1. R.I.P.

2002. május 12.

- Anya, vigyél magaddal! – A kisfiú durcásan toppantott, és makacsul kapaszkodott édesanyja ruhájába.

- Tudod, hogy nem lehet, kicsim! – Anyja – szinte gyerek még maga is – lehajolt a gyermekhez, és megsimogatta rakoncátlan, fekete tincseit. – Nagypapa és nagymama vigyázni fognak rád, amíg újra eljövök hozzád. Talán már nem szeretsz velük lenni?

- De igen – felelte a kisfiú még mindig morcosan –, de azt akarom, hogy te is maradj itt velünk! Kathy az anyukájával lakik, és Tom is. Nekem miért nem lehet?

- Oh, drágám, tudod, hogy mindennél jobban szeretném, de dolgoznom kell, és egyébként is csak ötöt kell aludnod, és újból itt leszek veled – felelte az anya türelmesen, és kedvesen a kisfiára mosolygott.

- Nem maradhatnál még egy kicsit? – Már kezdett sírásra görbülni a szája. – Azt akarom, hogy te olvassál nekem esti mesét!

- Hiszen még csak most ebédeltünk! Messze van még az esti mese ideje! – nevette el magát az édesanyja, és szeme gyanúsan megcsillant. – Azért szép próbálkozás volt – kacsintott a kisfiúra, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét, és zavarában előre-hátrahintázott a sarkán.

- Tudod, még meg kell látogatnom édesapádat is. Azt szeretném, hogy soha ne felejtse el, hogy mennyire szeretjük – mosolyodott el ismét, de mosolyába ezúttal szomorúság is vegyült.

- Napról-napra jobban hasonlít rád! – sóhajtott fel magában.

- Mondd meg neki, anya, hogy nagyon-nagyon szeretem, és ezt is add oda neki, légy szíves! – Ragacsos kis kezével egy tökéletes formájú, fénylő kagylót húzott elő a zsebéből, és az anyja felé nyújtotta. – Nagyival találtuk a strandon.

Anyja szótlanul elvette a kis kincset, és a ház felől közeledő, ötven körüli asszony felé fordult.

- Mennem kell, anya, bevinnéd magaddal Tobyt, kérlek?

Szomorkás mosollyal megölelte az édesanyját, egy puszit nyomott a kisfiú arcára, majd elindult a Murray Streetet szegélyező Town Green felé, ahol a fák közül észrevétlenül tudott hoppanálni. Port Macquarie vakító napsugarai megcsillantak hullámos, barna haján, ahogy megperdült a saját tengelye körül, és az általa mélyen belélegzett sós, tengeri pára már a sötéten magasló fák hűvösével keveredett.

Az időeltolódásnak köszönhetően itt még alig múlt reggel hat óra. Az erdő csendjét csak a korán kelő énekesmadarakcsivitelése törte meg. A Tiltott Rengeteg mélyén megbúvó kis tisztás felé igyekezett, léptei alatt időnként megcsikordult egy kavics, megreccsentek a talajt borító száraz gallyak.

Közel négy éve már, hogy Harry Potter legyőzte Voldemortot, és Hermione szinte azóta élte rutinszerű életét. Igaz, a hírhedt csata után jó néhány hónapot töltött Ausztráliában a szüleinél, de azután visszatért Londonba, ahol a minisztériumban megszervezett utóvizsgán kitűnően felelt meg minden tantárgyból. Egy évvel később pedig már a Roxfortban tanított, miután Minerva McGalagony, az iskola igazgatónője felajánlotta neki a mugli ismeret tanári pozíciót, amit hálásan elfogadott, mivel szüksége volt a pénzre. Mindent meg akart adni a gyermekének, ami csak tőle tellett. Így hétfőtől-péntekig tanított, és, hacsak tanári teendői, illetve kötelezettségei nem tartóztatták a kastélyban, a hétvégét Ausztráliában töltötte a kisfiával, de minden vasárnap korán visszatért. Visszatért ide, ahol minden kezdődött és végződött.

