VESZTEGZÁR

"Ha felidézzük, hogy mindnyájan őrültek vagyunk, az összes rejtély eltűnik, és az élet dolgai magyarázatot lelnek."

Mark Twain

A Sors istennője néha különös játékot játszik, s olyan embereket sodor egymás útjába, akik máskülönben talán soha nem találkoztak volna. Teszi mindezt oly módon, hogy furábbnál furább események árját zúdítja kiszemelt áldozatai nyakába. Ám a Sors nem szereti, ha útjait vagy szándékát megkérdőjelezik, így bölcsen tartózkodnék attól, hogy felvessem a kérdést, hogy került az egyébként is valószínűtlen páros egyenletébe egy eltévedt légy, vagy egy agyon dédelgetett borsószem. Rejtélyes dolgok ezek bizony, s a nyomukban járva egészen képtelen eseményeknek válhatunk tanúivá.

Történetünk a hírhedten ködös Angliában veszi kezdetét, mely ezen a nevezetes nyáron különös hőhullámtól szenvedett. A nap mely örökre megváltoztatta főhősnőnk életét, épp úgy indult, mint bármely közönséges nap. Sem baljós előérzet nem gyötörte, sem pedig különös bizsergést nem érzett, amikor néhány óra alvás után a Szent Mungó személyzet számára fenntartott pihenőszobájában ébredt. Azaz egyfajta bizsergés mégis csak úrrá lett rajta, amely hamarosan mardosó éhséggé fajult, így hát nagyot sóhajtva a kórház kantinja felé vette útját, miközben igyekezett kisimítani gyűrött, citruszöld talárját. Az ilyesfajta erőfeszítések azonban gyakorta hiába valók, így nem meglepő, hogy igyekezete alig járt eredménnyel, s végül egy szemernyivel sem festett jobban, mikor a konyhán dolgozó házimanóktól megrendelte a kávéból és pirítósból álló, szerény reggelijét. Azonban hagyjuk most Hermionét magára, fogyassza el békében ezt a néhány morzsát, s térjünk vissza a hőséghez, mely akár jelentőséggel is bírhat történetünk szempontjából.

London belvárosába kalauzolnak el minket az események, ahol már kora reggel szinte forrt az aszfalt. Olyannyira, hogy már a galambok sem szívesen szálltak alá a poros járdákra, hogy élelem után kutassanak. Tikkadtan üldögéltek a villanypóznák tetején, vagy igyekeztek meghúzódni az épületek kiszögellései által nyújtott árnyékban, s valósággal dülöngéltek a szomjúságtól. A város tisztes polgárai ezzel azonban igen kevéssé törődtek, mint ahogy a két különös öltözetű fiatalember sem keltette fel figyelmüket, akik az Oxford Streetről nyíló egyik kis utcában tűntek fel – mondhatnánk a semmiből -, s útjukat egyenesen a Purgall&Mettel Ltd. régóta üresen tátongó üzlethelyisége felé vették, mely a kirakatban díszelgő felirat szerint felújítás alatt állt. Ám a jóravaló polgárok, védjeggyé vált ballonkabátjaikat kánikula ruhára cserélve, nem tekintve sem jobbra, sem balra, sietős léptekkel tartottak úticéljuk felé. Ki a földalatti aluljárójában, ki az üzletekben vagy irodaházakban keresett menedéket a perzselő nap elől. Pedig ha csak egy perce megálltak volna, hogy egy pillantást vessenek az elhagyott üzlet kirakatára, igen csak szokatlan dolognak lehettek volna tanúi. Mindannyian jól tudjuk azonban, hogy a muglik nem látnak a szemüktől, s ha valami csodálatos véletlen folytán érzékelnék a valóságot, gyakran szándékosan figyelmen kívül hagyják azt. Makacs tudatlanságukkal szerencsére nem kell megküzdenünk, hiszen aki számunkra érdekes, az nem más, mint a két rejtélyes fiatalember, akik bár teljesen egyszerű, hétköznapi öltözéket viseltek, mégis – egy éles szemű megfigyelő számára teljesen nyilvánvaló módon – csakis varázslók lehettek. Példának okáért itt van mindjárt az, ahogy a kirakatban árválkodó, roskatag próbababához beszéltek fojtott hangon. Természetesen ez önmagában még nem lenne teljesen szokatlan, hiszen rengeteg futóbolond mászkál manapság az utcákon. Az viszont, hogy a kirakati baba apró fejbólintással nyugtázta a hallottakat, majd ujjait mozdítva befelé invitálta a különös látogatókat, már mindenkinek elegendő bizonyítékul kell, hogy szolgáljon. S ha a mélyen tisztelt Olvasó a leírtakból azt gondolná, hogy a két ifjú a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály becses és nagy múltú intézményét készült meglátogatni, hát jó nyomon jár.

Az ispotály előcsarnoka meglepő módon szinte kongott az ürességtől. Csak néhány mindenórás kismama és egy növendék hegyi troll üldögélt a falak mentén elhelyezett székekben, s pilledten legyezgették magukat a Szombati Boszorkány több éves kiadványaival. A varázslótársadalom nagyja olyannyira kimerülhetett a melegtől, hogy nem volt erejük megbetegedni sem, vagy mostanra úgy kidőltek, hogy szinte ájultan feküdtek a kórtermekben.

Akárhogyan is, amikor Charlie Weasley a recepcióhoz támogatta kelekótya öccsét, George-ot – mert bizony ők ketten voltak a rejtélyes látogatók –, a csarnok kísérteties csendjét csak a kismamák suttogó pletykálása törte meg, a pult mögött ülő középkorú boszorkány pedig unottan bámult a semmibe, s közben szórakozottan igazgatta hetyke kis fityuláját. A két vörös hajú varázsló érkezése látszólag fel sem tűnt neki, ami felettébb furcsa, tekintve, hogy egyikükről cafatokban lógott a ruha, testét és arcát pedig véres kelések borították. Egy ilyen felettébb drámai belépőt nem könnyű figyelmen kívül hagyni, főként, ha az egy kórházban történik. Az asszony azonban továbbra is elnézett mellettük, mintha mi sem történt volna.

- Elnézést, hölgyem… - lépett közelebb az idősebb Weasley testvér, és meglengette a kezét az asszony szeme előtt. A névtáblája szerint Dyllis névre hallgató asszonyság ekkor végül kegyeskedett ráemelni tekintetét, melyben meglepő módon nem kis felháborodás tükröződött. Charlie Weasley azonban ezt vagy nem érzékelte, vagy nem érdekelte, mert sietősen folytatta a mondandóját. – Kérem, az öcsém súlyosan megsérült. Felrobbant az üstje, miközben… - hadarta volna, ám a boszorkány ingerülten félbeszakította a szóáradatot.

