(Seras)

Mélyen aludtam a koporsómban, mikor egy hangos nyikorgó hangot hallottam és utána világosság csapott meg, de figyelmen kívül hagytam és próbáltam tovább aludni.

– Rendőrkisasszony, – suttogta valaki, lélegzetemet visszatartva pattantak ki a szemeim. Vissza akartam menni aludni! – Rendőrkisasszony, – mondta ismételten Mesterem akire most értetlenül pislogtam fel. Mikor elért a tudatomig, hogy éppen engem szólongat én is megszólaltam.

– Mester? – suttogtam egy ásítás kíséretével, majd az oldalamra fordultam. Összegömbölyödtem ezután becsuktam a szemeimet és megpróbáltam visszaaludni. – Reggel van. – motyogtam. – Menj vissza aludni. – és ezzel már lassan vissza is aludtam. Erre kuncogott és kissé megrángatta a vállamat. Nyöszörögtem kicsit majd kinyitottam a szemeim és felnézetem rá, ezzel is jelezve, hogy figyelek rá. – Mi az? – tettem még hozzá, és a szemem sarkából figyeltem minden mozzanatát. Vigyorgott egyet és felegyenesedett.

– Pakolj, egy óra múlva indulunk. – mondta Alucard. Összevontam a szemöldökeimet miközben lassan tudatosult bennem minden szava. Megráztam a fejemet és felpislogtam rá.

– Micsoda? – kérdetem. Ez most vicc vagy tényleg már megint Londonon kívül van küldetésünk? – Miért? – és a hátamra fordultam.

– Jobb, ha sietsz, Rendőrkisasszony, vagy elmegyünk nélküled. – és ezzel eltűnt. Kipattantam a koporsómból és másodpercekig csak a pontot néztem ahol az előbb még állt.

– Mester, hová megyünk? – kérdeztem, habár tudtam, hogy úgysem fog válaszolni. – És kik jönnek még? – tettem fel az újabb kérdést és közben kiestem a koporsóból aminek eredmény az lett, hogy a térdeimen landoltam. Lógattam a fejemet egy morgással. – Az egyetlen szabad napom és erre ezzel a szarral kell foglalkoznom. Csak aludni akartam végre egy jót!

' Hagyd abba a panaszkodást és kezdj el pakolni! ' parancsolta Mesterem a fejemben, én pedig fejet hajtottam egy sóhaj kíséretével.

– Igen, Mester. – motyogtam, majd felkeltem a földről és a szekrényemhez vánszorogtam. Kinyitottam és belenéztem. Leginkább az egyenruháim foglalták a helyet, egy pár civil ruha hátrébb és egy amolyan estélyi féle fellógatva a legszélén. Csettegtem néhányat a nyelvemmel és a fejemet neki támasztottam a szekrény hideg fa ajtajának. – Mit kéne pakolnom, Mester? – kérdeztem, miután még mindig nem tudtam h hová is megyünk. A fejembe hallottam ahogy Mesterem egy bosszúsat sóhajt, majd a szemeimen keresztül szemügyre vette a ruháimat.

' Azok ott a fekete fogasokon jók lesznek. ' kissé bizonytalanul de végül is kivettem azokat amelyikeket mondta. Ezek a ruhák inkább meleg időre voltak mint például nyárra vagy ha csak itthon akartam pihenni. A furcsa csak az volt hogy az utóbbi időben Londonban szinte mindig szakadt az eső, szóval… miért pont ezek a ruhák?

– Hová megyünk, Mester?! – sikítottam most már, nem igazán szeretem amikor titkolóznak előttem… Odébb ledobtam a ruhákat a koporsómra és visszapillantottam a szekrényembe.

' A kérdéseidet tartogasd Integrának. ' morogta, hallani lehetett a hangjából, hogy ugyan olyan fáradt volt mint én. Egy ideig csendben maradtunk, egyikünk se tudta mit kéne mondani. ' Az a ruha jó lesz. Azt kéne felvenned. ' fűzte hozzá végül Alucard, a szemeim egy fekete ruhára vándoroltak. A szemöldökeimet felvontam és kiszedtem a ruhát a szekrényből.

– Ezt? – kérdeztem meglepetten.

