Jogi nyilatkozat/Disclaimer
A Harry Potter univerzum nem az én tulajdonom. Én csak kölcsönvettem a magam és remélem olvasóim örömére.
Minden jog J. K. Rowlingot, a Bloomsbury kiadót és a Warner B., stb. illeti.
Az írást a 6. kötet után kezdtem el, elsősorban annak a hatása alatt.
I. fejezet. A Roxfortban
Nagy, elnyúló szürke fellegek hömpölyögtek komótosan a Roxfort felé, mint hatalmas lusta sárkányok, olykor karmos lábukat is messzire nyújtották.
Legalábbis a kis, cingár kisfiú ilyennek látta, és amúgy is nyomott hangulatát, riadt lelkét, szorongásait még inkább növelték, ha ez ugyan lehetséges volt.
- Nem, nem szabad félnem..., bátor leszek – szorította össze még jobban amúgy is vékony ajkait. Anyjának megígérte, hogy megállja a helyét és nem lesz semmi baj, olyan fiú lesz, hogy apja, ha látná, büszke lehetne rá.
Tény, hogy az évszakhoz képest meglehetősen borongós, hideg őszi idő volt, mintha nem is szeptember lenne, hanem benne járnának a ködös, nyirkos novemberben.
Ahogy a csónakokhoz közeledtek, éles, hideg szél támadt fel, olyannyira, hogy a hatalmas termetű Hagrid attól tartott, hogy a kisebb termetűeket lesodorja a lábukról. Ott is az a fekete hajú, vékonydongájú legényke, nézte meg magának az óriás, de úgy tűnt, derekasan tartja magát és egyedül száll be a csónakba is, míg néhány ügyetlenebb társa a vízbe csúszik. Hirtelen az volt az érzése, hogy nagyon emlékezteti valakire, de nem tudta, kire.
A közeledő gyermekeket a csodálatos, fényben úszó kastély látványa teljesen lenyűgözte, és ámulatba ejtette.
- Nézzétek, az a Griffendéles torony! – állt fel a csónakban egy vörös hajú fiú -, apáék sokat meséltek róla.
- Hol? Mutasd Bill, melyik az? – csimpaszkodott lábujjhegyre egy szeplős, fitos orrú, szintén vörös kislány.
A kis, fekete hajú fiú is, aki addig gondolataiba merült, arra emelte a tekintetét, és bárhogy is próbálkozott úrrá lenni az érzelmein, szíve hevesebben kezdett dobogni az eléje tárulkozó látványtól. Amúgy is különféle érzések közt hánykódott, egyrészt fájdalmas volt anyjától és szülőföldjétől megválni, másrészt pedig a kíváncsiság és a tudásvágy űzte, hogy arra a helyre kerülhessen, amihez apja annyi szállal kötődött.
- Amott, Molly, persze mi is ebbe a házba kerülünk majd, másképp nem is mernék a család szeme elé kerülni.
- Ugyan, Bill, te mindig túlzol... - fintorgott a kis szeplős, aki apró termete ellenére igen magabiztosnak látszott. Griffendél, hát mi is lehetne egyéb. Végül is mindegy, csak ne a Mardekár, ugye?
A közeliek közül többen bólogattak
- Hé, ti Weasleyek vagytok, nem igaz? - szólította meg őket egy nagyobb, kissé raccsoló fiú.
- Igen - bólogatott hevesen a kócos vörös fiú és a pöttöm lány.
- Hello, én Harry Neville Longbottom vagyok - nyújtotta a kezét a fiú. – Ti testvérek vagytok?
- Nem, csak unokatestvérek... - vágtak egymás szavába a gyermekek... – de ezt a fekete hajú, nagy, fekete szemű kisfiú már nem értette, mert a tömeg arrább sodorta őket, és ő meg itta magába a látványt. Itt van hát végre, abban az iskolában, ahol az apja tanár volt, ahol annyian ismerték, ahol még az ő lépteit őrzik a kövek, ahol sokaknak a rettegett, szigorú tanára volt.
Az sem zavarta, hogy egyre sűrűbb cseppekben hullott az eső, és a kis elsősök tán a legutolsó pillanatban értek a tető alá, mert heves vihar tört ki, amit az elvarázsolt mennyezet híven adott vissza.