- Sorszám?

Charlie egy pillanatig meghökkenten bámult az asszonyra, aki hanyagul egy, a pult mellett álló masinára mutatott. A groteszk gépezet, melyből középtájon egy elsárgult pergamentekercs kandikált ki, sárga fénnyel villogott, és halkan pittyegett.

- Asszonyom – felelte jóravaló varázslónk kissé tanácstalanul -, az égvilágon senki nem áll a sorban. Miért pazarolnám az időt sorszám húzásra, mikor az öcsém súlyosan megsérült…

A teremben szinte egy pillanat alatt lehűlt a levegő. A kismamák sustorgása azonnal félbeszakadt, sőt hirtelen még legyezni is elfelejtették magukat, így bizton vonhatjuk le a következtetést, hogy még soha senki nem mert ellentmondani a gonosz recepciós boszorkánynak. A ránézésre tizenévei végén járó troll egy bamba kacajt hallatott, s önkéntelenül is előrehajolt a székben, hogy jobban lássa a soron következő verbális kivégzést.

Amikor Charlie Weasley később visszagondolt a történtekre, bizonyos volt abban, hogy röpke néhány percre az idő lelassult körülötte, érzékei pedig hirtelen meglepően élessé váltak. Hiszen mi mással magyarázhatta volna, hogy tisztán látta, amint egy légy, amely eddig halkan zümmögve körözött a helyiségben, most leszállt a pultra, s már a "tenyerét" dörzsölgette a kitörni készülő vihar láttán.

Ezzel egy időben recepciósunk arca megmerevedett, és elsápadt, majd lassan vörösödni kezdett a visszatartott lélegzet hatására. Ifjú varázslónk ekkor önkéntelenül is hátrált egy lépést, mert végül felismerte, hogy itt bizony egy sárkánnyal akadt dolga.

- Hát mindjárt mondok magának egy pofont, hogy a durrfarkú szurcsók szeressen magába párzás idején! – zengte a boszorkány, s rikácsoló hangját különös ütemben visszhangozta az előcsarnok. - Mert olyat még nem láttunk, hogy George Weasley súlyosan megsérült volna, ugyebár? Húzzon. Egy. Sorszámoooooot!

Az artikulátlan üvöltés okozta légörvény könnyedén sodorta el a szemtelen legyet a pultról, aki mostanra természetesen súlyosan megbánta korábbi kíváncsiságát, s egyúttal megfogadta, hogy a jövőben semmi szín alatt nem merészkedik a pult közelébe. Mindeközben a bamba troll térdeit csapkodva röhögött, a kismamák pedig szaporán kapkodták a levegőt.

Szegény Charlie Weasley, megadva magát az elkerülhetetlennek, odatámogatta sebesült testvérét a pittyegő masinához, majd néhány gombnyomás után visszatért a recepciós pulthoz, immár egy rendkívül fontos és jelentőségteljes sorszám birtokában, hogy így tegye boldoggá a kegyetlen kórházi bürokratát.

- Kilencvenötös! – rikácsolta az asszonyság, miközben tenyerével a pulton álló csengőre tenyerelt.

- Itt van, kilencvenötös! Tessék! Most boldog? – dobta Charlie a pultra a sorszámot nagy dérrel-dúrral, mire a recepciós felhúzta az orrát.

- Ami engem boldoggá tenne, Mr. Weasley, az egy dupla kókusz-gin koktél lenne, kis rózsaszín napernyővel és citromkarikával, valahol egy távoli szigeten!

Dyllis e végszóval megragadta a pulton álló csengőt, és a még mindig jól szórakozó troll fejéhez vágta. A trollt, akinek – a rend kedvéért most már elárulhatom – Horbanduk volt a becsületes neve, mérhetetlenül meglepte a váratlan inzultus. Egy ideig sértődötten meredt az egyenlőtlen csatába küldött tárgyra, mely ormótlan lábai előtt landolt a földön, majd felkapta azt, s kolbász vastagságú ujjai között lassan és kéjesen elmorzsolta. A kórházi csengő így hát igen rövidke karriert futott be, béke poraira.

Charlie Weasley, aki ekkorra megelégelte ezt a nevetséges herce-hurcát, kihasználva, hogy Dyllis figyelme elterelődött egy pillanatra, nyakon ragadta kedves testvérét, s a varázsbaleseti osztály felé kezdte el terelgetni.

- A folyosó végén balra! – kiáltott utána a recepciós hirtelen jött segítőkészséggel.

A vörös hajú varázsló erre csak halkan felmordult, s képzeletben már éppen kedvenc Magyar Mennydörgőjének tálalta fel a boszorkányt. Figyelme azonban hamarosan öccsére irányult, aki eddig ugyan szótlanul és engedelmesen tántorgott mellette, csak időnként hallatva valami nyöszörgésfélét, most azonban halkan motyogni kezdett.

- Hermi… - nyögte rekedten, ám hangja krákogásba fulladt.

- Mindjárt, mindjárt öcskös! Ne aggódj, egy-kettőre rendbe hoznak majd – nyugtatta bátyja.

Ha tudta volna, hogy ígérete nem hogy nem válik valóra, de valójában élete leghosszabb rémálma vár rá, Charlie Weasley talán letámasztotta volna öccsét egy sarokba, és sorsára hagyva őt, messzire menekült volna. De talán mégsem. Elvégre a második legidősebb Weasley testvért nem úgy ismerjük, mint aki megijed a saját árnyékától is. Szerencsére azonban sejtése sem lehetett a közeljövő eseményeiről, így boldog tudatlanságban vonszolhatta szerencsétlen öccsét a fogadópulthoz.

- Oh, Magasságos Merlin! - kezdett jajveszékelni láttukra a pult mögött ülő csinos, fiatal nővér, akinek egyértelműen több empátia szorult a kisujjába, mint főcsarnokbéli kolléganőjének egész testébe, a gyógytalpú cipőjétől kezdve a keményített kis fityulájáig bezárólag. – Máris kerítek egy gyógyítót! Kérem foglaljanak helyet! – lihegte kipirulva, s ruháját igazgatva, sietősen pattant fel a székéből.

- Értékelném, ha az a máris rendkívül hamar lenne. Mint látja az öcsém állapota meglehetősen válságos, s a recepciósuk nem átallott feltartóztatni bennünket. Mondhatnám, hogy valami nem stimmel az elméjével, de azt talán már a tiszteletlenséggel lenne határos – felelte Charlie rá nem jellemző szarkazmussal, miközben öccsét a fal mellett rendezetlenül álló, rozzant székek egyikéhez támogatta. Megjegyzése láthatóan elterelte a nővér figyelmét az előtte álló feladatról.

