához és az üvegre tette a kezét. Katie Brown aludta „végtelen" álmát.
Érezte, ahogyan a könnyek marják a szemét. Az utolsó éjszaka, az utolsó csók. És ki tudja, hogy meddig kell majd a következőre várnia. Bárcsak a nő is képes lett volna a felemelkedésre. Most értette meg igazán, hogy mennyire rossz azoknak, akiknek egyes családtagjai nem képesek erre.
Felsóhajtott és kisétált innen. Igen gyakran látogatta őket, de évről évre egyre kevesebb reményt fűzött ahhoz, hogy valaha ébren fogja őket látni, de ekkor került elő Lorne is. Valamivel több, mint kétszáz évvel azután, hogy Radek is elaludt a Melindoron. A birodalom egy új korszakba lépett.
Háromszáz évvel Evan ébredése után
Amint felébredt elmosolyodott, tehát mégiscsak sikerült megmentenie az unokaöccse életét. Ahhoz sajnos túl későn ért oda, hogy a fiát is meg tudja, de ez is több volt, mint remélte. Merlin azonnal tudatában volt az eltelt időszak történéseivel, és tudta, hogy a város ötszáz évvel korábban pusztult el.
Tudta, hogy az unokaöccse most az új régens a birodalomban. Tehát az túlélte, furcsa volt ezt így megtapasztalnia. A legnagyobb megdöbbenés számára is az volt, hogy Rodney képes volt felemelkedni. McKay pedig már teljesen kész volt, amikor ezt minden egyes alkalommal a fejéhez vágták.
Elvigyorodott, semmi sem változott. Nem hitte volna, hogy még egyszer túléli a sík és az alterranok az uralkodó családjuk elveszítését. De mégis megtették. Ez olyan mérhetetlen csoda volt a szemében, hogy meghatódott ezen. Az ifjak egy öregnek is tudtak meglepetést okozni, de még mekkorát.
Amúgy abban bízott, hogy többször nem kell ilyet csinálnia majd, mint most, hogy megmentette Laegent, mert kételkedett volna benne, hogy sikerülne túlélnie. Túlságosan öreg volt már ezekhez. Az unokaöccsén és annak lányán kívül már senki sem élt a Velesarok közül. És azt a lányt észhez kell majd térítenie.
Alig pár perce ébredt csak fel, de mindent tudott. Csak azt nem, hogy miként fogják megoldani a problémáikat. Ötszáz év telt el és az alterranok csak elbújtak. Semmit sem mertek tenni, bár az utóbbi háromszáz évben volt némi előrelépés. De azt is csak az unokaöccsének köszönhette.
A flotta időközben újra épülési fázisba került. Az emberek nagy része aludt hibernálva, és a városok is készültek Melindor alatt. De nem, Rodney még mindig nem jött rá, hogy miként lehetne a zavaró pajzsokat úgy módosítani, hogy azok mellett egy felemelkedett is meg tudjon idelent jelenni.
De neki ehhez is megvoltak az ötletei szerencsére. Már korábban is megosztotta volna, de akkor is aludt. Ez kezdett nagyon rossz szokásává válni, legalább is úgy érezte. Elindult, hogy újra találkozzon egykori barátaival és a családjával. Furcsa lesz megint őket látni, de most nem fogja a szenilis vénembert eljátszani.
Belépett abba a helységbe, ahol Lorne, McKay, Arbejde, Tintagil és Arthur voltak. Az öt férfi alig akarta elhinni, hogy újra látják őt. Pár pillanattal később már ők is tudták, hogy mi is történt Merlinnel. Evan hálásan nézett nagybátyjára, amit a férfi egy széles vigyorral nyugtázott. Sok munkájuk volt.
Furcsállta, hogy a wraithek még nem voltak közöttük, de akkor még nem készültek fel arra, hogy alterranként létezzenek. Kár, pedig Awagon jól jött volna, ha máris itt lenne. De akkor eszerint még tovább kell majd rá várnia. Szerencse viszont, hogy Rodney itt volt, nekiláthatnak a munkának is.
- Örülök, hogy látlak Merlin! – mosolyodott el Evan. – Mégis mi történt akkor a Hoveden?