- Üdvözlöm önöket a Roxfortban – emelkedett szólásra egy szikár termetű, hófehér hajú, idős boszorkány – hamarosan kezdetét veszi a beosztási szertartás. Aki a nevét hallja, az fáradjon ki a Teszlek Süveghez.
- Nézzétek, az ott Harry Potter ! – súgtak össze a kis sovány gyermek háta mögött.
Valóban az idős boszorkány mellett, aki az iskola igazgatónője volt, fiatal szemüveges varázsló ült, igen magabiztosan, a Griffendél - ház vezető tanára. Nem messze tőle göndör hajú fiatal boszorkány, aki azonban Potterrel ellentétben barátságos mosollyal szemlélte a nebulókat, főleg a gólyákat.
- Te hova szeretnél kerülni? – kérdezgették egymást körülötte a többiek, s szinte folyamatos zúgássá erősödött körülötte a Griffendél.
- És Te? – ő csak dühösen vonogatta a vállát. Ezeknek magyarázza, hogy leghőbb vágya a Mardekár, ahova neki tartoznia kell?
- A te szüleid is ide jártak? – faggatta tovább a pufók fiú, de szerencsére kezdetét vette a szertartás, miközben nagyot dördült az elvarázsolt mennyezet a fejük fölött.
- Ackland, Ada – Hollóhát...
Szinte senki nem figyelt fel, amikor ő is sorra került, és a Süveg szíve vágyát teljesítve a Mardekárba küldte. Még hallotta a Süveg hangját, ami igen meglepte, anyja nem tudott mesélni róla, hiszen nem volt roxforti diák.
- ÁÁ ismerős, még egy ismerős. Tehetségből rengeteg szorult beléd, az eszed is vág mint a beretva, tehetlek a Hollóhátba? Mardekár? Dicsőségre vágysz? Legyen hát, ha így kívánod, a Mardekár!– kiáltotta el magát a süveg.
Harry Pottert már az első napokban valamiképp nyugtalanította a kis mardekáros fiú, akinek pillantása mintha a vesékbe látott volna. Valahogyan nagyon is emlékeztette valakire, ez a vékony sovány termet, a fekete haj, a nagyon fehér bőr, az összeszorított ajkak, a magának való természet, az elsőshöz nem illő komolyság.
Nem szólíthatta meg, hiszen a fiú figyelt az órákon, mondhatni stréber módon szorgalmas volt, igen hamar az elsők közt felfogta az anyagot, de mégis valahogy zavarta. Néha elkapta, ahogy valósággal megvetően méregette őt, nyoma sem volt benne a többiek rajongásának, és szinte leste, hogy ő hibázzon, olyankor meg mert volna rá esküdni, hogy gúnyosan elmosolyodott, de amilyen gyorsan megjelent arcán a mosoly, úgy el is tűnt.
- Nem, ez nem lehet, ez őrület – gondolta Harry, mégsem hozakodhat elő Hermionénak azzal, hogy őt az elsős mardekáros Delavalley Pitonra emlékezteti, a gyűlölt professzorra. Ez a név is, Delavalley, még csak nem is angol, na és ha Severusnak hívják, nem ő az egyetlen a világon. Különben is Piton nem volt nős, ugyan. De mégis... Mit hozhat fel ellene? Hogy neki nem szimpatikus? Hiszen az egyik legkiválóbb diák, órákon figyel, jegyzetel, szinte mindig tudja a választ. Hogy ő úgy érzi, a gyerek figyeli, valósággal lesi őt? És mégis ... utána érdeklődött az idős Lumspluck professzornál, a fiú kiváló bájitaltanból, valóságos őstehetség, mintha született érzéke lenne hozzá.
- Harry – csattant fel Hermione – képes lennél egy diák után nyomozni? Hiszen csak egy kisfiú… Na és ha különc és furán viselkedik? Láttam én is, de jó eszű és igyekvő. Azt nem mondhatod, hogy azért nem tetszik neked, mert mardekáros és mert szerinted hasonlít ... Pitonra. Túl sokat dolgozol, nem vagy kimerült?
Hermione komolyan aggódott, Harry már nem volt a régi, íme, képes lenne visszaélni a hatalmával, hogy a gyermek személyes adatait tartalmazó fejlapot elkérje, amihez valójában csak az igazgatónőnek és a házvezető tanárnak lenne joga.