- A recepciós? – kérdezett vissza megtorpanva. – Platina szőke, Rita Vitrol frizura és vastagon felkent ciklámen színű rúzs?

- Valami olyasmi – nézett rá a vörös hajú varázsló, aki véletlenül túl nagy lendülettel támasztotta öccsét a falnak, mire annak feje nagyot koppant. – Bocsi, öcsi! – mondta sajnálkozva, és szelíden meglapogatta George vérző fejét. – Eggyel több vagy kevesebb már nem számít, gondolom – tette hozzá motyogva, majd összeszűkült szemmel a mögötte sopánkodó nővérhez fordult, aki most hirtelen kuncogásban tört ki.

- Óh, hát az nem a recepciós volt, hanem Dyllis a Dilis, a zárt osztályról! Valaha nővérként dolgozott, de egy őrjöngő beteg úgy megátkozta, hogy azóta sem jött rendbe a feje szegénynek. Néha kiszökik az előcsarnokba recepcióst játszani – tájékoztatta derűs hangon.

- Úgy? – kérdezett vissza Charlie, akinek türelme már igen csak fogytán volt, habár ez csak abból látszott, hogy a mellkasára tetovált, és félig nyitott ingén át kikandikáló Magyar Mennydörgő idegesen rángatózni kezdett. – És meg tudná magyarázni, hogy miért csellenghet felügyelet nélkül a kórházban egy Taigetosz szökevény? – A nővérke egy pillanatig döbbenten meredt a jóképű varázslóra, majd megvonta a vállát.

- Dillys olyan, mint a kezes bárány. A kutyának sem ártana.

Jóképű varázslónknak – és vélhetőleg a előcsarnok hegyi trolljának is – más volt erről a véleménye, de nem sietett megosztani azt, mivel ennél sokkal sürgősebb problémával kellett megbirkóznia. Ugyanis George, aki nem bírta tovább a hosszas várakoztatást, hirtelen nyugtalan motyogásba kezdett.

- Hermi... – dadogta zaklatottan – Hermione. Szép-szépséges kis Hermionét a...karom.

A segítőkész nővér, aki meglepő módon ezidáig még semmiben sem segített, az alig kivehető motyogás hallatán jobban szemügyre vette a pácienst, majd kezeit tördelve ismét jajveszékelni kezdett.

- Merlin bozontos szakállára! Már megint George Weasley, már megint George Weasley! – sápítozta, miközben minden további magyarázatot mellőzve, sebes léptekkel eltűnt egy ajtó mögött.

Charlie Weasley, aki a romániai sárkányrezervátumban betöltött fontos állása miatt csak igen ritkán, legfeljebb évente egyszer tudott családlátogatásra időt szánni, értelemszerűen nem sokat tudott öccse viselt dolgairól. Ha az álrecepciós megjegyzése eddig nem is ütött volna szöget a fejében, a kedves nővér szavait már igazán nem hagyhatta figyelmen kívül. Összeszűkült szemmel méregette öccsét, azt találgatva, hogy vajon milyen gyakran lehet látogatója e nemes intézménynek, miközben az újfent nyöszörögni kezdett.

- Nyugi Georgie, mindjárt itt lesz a gyógyító! Egyet se aggódj, egy pillanat alatt helyre kalapálnak majd! – hajtogatta, miközben azon imádkozott, hogy így is legyen.

Abban a pillanatban, mint a hurrikán, gyűrött citruszöld talárban és madárfészekhez hasonlatos frizurával viharzott be maga a válasz kimondatlan imáira.

- George Weasley, Merlinre mondom! Már harmadszor a hónapban! Neked már sosem nő be a fejed lágya?! – harsogta szigorúan nem más, mint hősnőnk, Hermione Granger.

S mélyen tisztelt Olvasóm, itt lelhetjük fel a Sors kezének legelső nyomát. Charlie Weasley és Hermione Granger ugyanis ezt megelőzően kereken hét évig színét se látták egymásnak, s talán egy egész hosszú, és békés életet leélhettek volna egymás nélkül, ha az égiek másként nem gondolják. Az, hogy az idősebb Weasley testvérnek épp akkor kellett öccse üzletében levizitelnie, mikor az úgy döntött, hogy a szokásoknak fittyet hányva kora hajnali tűzijátékot rendez a raktárhelyiségben, saját magát alkalmazva röppentyűként, még akár a véletlenek játéka is lehetne, de az, hogy a sárkányok párzási időszakának kellős közepén fent említett Weasley testvér otthon henyélt a családjánál, az már igazán különösnek mondható.

Jelen szituációban Hermione eltitkolta e váratlan találkozással kapcsolatos meglepetését, sőt mi több, még ellenérzéseit is hajlandó volt időlegesen félretenni. Talán meglepően hangzik, de bizony Hermione Granger már kerek hét, szép éve neheztelt Charlie Weasley-re, bár saját magának sem vallotta be szívesen. Hiszen érzelmei alaposabb felülvizsgálata után hamar kiderülhetett volna, hogy hosszanti és széltében tartó titkos duzzogásának oka igencsak gyermeteg. Történetünk hamarosan elérkezik arra a pontra, ahol e rejtélyes ellenszenvre fény derül, azonban itt az ideje, hogy valaki végre gondoskodjon George-ról is, aki még mindig az ingatag széken ájuldozott, vérző, nedvedző kelésekkel borítva.

Hermione megjelenésével a dolgok hipp-hopp a megfelelő mederbe terelődtek. Póruljárt, csínytevő varázslónkat hamarjában pálcavégre kapta Brock Brecknock, az ügyeletes gyógyítóinas, aki egészen addig valamilyen megfoghatatlan oknál fogva a fogadópult alatt rejtőzködött. E furcsaság talán magyarázatot adhat a segítőkész nővérke korábbi, kipirult arcára, ám még mielőtt bárki is komolyabban belegondolhatott e két dolog kapcsolatába, Mr. Brecknock, korábbi abszurd viselkedését ellensúlyozandó, hatékony gyorsasággal az egyes vizsgálóba lebegtette a sebesültet, s miután gyengéden a vizsgáló asztalra helyezte azt, egy gyors pálcamozdulattal meg is szabadította ruházatának rongydarabokká vedlett maradványaitól.