- Semmire sem emlékszel? – vonta fel a szemöldökét az öreg.
- Arra igen, hogy Larion megtámad, de utána már semmire.
- Várnom kellett addig, amíg a lányod elment és akkor tudtalak kimenteni. Az erőmből kellett átadnom, hogy újra eljuss a felemelkedettek síkjára, hiszen haldokoltál. Halandóként. Éppen ezért tartott ilyen sokáig a regenerálódásunk.
- Köszönöm, nem kellett volna megtenned, hiszen megöltem a fiadat.
- Megérdemelte a halált, de te nem. Ennyi, erről nem akarok többet beszélni.
Nem érezte magát túlságosan erősnek még ehhez. Főleg, mert a fiáról volt szó. Bárki bármit mond, ezt a köteléket senki sem tagadhatta meg. Még akkor sem, ha az Ori és alterran vagy halandó és egy tömeggyilkos. Végtére is ki, hogyan akar érvényesülni. És világegyetem sorsa, akárcsak mindenki másé előre meg van írva.
A legtöbb időt Rodneyval töltötte, hogy az általa kifejlesztett dolgokat javítsák, vagy továbbfejlesszék. Rossz volt belegondolni, hogy hova jutott volna az Ori, ha Zander Amratht megszerzik maguknak. És Mortisse felajánlotta neki, akárcsak Gammel egy időben. Micsoda szerencsések voltak az Alterranok.
- Mintha nem menne olyan jól a munka az utóbbi időben. – mondta az egyik alkalommal.
Igazság szerint mióta visszatért feltűnt, hogy nem volt olyan élénk és eleven, mint annak idején. Talán az okozta, hogy Radek Zelenka nem közöttük, hogy ösztönözze? Lehetséges volt. Tudta, hogy a férfi ott van a Melindoron és alszik, várva arra, hogy a Valorvartok ismét visszatérjenek.
- Igen jól gondoltad, nem megy azóta, hogy Radek. Nem félek attól, hogy okosabb lehet, mint én és nincs miért versenyezni.
- A túlélés nem elég jó ösztönző szellem? Vagy az, hogy mindenkit megments, és okosabb legyél az Ori tudósainál?
- Nem sajnálom. – vonta meg a vállát Rodney. – Semmi sem, jó ideig. Láttam, majd párszáz év múlva. Majd az lesz erre jó ok, hogy visszatérnek.
- És az mikor lesz McKay? – kérdezte. – Ha így haladunk megint elveszítjük a háborút.
- Kettőezer-hétszáz év múlva!
Ezerötszáz évvel Atlantisz pusztulása után
Kinyitotta a szemét és olyan furcsán érezte magát. Nem voltak meg benne azok az ösztönök, éhség és düh, mint ami korábban. Nem érzett keserűséget, csak olyan furcsa volt minden. Emlékezett az utolsó beszélgetésre Carsonnal, majd Gammellel a hajóján. Majd az felrobbant és…
Már emlékezett. Awagon körbetekintett csak a végtelenséget látta maga előtt. Letekintett a kezeire, nem voltak többé szívókorongok rajta. A nyelvét végigfutatta a fogain, emberiek voltak. Tehát sikerült mégis, felemelték őket. És már tudta is, hogy ki volt. Ennél szebb köszönömöt nem mondhatott volna a Velesar.
Ráadásul mind a kettő, furcsa, de egyik sem tudott róla, hogy Gammel és Laegen közös ereje kellett a megmentésükhöz. Gammel, nem érezte és kapcsolatba sem tudott vele lépni. Mi történt? És mennyi idő telt el az óta. Oldalra tekintett; nem volt egyedül. Férfiak vették körbe, majd elmosolyodott.
A wraithek voltak, immáron ismét emberi alakban. Úgy, ahogyan lenniük kellett volna, ha az Ori nem avatkozik közbe, és nem változtatja őket olyanná, mint akik lettek. De ez többé nem fog megtörténni. Furcsa emlékek vették őt körbe, nem a sajátja volt és ez a tömérdek tudás.