' Igen. ' dorombolta.

– Miért pont ezt? – kérdeztem, miközben a fejemet csavargatva a ruhát vizsgáltam. Az ujjbegyeim játszva siklottak végig a ruha szélein.

' Mert biztos jól áll neked. És legalább egyszer szeretném látni rajtad amíg távol vagyunk. ' erre lefagytam és a szemeim kikerekedtek.

– Ú-úgy gondolod? – kérdeztem tőle halványan pirulva és egy kisebbet mosolyogva. Ő csak kacagott rajtam.

' Természetesen, Draculinám. Most már fejezd be a készülődést. ' és ezzel elhagyta az elmémet. Kacarászva oda szökdeltem a koporsómhoz ahova le voltak dobva a ruhák, közben felkapva a piros sport táskámat. Elkezdtem bepakolni a ruhákat, két pár cipőt, a fogkefémet és néhány bugyit. Becibzároztam a táskát és még egyszer végig pásztáztam a szobámat. Azon gondolkoztam, hogy kéne e beszélni Sir Integrával… Ő biztosan meg tudta volna mondani, hogy hova megyünk pontosan és, hogy velünk jön e tényleg. Kíváncsi voltam, tényleg olyan komoly lett volna ez a küldetés, hogy még a főnökünknek is jönnie kell… ha igen, akkor bizonyára nagyon veszélyes lehetett a mostani ellenségünk. Remélem nem repülővel fogunk menni, utálok repülni! Mindig olyan émelyítően érzem magamat amikor az Óceán felett haladunk. Biztosan a vámpírlét mellékhatása, mert amikor még ember voltam akkor szerettem hajókázni és soha sem voltam tengeribeteg vagy akármi. Vállat vontam és távoztam a szobámból. Ha sikerülne beszélnem Sir Integrával akkor még talán a küldetés célját is megtudnám. Fel sprinteltem a lépcsőkön de a lendületem hamar szertefoszlott amint beértem a világos előcsarnokba. Szisszentem egyet a napsugarak láttán amik az utamat állták. Még mindig borzasztóan fiatal voltam, alig öt hónapos. Már hetente ötször ittam a vért amit Walter hordott nekem, de a bőröm még így se tolerálta a napfényt.

– Francba! – morogtam halkan és összeszorítottam a fogaimat. Végig pásztáztam a csarnokot árnyék után kutatva, hogy át tudjak menni ezen a számomra halálos, fényes termen. De nem találtam egy utat sem. Az egész egy nagy, fényes, véget nem érő rémálomnak tűnt. Morogtam és vágyakozón a nagy lépcsősor felé néztem, azt kívánva bárcsak oda tudnék jutni és beszélni a főnökömmel. Abban a pillanatban messzebbről valami féle beszédet halottam és megjelent az erkélyen Sir Integra. Sétált lefelé a lépcsőn és közben Walterhez beszélt, aki a csomagokat cipelve jött mellette. Mögöttük, a kapitányom, Pip Bernadotte. Szokásos nagy mosolyával az arcán battyogott lefelé, szintén egy bőröndöt hurcolva. Értetlenkedve néztem rájuk. Ki jön még?! Mégtöbb beszélgetést halottam és kicsit odébb néztem, a Wild Geese is sétál lefele a lépcsőn. Egy felvont szemöldökkel és az erőm segítségével átvizsgáltam a birtokot. Megdöbbenve érzékeltem, hogy a birtok többi része teljesen üres volt. Hol volt mindenki? Hol voltak a szolgálók? A könyvelők, a doktorok, meg a többiek akik még itt dolgoztak? Sir Integra, Walter és Pip megálltak a csarnokban, letéve a bőröndöket. A Wild Geese épp most hagyta el a birtokot. Hova a fenébe megy mindenki? Mindenkire csak zavarodottan bámultam. Alucard mestere abba hagyta a beszédet és amint az utolsó katonák is elhagyták a birtokot orrán keresztül kifújta a levegőt. A szemei végigszaladtak a csarnokon, majd megállapodtak rajtam. A Hellsing meglepetten nézett rám majd felvonta egyik szemöldökét.