Miközben Hermione megtisztította, és különböző főzetekkel kezelte a kelések többségét, Charlie aggódva figyelte a ténykedését, de mozdulatainak szakszerűsége hamar meggyőzte arról, hogy kelekótya öccse a lehető legjobb kezekbe került. Gyógyítás közben a lány kérdések tucatjával árasztotta el. Így aztán kiderült, hogy George egész éjjel fent volt és különböző bájitalokat kotyvasztott kétes hírnevű termékeihez, és vélhetőleg túlságosan is kifárasztotta magát. Mindenesetre, mikor Charlie nyitás előtt fél órával odaért, hogy ígéretéhez híven kisegítse öccsét aznap, az már ájultan feküdt a felrobbant üstök tartalmának egyvelegében. Sárkányszelídítőnknek szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy egy fiolányit magával hozzon a vétkes kutyulmányból, amit a lány a gyógyító inassal azonnal el is küldetett a laborba analizálásra.

- És Brock – szólt Hermione a gyógyítóinas után, aki korábbi baklövése után még mindig hatékony módban üzemelt -, visszafelé legyen kedves, és készítsen elő egy ágyat a hármas kórteremben Mr. Weasley-nek. – Brecknock szó nélkül fejet hajtott, mintegy jelezve, hogy megértette az utasítást, és azonnal távozott.

A szörnyű kelések, így megtisztítva, elkezdtek begyógyulni, s néhány perc múltán már korántsem festettek olyan ijesztően. Minden egészen simán ment addig, míg Hermione nem kezdte el George fejsebeit vizsgálgatni, mert ekkor az váratlanul kapálózni és hadakozni kezdett.

- Nem, neeeeem! Hagyjál! Bántja a szememet ez a zöld! – nyöszörögte elhaló hangon.

- Ugyan, George! Ne gyerekeskedj! – csattant fel Hermione, miközben igyekezett visszanyomni a vizsgálóasztalra minden kalamajkák okozóját. - Nem az én talárom színe bántja a szemedet, hanem az a három üstnyi kotyvalék, ami az arcodba robbant!

Az ifjú Weasley-t azonban ez az érvelés nem győzte meg, mert további hadakozása során sikeresen állcsúcson vágta bátyját, aki lovagiasan a lány segítségére sietve, szintén igyekezett meggyőzni az öccsét, hogy engedje magát megvizsgálni. Egy hosszas és eredménytelen vitát követően Hermione megelégelve a dolgot, kompromisszumot ajánlott.

- Rendben, George, kössünk üzletet! Én leveszem a gyógyítói talárt, te pedig szépen hagyod magad megvizsgálni, rendben? – kérdezte, mire a két anyai pofonra rég megérett bajkeverő csak meggyötörten bólogatott.

Charlie, csak azért, hogy bizonyosak lehessenek a kedvező végkimenetelben, szolgálatkészen leszorította öccse karjait, figyelmen kívül hagyva annak heves tiltakozását. Hermione ezalatt pedig kibújt a citruszöld talárból, közszemlére téve ezzel egy mélyen dekoltált, szorosan testhez simuló kis ruhát.

- Ejha! – füttyentett fel a sárkányszelídítő önkéntelenül is. – Minden kórházi alkalmazott ilyen hacukát visel ezalatt az undok uniformis alatt? – emelgette a szemöldökét sokat sejtetően, mire a lány zavartan elpirult, és látszólag minden figyelmét George fejsérüléseinek szentelte.

- Nem volt időm átöltözni, mielőtt elkezdtem az ügyeletet – motyogta zavartan az orra alatt, s pálcájával bonyolult mozdulatsorokat hajtott végre, hogy kiderítse, milyen mélyek a sérülések.

- Szép dekoltázs, Hörmi-dörmi! – rötyögött bambán a robbanás hatásaitól szenvedő betegünk, aki éppen lélegzetvételnyi közelségből csodálta az említett testrészt.

- Most aztán már elég legyen! – szólt rá a lány fenyegető hangon. – Ha nem viselkedsz, úgy hajítalak ki innen, hogy a lábad sem éri a földet! Az sem érdekel, ha a maradék agyad is szép lassan elmorzsálódik, és a verebek fogják felcsipegetni! Értve vagyok? – osztotta ki katonásan az ifjú és neveletlen beteget, és legszívesebben tarkón csapta volna egy ágytállal. Szerencsétlenségére azonban a már amúgy is szignifikáns fejsérülés lehetetlenné tette az ilyesfajta megtorlást.

- El kell ismerned Granger, hogy az öcsémnek igaza van – ugratta a lányt Charlie, aki testhelyzetéből adódóan szintén közvetlen közelből csodálhatta meg hősnőnk szóban forgó bájait. – Hogy tudná egy egészséges férfi figyelmen kívül hagyni, ha valaki egy ilyen felszereltséggel az arcába nyomakodik? – tette hozzá közönséges bájjal.

Hermione komolyan fontolóra vette, hogy kapaszkodót keres Charlie mélyvörös fürtjeiben, majd az arcát hirtelen a térdébe rántva teszi helyre a férfi gondolatmenetét, de az ötletet hamarosan elvetette, mint olyat, ami nem igazán illik egy tiszteletre méltó gyógyítóhoz. Így figyelmen kívül hagyva a már-már rossz ízlés határát súroló megjegyzéseket, folytatta a vizsgálódást.

- Hányat mutatok? – kérdezte George-tól, miután felmutatta két ujját.

- Huszonhármat – vihogott az válaszképpen. – Nem, nem! Nyolc és felet! Vagy nem! Nem! Tudom már! Háromezer-ötmillió-hatszázkettőt!

- Úgy tűnik, a probléma komolyabb, mint először sejtettem – sóhajtott fel a lány meggyötörten, majd felegyenesedve diszkréten félrevonta az idősebb Weasley testvért.

- Azt mondod, hogy szerelmi bájitalt készített, valamint öt perces agyzsugorítót, és a harmadik üst tartalma ismeretlen? – kérdezte fojtott hangon, pusztán megerősítve a korábban hallottakat, mire Charlie szótlanul bólintott.

- Tudnom kell, hogy vajon melyik szerelmi bájital keveredett össze az agyzsugorítóval. Az, amelyik a Pink Parfé parfümkollekció alapanyaga, vagy az, amelyikkel a Szexi Csokoládét fűszerezi?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét tanácstalanul a férfi. – Tegnap este csak annyit említett, hogy agyzsugorítót kell készítenie és szerelmi bájitalt. Miért olyan fontos ez? – kérdezte gyanakodva.

- Azért, mert ha Merlin ne adja, a Pink Parféhoz szükséges izlandi ibolya magja összekeveredik a az árnikafűvel, amit emlékeim szerint George az agyzsugorítóhoz használ, akkor az a hatását könnyen állandósíthatja. Magad is láthatod, legalább egy óra eltelt, mióta rátaláltál. Látsz a józanodásra utaló jeleket?