Útját hatalmasra nőtt vadrózsabokrok állták el, olyan szorosan összefonódva, hogy látszólag lehetetlennek tűnt az átkelés, de ez nem szegte a lány kedvét. Előhúzta pálcáját, és a bozótosra fogva elmormolt néhány szót, mire az engedelmesen kettényílt előtte, majd rögtön össze is zárult, miután keresztülhaladt rajta. A kis tisztást olyan szorosan fogta körbe a vadrózsa, hogy szinte alig hatolt át rajta fénysugár, és egyben kiszűrte az erdő zaját. A mágikus bokrokat a lány ültette, amikor elkezdett tanítani az iskolában, hogy megóvja a kíváncsi szemektől a fekete márvánnyal borított sírt. A márványborításis az ő keze munkája volt, mint ahogy az összes védelmező varázslat, ami a hely érintetlenségét volt hivatva megőrizni. Ez maradt élete szerelméből, a soha nem halványuló, gyötrő emlékek és a soha nem szűnő gyász. Ezekhez viszont húsz körömmel ragaszkodott, védte minden erejével.

Lassan odasétált a sírhoz, kezével lesöpört róla néhány lehullott falevelet, majd pálcájával fehér rózsakoszorút varázsolt a helyükbe. Sóhajtva a sír szélére telepedett, és karjaival átölelte a fejfát, mintha kedvesét ölelné. Nem kellet attól tartania, hogy bárki is rátalálhat így. Lassan elkezdtek peregni a könnyei, és hosszú ideig zokogott némán. Még ennyi idő után sem volt képes elfogadni, hogy a férfi, akit egykor titokban ölelt, megszűnt létezni. Tudta, hogy ostobaság, de mégis, számára úgy tűnt, mintha Perselus Piton soha nem halt volna meg, csak… megszűnt vele lenni. Ezért legalább annyira gyűlölte, mint amennyire szerette, de minden héten hűségesen meglátogatta a sírját, hogy megossza vele apró-cseprő, hétköznapi dolgait, örömeit és bosszúságait, és minden egyes percről beszámolt neki, amit a fiukkal tölthetett. Most azonban nem szólt egy szót sem. Miután a zokogástól kifulladt, csak némán, megadóan bámulta a fejfa semmitmondó feliratát.

Perselus Tobias Piton

Született: 1960. január 9.

Elhunyt: 1998. május 2.

R.I.P

A temetésen mindenki ott volt, aki életben maradt. Az iskola tanárai és diákjai, a rend tagjai, még a minisztérium is képviseltette magát. Azután Harry, Ron és Ginny még tiszteletét tette a sírnál egy hónappal a temetés után, azóta viszont senki nem kereste fel. Elfeledték, homályba veszett. Ha ő nem gondoskodott volna róla, mostanra már benőtte, elemésztette volna a vadon. Piton a végrendeletében kérte, hogy itt temessék el, és Hermione pontosan tudta, hogy miért volt olyan fontos számára ez a hely. Még ma is belepirult, ha visszagondolt arra az első édes, forró éjszakára, amit kettesben töltöttek ezen a szent helyen, és amit még megannyi követett boldoggá téve őket, megengedve nekik, hogy időnként megfeledkezzenek a világ borzalmairól, még ha csak oly rövid időre is.

Hirtelen felpattant, és rövid időn belül már a Rengeteg szélén járt, rátérve a kastélyhoz vezető útra. Nem tudott, nem akart most erre gondolni. Épp elég volt, hogy minden éjjel Perselus vágytól fűtött szemeit látta álmában, és bőrén érezte az ujjai nyomát. Nem emésztheti fel a nappalait is ez az őrület. Megrázta a fejét, és sietve belépett a hatalmas bejárati ajtón, mely döngve csapódott be mögötte.