– Victoria? – szólított – Mit csinálsz itt fent? Végeztél már a pakolással? Először csak bambán pislogtam, majd igenlően bólogattam. Szemeim még egyszer visszaugrottak a főbejárathoz, de már minden katona eltűnt.

– Igen, Kisasszony. – válaszoltam, visszafordultam hozzá. – Hová megy mindenki?

– Ahova akarnak. – mondta és egyik kezét begyömöszölte kabát zsebébe. Ahova akarnak?! Mit akar ez jelenteni? Ugye nem akarják bezárni a Hellsing Intézetet? Akkor hova mennék? Amúgy se kaptam rendes fizetést csak zacskós vért és tetőt a fejem fölé. – Miért nem vagy még a koporsódban? Mindjárt indulunk. – a szemeim kikerekedtek.

– K-k-koporsó?! – ez csak egy dolgot jelenthetett… hogy repülni fogunk! Megmerevedtem és a fogaim megcsikordultak. Sin Integra szinte röhögött rajtam, legalább ő jól mulat…

– Ne mondd, hogy még mindig félsz a repüléstől, Rendőrkisasszony. – inkább csöndben maradtam, nem szívesen ismertem be, hogy egy ilyen kis dolog a gyengém. – Már annyiszor repültél. Amellett, mindig végig alszod az egész utat, észre se veszed majd. – próbált vidítani. Én csak lógattam a fejemet, majd halk kuncogást halottam magam mögül, minek következtében ugrottam egyet. Hátra néztem a vállam fölött, hogy lássam Sir Integrával szemezve tornyosul fölém a Mesterem.

– Az egyetlen ok amiért olyan mélyen szokott aludni, én vagyok. Ha én nem altatom el, akkor végig sírja és sikítja az egész utat. – morogta inkább magának Alucard, elég idegesnek hangzott. Sir Integra ismételten felvonta szemöldökét, szerintem kissé meglepődött ezen a gyerekes viselkedésemen. Erre én csak adtam neki egy ártatlan, félénk kis mosolyt és vállat vontam. Megforgatta szemeit és a kijárat felé fordult.

–Nem érdekel hogyan, csak tedd őt a koporsójába! – parancsolta Sir Integra egy kézlegyintéssel, ezt követően kilépett az épületből. Walter és Pip megragadták a bőröndöket majd követték a Hellsinget. Megakadt a lélegzetem amikor karokat éreztem magam körül és mikor azok durván felemeltek. Megragadtam a Mesterem nagy kezeit amik a hasam köré voltak fonódva.

- Mester, – vonyítottam és próbáltam szabadulni, miközben cipelt le a lépcsőn. – nem akarok repülni! – véres könnyeket éreztem keletkezni a szemeimben de visszatartottam őket.

– Nem érdekel! – rivallt rám és beértünk a szobámba. – Meg fogod tanulni hogyan nézz szembe a félelmeiddel! – dörmögte és szinte beledobott a koporsómba. Mielőtt még fel tudtam volna ülni rám csapta a fedelet és lelakatolta, így nem tudtam megszökni. Egyetlen, magányos, véres könnycsepp szaladt végig az arcomon és a tenyereimet rávágtam a fedélre.

– Mester! – sikítottam kifele.

' Hagyd abba a sírást, Rendőrkisasszony. ' mondta Alucard a fejemben csendesen, most először meglepőmódon nem úgy hangzott mintha undorodna tőlem amiért sírok. ' Menj aludni Seras. Mire felébredsz, már ott is leszünk. ' ezzel hirtelen minden átment feketébe.

(Alucard)