- Azt akarod mondani, hogy a kisöcsém örökre félkegyelmű maradhat? – kérdezte Charlie elhűlve, mire Hermione kelletlenül bólintott.

- Nem hiszem, hogy bárki is észre fogja venni a különbséget – jegyezte meg ezután szárazon, miközben fél szemét George-on tartotta, aki éppen boldogan játszott a saját ujjaival. – Amint meglesz a laboreredmény, összehívok egy konzíliumot, de félek, ezúttal a testvéred nem fogja olyan könnyedén megúszni.

Charlie-t a hallottak természetesen alaposan felzaklatták. Saját magát is okolta a történtekért, hiszen ha előző éjjel nem akarta volna kihasználni a kínálkozó kis szőkével járó előnyöket, akkor az éjszakát az öccse üzletében tölthette volna, és ez az egész talán meg sem történik. Más részről pedig, mi az hogy ezúttal?

- Mondd, Hermione, mégis hányszor járt itt George a közelmúltban? Hogy lehet, hogy ilyen alaposan ismered minden termékének az összetevőjét?

- Nos, az elmúlt fél évben úgy hetente egyszer biztosan ellátjuk kisebb-nagyobb sérülésekkel. Az eljárási szabályzat alapján minden alkalommal ki kell kérdeznem a történtekről, így apránként megismertem az összes alapanyagot, amit használ. Úgy tűnik, hogy Fred halála óta fokozatosan egyre vakmerőbbé vált. Mivel egyedül vezeti az üzletet, nincs senki, aki visszafogja, de igazán rossz csak az elmúlt hat hónapban lett a helyzet. Fogalmam sincs, mi ütött belé, és azt hiszem a családotok semmit sem sejt a dologból. Az engedélye nélkül nem értesíthetünk senkit, amíg nincs közvetlen életveszélyben.

Hermione lassan visszasétált a vizsgálóasztalon az ujjait még mindig boldogan tekergető beteghez, és fölé hajolva így szólt:

- George, muszáj ellátnom a sérüléseket a fejeden. Egy kicsit kellemetlen lesz, de Charlie itt marad veled, és fogja a kezed. Rendben?

Charlie meg sem várva öccse beleegyezését, szintén a vizsgálóasztalhoz lépett, megragadta annak egyik kezét, és halkan beszélni kellett hozzá. Hermione épp a férfi homlokán található mély sebet igyekezett összeforrasztani, mikor nyílt a vizsgáló szoba ajtaja, s Brecknock gyógyítóinas lépett be, a Roxfort igazgatónőjét támogatva.

- Granger főgyógyító – szólította meg tiszteletteljesen a lányt -, sajnálom, hogy meg kell zavarnom, de McGalagony professzor rosszul lett a hőségtől, és Madam Pomfrey éppen nyári szabadságát tölti, ezért Bimba professzor egyenesen ide hozta, és követeli, hogy Ön kezelje. Az előzetes vizsgálatok alapján úgy vélem, hogy egy egyszerű hőguta lesz.

- Rendben – bólintott Hermione, hátra sem nézve -, mindjárt végzek itt, és máris megvizsgálom, McGalagony professzor – szólt hátra a válla felett, egy röpke mosolyt küldve egykori mentorának.

Brecknock kényelembe helyezte az idős hölgyet, majd elsietett, hogy egy másik kórteremben ágyat biztosítson az újabb érkezőnek, és lehetőség szerint néhány szót váltson a csinos nővérkével, majd begyűjtse a laborból a korábban kért vizsgálat eredményét. Hermione kedvelte a gyógyítóinast, és szeretett vele együtt dolgozni, mivel többnyire gyors volt és hatékony, valamint önálló munkavégzésre képes, ami ritka kincsnek minősült. Egyetlen gyengéjét, a csinos, fiatal nővérkéket ezért aztán legtöbbször elnézte neki.

Miközben a Roxfort igazgatónője elhalóan pihegett a másik vizsgálóasztalon, addig George sebei végre begyógyultak, s a kapott bájitaloktól láthatóan erőre is kapott, így aztán a lányt meg sem lepte, amikor széles jókedvében elkurjantotta magát.

- Minerva, drága! Minnie!

Az már sokkal inkább meglepte, mikor a férfi szabad keze hirtelen kivillant a korábban ráterített lepedő alól, és mire reagálhatott volna, George már félig körbetekerte egy rózsaszín ragasztószalaggal, majd villámsebességgel áthúzta ugyanezt a ragasztószalagot Charlie felsőtestén, ezen a módon szorosan összekötve kettejüket a saját teste felett.

Míg bátyja elképedve tátongott, addig Hermione dühödten fújtatott, mint egy felzaklatott kiscica.

- Nem hiszem el, George! Honnan az ördögből került hozzád az a Magifix? Hiszen Brock teljesen meztelenre vetkőztetett. Hol rejtegetted? Te láttad hol rejtegette, Charlie? – fordult végül sorstársához, mivel az ifjabb Weasley csak önfeledten kacarászott. – Azonnal engedj el! – követelte dühödten, de az figyelemre sem méltatta a lány óhaját. Viszont végre megnyilatkozott, ami azt jelentette, hogy mostanra legalább az erejét visszanyerte, ha az eszét nem is.

- Egy öröm volt, drága Hermione, de igazán. A dekoltázsod mondhatnám továbbra is kellemes, de most már valóban mennem kell. – Azzal fültövön nyalta az elképedt lányt, majd szájon csókolta a bátyját, végül pedig addig izgett-mozgott, míg valahogy kicsúszott kettejük alól.

- Minerva, kérem, hívjon segítséget – kiabálta frusztrált főhősnőnk, de semmit nem tehetett az ellen, ami következett.

A Roxfort tiszteletreméltó igazgatónője ugyanis nagy nehezen felült, hogy megtudja mi a csetepaté oka, s szükség esetén valóban segítségért kiáltson, ám ekkor látóterét kitöltötte a zavarba ejtően meztelen George Weasley, majdhogynem ájulásra késztetve ezzel a szigorú, ámde szende matrónát.

- Minnie, drága, drága Minnie-kém! – nevetett teli szájjal a Weasley-k fekete báránya. – Mennyire hiányoztál nekem! Gyere meséld el, mi történt veled, mióta utoljára láttalak! – harsogta kezét az idős hölgy vállára téve.

- Mr. Weasley – felelte McGalagony professzor csodálatra méltó önuralommal -, kérem tartózkodjon a személyemmel való fizikális érintkezéstől, és az Isten szerelmére, takarja el magát, ha kérhetném!