Nem voltak többé paraziták, élősködő aljanép. Feljebb jutottak oda, ahonnan tovább már senki sem mehetett. Bámulatos érzés volt, amikor ezt felfogta. Végre lesz hatalmuk visszafizetni az Orinak mindenért. Mindenért, amit tettek, ha kell mindent feláldoznak azért, hogy az árny, amit a száműzöttek a világegyetemre borítottak eltűnjön.
Még akkor is, ha ezért halál lesz a sorsuk, vagy az, hogy kivetik őket ezekből a körökből és újra halandóként kell majd tengődniük. Mert valami szólította őket, hogy a végső órán őt kelljen majd minden Alterrannak szolgálnia. A legnagyobb erejükben és dicsfényükben. Őt Mortisse Cennent!
Megrázta a fejét, majd felpillantott Arbejde és Lorne álltak vele szemben. Tehát ez lenne a bámulatos fogadóbizottság? Ennél azért kicsivel többre számított főleg, hogy tudjuk mit is tettek az Alterranokért annak idején. De a háborút így is elvesztették, ha ott lettek volna, talán máshogy alakult volna.
- Nem, nem alakulhatott volna másképp. – csóválta meg a fejét Lorne. – Köszönöm, amit értünk tetettek. Akkor nem volt módom elmondani és sajnálom.
- Már megköszönted azzal, hogy itt vagyunk. – tárta szét a kezeit. – Ezerötszáz éve?
- Nos, igen. Korábbra vártunk tieteket vissza, de úgy tűnik, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy elfogadjátok mélyen magatokban, hogy kik is vagytok már. – mondta Arbejde.
- A Valorvartok… halottak. Nem emlékszem mindenre, de ha rágondolok, akkor előjön, mintha a saját emlékem és tudásom lenne. Ez mindig ilyen?
- Mindig Awagon. Nem sokszor lesz nagyobb, csak ha valaki közénk jön, de most más. Szükségünk van rád, mit szólnál, ha befűtenénk az Orinak? – vigyorodott el Lorne.
- Éljenek a Próféták. – bólogatott mosolyogva Arbejde is, majd felnevetett, amikor látta az egykori wraith arcán a felismerést.
- Vegye úgy régens uram, hogy az állást elfogadtam. Ez jobb lesz, mint kaptároknak parancsolgatni. De ez nem beavatkozás? Mármint ezért nem voltatok itt eddig…
- Én mondom a törvényeket mostanság, és katona vagyok. Mellesleg én magam is részt veszek a tisztogatásban, ahogy tudok…
- Amikor nem épp a többiek szívják a véredet utasítások után…
- Valami ilyesmi. És hosszú és unalmas ez az élet, amíg nem térnek vissza.
Majd mind a ketten eltűntek, akárcsak Awagon egykori emberei. Egyedül maradt, az űr derengett fel körülötte és az egykori kaptárhajójának termében volt. Megdöbbent, bámulatos volt, hogy olyan helyet tudott a gondolatai révén kreálni, amilyet akart. Máris tetszett neki a felemelkedett lét.
Rossz érzése is volt, aztán rá is jött, hogy mi okozta ezt. Gammel elvesztése, tényleg barátok voltak, még akkor is, ha csak a legvégén mondták ki ezt. És most soha sem fogja többé látni. De mi lenne, ha arra gondolna, akkor vajon ő is megjelenne ilyen vízió formában? Próbálta, de semmire sem ment vele.
Tetszett neki ez a dolog, amit a két alterran mondott neki. De valami zavarta benne, olyan volt, mintha semmivel sem lennének jobbak az Orinál, hiszen ez is beavatkozás. Bár nem próbálják istennek beállítani magukat és csak az embereket akarják észhez téríteni. Kíváncsi volt, hogy sikerrel járnak-e majd ezzel.
De még így is, hogy meleg fogadtatással fogadták őket, évszázadokba tellett, mire az egykori wraithek be tudtak illeszkedni az alterran társadalomba.
3195 évvel Atlantisz pusztulása után
Eljött az idő számukra, az első 3174-ben, majd 3178-ban, majd legvégül most. Senki sem tudta, hogy hol lehetnek, csupán a születésükből kiszabaduló erőt érezte minden alterran. A három Valorvart immáron újra köztük volt. Eddig kellett várniuk és a Földiek is lassan újra felébredhetnek.