- Egyet se félj, Minnie-kém! – folytatta a vörös hajú ifjú, mintha mi sem történt volna, majd lehajolt, és arcon nyalta az idős hölgyet, mire az veszettül prüszkölni kezdett. A dühtől, vagy az undortól, ezt már sosem tudjuk meg.

- Elgurult a borsóm – jelentette be váratlanul a meztelen szökevény, majd elkezdett ide-oda sasszézni a két vizsgálóasztal között. – Elgurult. Hol van, hol lehet az én kis Warwickom? Elgurult, bizony – folytatta sírós hangon.

- George, öcskös! – próbálta a bátyja megragadni a lehetőséget. – Ha elengedsz, adok neked egy másik borsót – mosolygott rá biztatóan.

- Nem kell! – sikított az felháborodottan. – Nekem csakis Warwick kell!

George egy ideig üveges tekintettel meredt maga elé, majd némi hangulatmódosulás után meztelen boldogságban keringőzött fel s alá a szobában, miközben Minerva McGalagony roskatagon kókadozott, Hermione és Charlie pedig teli torokból kiabált segítségért.

- Hagyd abba, nincs semmi értelme – szólalt meg végül Hermione rekedten. – Most jutott eszembe, hogy a kórtermekre hangtompító bűbájt szórtak, hogy semmi ne zavarja a betegek ellátását.

- Csodás – morogta Charlie – de legalább megvan a reményünk, hogy az a Brecknock inas hamarosan visszatér, különben itt ragadtunk ki tudja mennyi időre, és már zsibbad a lábam.

- Nekem mondod? – nyafogott a lány. – Rettenetesen fáj a derekam ebben a kitekert pozícióban.

Ebben a pillanatban George-ra rátörhetett az isteni megvilágosodás, mivel rájött, hogy áldozatait igen nagy kényelmetlenségnek tette ki. Egy ideig szemlélte a párocskát, akik a vizsgálóasztal két oldalán álltak, az asztal fölött szorosan összekötözött felső testtel, majd úgy döntött, hogy átrendezi a látképet. Az asztalhoz sétálva megragadta a lány lábait, akit az újabb támadás azonnali sikoltozásra késztetett, majd egy lendülettel az asztalra emelte, így az már teljes testével a multifunkciós kórházi bútordarabon hevert. Ugyanezt megismételte bátyjával a másik oldalon, majd elégedetten dörzsölgette a kezét. Minerva McGalagony, aki időközben kissé magához tért, szintén odasétált az asztalhoz, s a legnagyobb lelki nyugalommal szemlélte az ifjú varázsló ténykedését.

- Minerva, kérem, értesítse a nővért a pultnál! – könyörgött Hermione egykori professzorának. – George nagyon beteg, nem engedhetem, hogy csak úgy itt hagyja a kórházat.

- Csitt, drágaságom, vagy kénytelen leszek beragasztani a száját is! – felelete az igazgatónő szigorú hangon, majd nehézkesen lehajolt, és felvette a földről a lány korábban levetett, gyűrött citruszöld talárját. A ruhadarabot pedig ezek után George kezébe nyomta.

- Vedd ezt fel! A citruszöld kihozza a szemed színét – közölte, mintha ez lenne a világon a legegyértelműbb dolog. Néhány perc múltán a különös kettős elhagyta a kórtermet, pedig mind Charlie, mind Hermione mindent megtettek azért, hogy valahogy maradásra bírják őket. A lányt leginkább Minerva viselkedése lepte meg, de a kép, ahogy George mezítláb, citruszöld talárban vigyorog rá, kezében az ő és Charlie pálcájával, amit ügyesen elkobzott tőlük, talán örökre az emlékezetébe véste magát.

- Szóval, Granger – szólalt meg Charlie csevegő hangnemben, miután a folyosóról beszűrődő hangok a semmibe fakultak. – Gyógyító, hm? Főgyógyító méghozzá...

- Komolyan, Weasley? Most komolyan? – csattant fel a lány, aki eddig behunyt szemmel a zen légzést gyakorolta. – Itt fekszünk egy kihalt kórteremben, ahová a következő fél órában valószínűleg a kutya sem fog betévedni. Össze vagyunk tekercselve ezzel a rózsaszín ragaccsal, zsibbad a karom, viszket az orrom, és ami téged látszólag mélyen leköt, az a karrierem?! – sikította a férfi arcába.

Hermione nevetségesen hatástalan kirohanása előbb szapora pislogásra késztette ifjú és pimasz varázslónkat, majd hirtelen derült mosolyt csalt az arcára.

- Őszintén sajnálom, hogy kellemetlennek találod a szituációt, miután megvallom, hogy én magam nem sok okot látok a panaszra. Az öcsém elég jól van ahhoz, hogy újabb csínytevésbe bocsátkozzon, míg én itt heverek összezárva egy csinos lánnyal, aki épp a megfelelő helyeken dörgölődzik hozzám, de a viszkető orrodon talán segíthetek – mondta a hangjában bujkáló mosollyal, majd egészségesen csillogó, fehér fogait váratlanul a lány orrába mélyesztette.

- Áuuu! Ezt miért kellett? Habókos Weasley, neked is elgurult a borsód? – méltatlankodott a lány könnyes szemmel.

- Fogadok, hogy már nem viszket – jegyezte meg Charlie közönyös hangon. – Amit nem vártam viszont, hogy az irányomban való rajongásod mostanra így megkopott,s a közelségem ekkora problémát okoz, de ez esetben természetesen máris intézkedem – tette hozzá indokolatlan önbizalommal.

- Először is – vett Hermione egy mély levegőt -, sosem rajongtam érted Charlie Weasley, te öntelt, arrogáns, felfuvalkodott, utolsó seggfej sárkánypásztor! – fújtatott dühösen. – Másodszor pedig, mégis hogy gondoltad a szabadítási akciót?

- Először is, Granger – dorgálta a férfi higgadtan, miközben kék szemeinek csillogása elárulta, hogy rendkívül jól szórakozik -, javaslom, hogy most ki a szádat, mielőtt legközelebb meglátogatod édesanyádat. Másodszor, valószínűleg nem telik sok időbe elszakítani a kötelékeinket, tekintve, hogy ez csak Magifix. Ha egy sárkányt meg tudok fékezni, akkor ez sem jelenthet nagyobb problémát.

- Ha! Hahaha... – Hermione hátravetett fejjel, egy jóízűen sátáni kacajt eresztet ki a torkán, ám a lendülettől egyszerűen átbillent a keskeny, kórházi vizsgálóasztal peremén, így a színpadias megnyilvánulása egy hangos puffanással végződött, ahogy a kőpadlón landolt szorosan Charlie Weasley alatt.

- Kösz, Granger, de tényleg! – nyögte a férfi, aki igyekezett végtagjait úgy elrendezni, hogy testtájaik a lehető legkevésbé érintkezzenek. – Értékelném, ha a jövőben nélkülem gyakorolnád az ejtőernyő nélküli becsapódást!

- Ahhhahaha! Nahát, hogy te milyen eredetien humoros vagy! – vágott vissza Hermione tettetett kedvességgel. – Látom, sokat tanultál a mugli román lányoktól, akiknek az évek során bebazsalyogtad magad a bugyijába – tette hozzá epésen. – Egyébként ha nem tűnt volna fel, én szenvedtem a nagyobb ütést, mivel én landoltam alul! – üvöltötte egyenesen Charlie arcába.

- Csakis magadnak köszönheted! – morgott a vörös hajú varázsló, akinek e témában bizony vitathatatlanul igaza volt. – És mellékesen megjegyzem, hogy fogalmam sincs, milyen lányokról beszélsz, de ha ennyire égtél a vágytól, hogy alám kerülj, igazán, csak szólnod kellett volna – tett egy félreérthetetlen csípőmozdulatot.

- Csirkefogó! – sikította a lány magából kikelve. – Azonnal szállj le rólam, te öntelt, arrogáns...

- Felfuvalkodott seggfej, bla-bla! Már hallottam mind – vágott közbe a vörös hajú férfi szikrázó szemekkel. – Mi történt az elragadóan eredeti szarkazmusoddal, Granger? Kigyógyítottak belőle a kollégáid? Nekem ebből elég. Már itt sem vagyok! – közölte ismét a korábbi indokolatlanul határtalan önbizalommal, majd erőlködve nekifeszült a kötelékeiknek.

Egy idő után azonban zavartan elpirult, s igyekezett elfordítani a fejét, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie. Hermione nem volt épp kegyes hangulatban, s természetesen nem hagyhatta szó nélkül a varázsló hirtelen elcsendesedését.

- Na mi az? A hatalmas, erős és izmos sárkánypásztor máris feladja? – turbékolta megtévesztően édes hangon. – Az mégsem lehet, hogy az a semmi kis Magifix erősebb, mint egy Magyar Mennydörgő? TE ÜTŐDÖTT! Ez RÓZSASZÍN Magifix – rikoltotta Charlie fülébe. – Weasley fejlesztés; soha nem szakítod el – fejezte be egy önelégült mosollyal.

- Ah – felelte a férfi csodálatra méltóan közömbös arccal, miközben legbelül patakokban ömlött a vér halálra sebzett büszkeségéből – Akkor térjünk át a "B" tervre. Van egy bicska a bal farzsebemben, és még mielőtt kioktatnál – hűtötte le a lányt, aki már nagy levegőt vett, hogy újabb tirádába fogjon – ez viszi a sárkánybőrt is. Egy próbát gondolom, hogy megér.

- Felőlem aztán, de akkor mire vársz még? – vetette oda duzzogva Hermione, aki láthatóan rossz néven vette, hogy Charlie félkézzel leszerelte az újabb leckéztetést.

- Nem férek hozzá, mivel egyik karomat sem tudom mozdítani – magyarázta türelmesen -, de ha Miss Mindentudó hajlandó lenne megmozdítani a kezét. Azt, amivel éppen az ágyékomat markolássza...

- Micsoda? Kikérem magamnak...nem vagyok Miss Mindentudó, és...és egyáltalán nem markolászlak, mert ha így lenne, akkor már üvöltenél a fájdalomtól!

Hermione kezének földrajzi paramétereit tekintve ugyan megállapíthatjuk, hogy az valóban eltért egy fél fokkal délre Charlie mellső domborzatától, de abbeli igyekezetében, hogy fent említett, szorult helyzetben lévő kezet kiszabadítsa, mintegy véletlenül feltérképezte a számára még fehér foltnak számító vidéket. A férfi ugyan továbbra sem bánta a lány szoros közelségét – még ha száját legszívesebben be is tapasztotta volna -, testének szolgálatkész reakciója azonban mégis pirulásra késztette, amit hősnőnk természetesen nem bírt ki élcelődés nélkül.

- Ugyan, Charlie! Szükségtelen zavarba jönnöd! Ez a férfitest természetes reakciója, amit az ingerlés gyakorta kivált, függetlenül az ingerlést kiváltó személytől. Ne feledd, hogy egy gyógyítóval van dolgod. Hidd el, láttam már ilyet – szónokolta tettetett hangon, miközben alig bírta visszatartani a nevetést.

- Azt erősen kétlem – tért hirtelen vissza Charlie korábbi, pimaszul öntelt énje, ami gyorsan el is párolgott, ahogy Hermione tovább folytatta a ficergést.

- Elég! Elég! Hagyd abba! Csak ne mozogj!

- Ne gyerekeskedj nekem! Már csak néhány centi, mindjárt elérem a zsebedet! A lány igyekezetében, hogy közelebb kerüljön az áhított bicskához, egyik lábát átvetette a férfi combján, és még közelebb préselte magát hozzá.

- Ne mozdulj, vagy olyat teszek... – felelte az fogcsikorgatva. Gyöngyöző homlokát a lány homlokának támasztva igyekezett lehűteni a testében tomboló lelkesedést.

- Ahogy óhajtod! Óriásbébi! – dünnyögte a lány duzzogva, de egy jó ideig még levegőt is alig mert venni. – Akkor most mi legyen? – kérdezte csevegő hangon néhány perccel később, mikor Charlie feszült testtartása kissé felengedett, ám annak kétségbeesett tekintetéből egyértelművé vált, hogy a "B" tervet is ki kell vetniük az ablakon. Egy ideig mindketten gondterhelt arccal töprengtek. Charlie azon, hogy a Szent Mungó mikor avanzsált át teljes mértékben a mentálisan sérültek intézetévé, Hermione pedig azon, hogy mikor tér már vissza a gyógyítóinas, hiszen a szituációjuk meglehetősen kompromittáló volt számára. A töprengés gyümölcsözőnek bizonyult, legalábbis ami a hősnőnket illeti.

- Ó, hogy a Merlinbe nem gondoltam erre korábban! – csapott volna a homlokára, de a keze éppen félúton volt Charlie hátsó zsebe felé. – Sükebóka! – rikoltott hirtelen akkorát, hogy a férfi önkéntelenül is összerezzent a dobhártyáját ért támadástól.

- Minek neveztél egész pontosan? – meredt fenyegetően a lányra, de szinte azonnal fel is adta, mivel ilyen távolságból biztos kancsalságot okozott volna a művelet.