Olyan közel volt immáron. Rodney szinte sírva fakadt, amikor ezt megtudta. Az Alterran öregek is boldogok voltak. Régen volt ekkora remény és öröm közöttük. Rodney azonnal a Melindorra sietett és elújságolta a hírt az ott alvóknak. Még akkor is, ha azok nem hallották, de az álmuk lassan véget ér.
Már látta, hogy újra itt lesznek közöttük. Nem ábránd volt, a jövő rohanta meg megint hosszú idő után. Végre megint tudott dolgozni is, és nem minden munka Merlin nyakába hárult. Egyedül sétált végig a víz alatti birodalmon, igen birodalom. Mostanra az egykori város azzá nőtte ki magát.
Új Atlantisz felépült és immáron a régi város pompájában fénylett itt a víz alatt. A wraithek városa is készen volt, ők beköltöztek, akárcsak az emberek a sajátjukba. A nox és az Asgard populáció is szépen megnőtt az évezredek alatt. Felnézett az égre, éppen borongós idő volt. Büszke volt az illúzióra.
Ő építette a berendezést, ami a teljes víz alatti világot ellátta a természet illúziójával. Az ember és mindenki más azt látta, amit akart minden oldalon. Volt, aki erdőt, ahogyan a távolba meredt, volt, aki tengert, voltak, akik az eredeti tájat, és voltak, akik hegyeket. Mindenki azt kapta, amit akart.
Viszont az ég az a felszínen lévő időjárást tükrözte. Ha sütött a nap, ők is lesülhettek idelent, ha eső volt megázta. Büszke volt magára, soha sem alkotott ilyen hasznos valamit. A csillagok és a holdak tisztán látszottak az éjszaka. Sokszor olyan képe volt, mint amire emlékezett egy nagyon régi életéből.
Mindig furcsa érzésekkel tért ide vissza, mostanra minden emléke megvolt az középkorból, amikor, mint Sir Kay élt, és mind Zander összes emlékével is bírt. Néha kicsit skizofrénnak érezte magát emiatt és panaszkodott is a többieknek. De azok soha sem akarták meghallgatni, pedig valós problémái voltak.
- Elismerésem Rodney! – jelent meg mellette Lorne – Atlantisz pontosan olyan, mint régen. Még a berendezések is.
- Azok vannak benne, amiket onnan hoztak át az Exodus alatt. Amúgy köszönöm, tudod ez tőlem természetes, hogy ilyet alkotok.
- Soha sem fogja kinőni? – kérdezte Arbejde kétségbeesetten.
- Mégis mire értetted? Kikérem magamnak! Te semmit sem tettél idáig… úgy értem tudományosan. Én meg ezt itt mind.
- Merlinnel! – sóhajtott fel Evan. – De legalább már tudunk közlekedni ide csillagkapu nélkül is. Ez jó hír. Megnéztem az alvókat. Olyan furcsa a múltunk egy darabjai és ismét a jelenünk lesznek. Akárcsak Susan…
- Ennyire hiányzik? – nézett rá Arbejde.
- Szörnyen, nekem is Katie, bár őt kiolvaszthatnám. Láttam Susant, gyönyörű kisbaba.
- Számomra úgy pont nem az. Tizennyolc év már csak, abba csak nem halok bele. Viszont a többiek velük gondok lesznek…
- Nem tudtak a közelükbe férkőzni? – kérdezte Rodney.
- Ha valaki meg akar halni megteheti, amúgy nem. Ki kell valamit találnunk. – nézett fel az égre Evan. – Mintha a Holdat látnám a Földről…
Ezzel eltűntek és egyedül hagyták mind a ketten Rodneyt. Feltekintett, tényleg az volt. Fura, hogy megint megvolt a korkülönbség a testvérek között. De mégis hogyan értette, ha nem akarnak meghalni? Susan pedig még túlságosan fiatal volt, nem hozhatták vissza egy csecsemő képében.
És nem is leplezhették le, mert ki tudja, hogy az Ori Mortisse vezetésével mit is tenne a lánnyal. Mikor kiolvasta a részleteket a többiek fejéből Johnra és Carsonra vonatkozóan összerezzent. Hallottak lesznek, ha megpróbálják!