- Fogd be, Weasley! Nem hozzád beszélek – intette le Hermione. – Süke! Bóka! – folytatta tovább kitartóan.

Charlie Weasley-re ekkor lecsapott a realitás, s homloka gyöngyözni kezdett a gondolatra, hogy ott fekszik szorosan összekötözve egy nővel, akinek láthatóan elment a józan esze. Tekintve, hogy az elmúlt fél órában nem érkezett felmentősereg, hogy megfossza őket béklyóiktól, valószínűleg a kutya sem hiányolta őket, ráadásul még a gyógyítóinas is nyomtalanul eltűnt. Az egyetlen megoldásnak az tűnt, ha valahogy kijutnak a vizsgálóból.

- Mi lenne, ha – kezdte óvatosan, már előre félve a lány reakciójától, ám mondandóját két különös külsővel megáldott házimanó szakította félbe, akik ebben a pillanatban hangos pukkanással érkeztek a helyszínre.

- Süke! Bóka! – kiáltott fel Hermione megkönnyebbülten, s szemei egészen benedvesedtek az örömtől.

- Óh, a Granger főgyógyító Miss! – mekegte az egyik manó, aki kis kackiás bajuszából és a királyi palotaőrség egyenruhájára hasonlító piros zubbonyából ítélve a férfiúi nem jeles képviselője lehetett. – Milyen természetű a gyógyítói probléma? – kérdezte komolyan, szakszerűen.

- Nagyon-nagyon rossz természetű, Bóka, köszönöm kedves kérdésed – felelte Hermione a legtermészetesebb hangon. – Igen kínos, de arra kell kérjelek, hogy szabadíts meg eme gonosz kötelékektől, melyek fogva tartják személyemet.

A furcsa kis manó egy félőrült mosolyt villantott társa irányába, aki soha meg nem szűnő imádattal meredt rá. Ez valószínűleg azért lehetett, mert az általa viselt arannyal szőtt száriból és a fejére biggyesztett piros pöttyös Minnie egér fülekből ítélve, egy lány manó volt.

- Na, hát nehéz elhinni, hogy szabadulni akar a nagyságos Miss Főgranger, amikor ilyen különös módon mórikálja magát, aztán hozzátapad itt mindenféle jött-ment varázslóhoz...

- Na de most aztán már! – mordult fel Charlie Weasley, híres béketűréséből kifogyva. A két kis manó azonban nem igazán zavartatta magát.

- Én kiszabadítom szívesen, azon már ne múljon, de jól gondolja meg a nagysád! Hát mikor volt szerencséje egy ilyen szép, izmos példányhoz. Ezzel aztán összeüthetne egy féltucat erős, egészséges kis varázslót.

- Bóka! Mit mondtam neked? A szerelmi életem nem publikus. Azonnal szabadíts ki! – követelte dühösen a lány, mire a házimanó csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki aztán tényleg mindegy. Egy csettintéssel eltüntette a szorult páros köré vont rózsaszín Magifixet, mire azok nagy nehezen feltápászkodtak a földről, hogy megmozgassák elgémberedett végtagjaikat.

- VESZTEGZÁR! VESZTEGZÁR! VESZTEGZÁR! Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Kérjük a pácienseket, hogy maradjanak a számukra kijelölt területen! – harsogta szinte abban a pillanatban egy automata fakó, női hangon. A szavak visszapattantak az eddig csendes folyosók falairól, ijesztő visszhangot keltve ezzel. A hirtelen élesen felvisító sziréna szinte megrázta a kórház épületét.

- Mégis mi folyik itt? – Hermione, kezét a fülére tapasztva, igyekezte túlharsogni a vészriadót.

- Mi? – kérdezett vissza Bóka méla tekintettel. – Ja, hogy ez? – mutatott bizonytalanul körbe, mintha a kellemetlen hang forrását próbálta volna behatárolni. Hát kitört valamilyen nyavalya, ami megrágja a varázslónépség agyát – közölte olyan hangon, mintha teljesen hétköznapi dologról lenne szó.

Charlie és Hermione, megfeledkezve korábbi gyermeteg civódásukról, most kétségbeesetten néztek össze.

- Miféle nyavalyáról hablatyolsz itt nekem, Bóka?

- Hát azt én meg honnan tudhatnám, méltóságos főkisasszony? Én meg az én kis Sükém csak ilyen egyszeri népek vagyunk. Nem tudnánk a furunkulust sem megkülönböztetni a himlőtől. Na, de ha mást nem kíván a nagysád, akkor engedelmével mi most vissza is térnénk a konyhára, mivel ma sült bab lesz vacsorára, aztán még sok konzervdobozt kell addig kinyitogálni. – Azzal a hetyke házimanó megpödörte a kackiás kis bajuszát, Minnie egér fülön ragadta kedvesét, s már csak hűlt helyüket volt.

Hermione ekkor a vizsgálóasztalra rogyva hangos zokogásban tört ki, amivel nem is okozhatott volna nagyobb döbbenetet ifjú sárkányszelídítőnknek. A vörös hajú varázsló óvatosan megérintette a lány vállát, hogy megtudakolja, minek köszönhető e váratlan összeomlás, az alig hallható motyogás azonban felfedte a fátylat e rejtélyről.

- Sült bab, már megint sült bab! Már harmadik napja csak sült bab. Én ezt nem bírom tovább! Lemondok, felmondok, kilépek!

Charlie ekkor úgy érezte, itt az ideje kézbe venni a dolgokat, méghozzá szó szerint. A karjainál fogva megragadta a lányt, és felrántotta az asztalról, majd alaposan megrázta.

- Hé, Granger, szedd össze magad! Nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választottad. Az öcsémnek agyzsugora van, ha elfelejtetted volna. Ki tudja, hol van éppen, és mit művel. Lehet, hogy valahol már az épület falait bontja, vagy rég kiszökött, és a muglikat riogatja valahol. Ha jobban belegondolok, még alsónadrág sincsen rajta – fejezte be összevont szemöldökkel, mire Hermione – sült bab ide vagy oda - teli torokból kacarászni kezdett.

- George Weasley a mugliknak mutogatja a himbi-limbijét! Erre befizetnék!

- Nem sejtettem, hogy ilyen nagy érdeklődést fogsz mutatni George... hogy is fogalmaztál, himbi-limbije iránt. – Charlie homlokán egyre csak mélyültek a ráncok.

Az öccse sosem említette, hogy bármi is lett volna közte és a lány között, és nagyon remélte, hogy nem így van. Hermione Granger nem éppen az a személy volt, akit szívesen látott volna viszont a sógornőjeként.