1 órával később

Egy órával később miután Serast begyömöszöltem a koporsójába egy vonaton ültem, első osztályon. Volt egy kis változás a tervben miközben a reptérre mentünk. Walter szép tengerpartokról, szórakoztató karneválokról, és öt csillagos hotelekről kezdett beszélni. Azt mondta az egy olyan hely lenne ahol mind hátra tudnánk dőlni és lazítani, meg, hogy egy ilyen hely még a Rendőrkisasszonyt is le tudná foglalni, így nem kéne halálra unnia magát egy régi hotelben. Erre Sir Integra valamilyen meggondolásból változtatott az uticélunkon, így vagyunk most egy vonaton Brighton felé. Szórakozottan kuncogtam, azon töprengve mit csinál a Rendőrkisasszony, hogy ennyire idegesíti a Mesteremet. Keresztbe tettem a lábaimat és ujjaimat összekulcsoltam. Az orromon keresztül kifújtam a levegőt, hosszú idő után most először éreztem magamat… békésnek? Kipihentnek? Talán ez a kis kiruccanás jó hatással lesz ránk. Az utóbbi hét nagyon fárasztó volt. Estéről estére, a Rendőrkisasszony, a Wild Geeze, és Én folyamatosan jártunk küldetésekre. Megöltünk legalább kétszáznyolcvan vámpírt és háromszáz… negyven ghoult? Már épp itt volt az ideje, hogy kapjunk egy hét kimenőt azok nélkül a mesterséges vámpír fajzatok nélkül, amik mindig elrontják az éjszakáinkat… vagyis... én igazából szerettem azokat az utánzatokat levadászni és megölni. És mégis, egy idő után elég unalmas volt, mert egyikük sem volt valami nagy kihívás… legalábbis nekem.

Bámultam kifelé az ablakon, zöld mezők és világoskék ég, valamiért rosszul éreztem magamat a Rendőrkisasszony miatt. Ő épp a raktérben aludt a koporsójában. Már rendesen itta a vérét, mit egy jól nevelt vámpír, de a bőre még mindig nem tolerálta a napfényt. Rendesen rosszul éreztem magamat miatta, mert ő imádná ezt a kilátást, de kénytelen kihagyni. Szemeim elvándoroltak az ablaktól és inkább a padlózatot kémleltem, végig gondolva ezt a dolgot. Miért foglalkozok én ennyit a szolgámmal az utóbbi időben? Mindig csak ő jár a fejemben, de nem tudom megmagyarázni miért. Talán azért, mert büszke voltam rá, és több időt akartam vele tölteni? Gondolom itt az ideje, hogy több figyelmet tanúsítsak felé és segítsem őt a vámpírlét által nyert képességeit. Önelégülten mosolyogtam és egy kuncogás kíséretében felálltam. Amint mozdultam Sir Integra és Walter is rám meredt.

- Hová akarsz menni? – kérdezett Integra felemelt szemöldökkel. Letette a könyvet az ölébe és fejét az öklére támasztotta, úgy nézett fel rám.

- Megyek, leellenőrzöm a Rendőrkisasszonyt. – mondtam és kiléptem a kis előtérbe, majd becsuktam az ajtót magam mögött.

- Lehetőleg ne okozz semmi galibát! – kiabált még utánam Mesterem. Erre csak kuncogni tudtam.

- Most miért mondod ezt? – doromboltam, habár tudtam, hogy úgy sem hallotta. Elkezdtem sétálni a vonat végébe. A legtöbb utas csodálkozva meredt rám, mások nagyokat nyeltek és távolságot tartottak közöttünk. Többen hátat fordítottak nekem, mintha tudomást se vennének rólam. Figyelmen kívül hagytam az embereket és folytattam utamat a vonat végébe. A raktér ajtaja előtt egy öregebb ember üldögélt. A férfinak fehér haja volt, ami már kezdett elvékonyodni és az arcán ráncok üldögéltek. Fekete szemeivel felnézett rám egy érdeklődő tekintettel amihez még egy meleg mosolyt is társított. Felvontam egyik szemöldökömet, csodálkozva azon, hogy az öreg nem félt tőlem.

- Miben segíthetek fiatalember? - kérdezte a kalauz és felemelte egyik remegő kezét. Közömbösen bámultam le rá, nem is emlékszem már mikor nyújtottak nekem kezet utoljára önszántukból. Ebben a pillanatban bevillant a szemem elé mikor Seras megfogja a kezemet, ezzel elfogadva a vámpírlétet. De ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Tiszteletteljesen megráztam az öreg törékeny kezét majd visszahúztam a saját kezemet.

- Csak a csomagomat szeretném leellenőrizni. – most az egyszer nem akartam gúnyosnak és ridegnek hangzani.

- Hmn, - hümmögött magának miközben engem vizslatott. – Minden a legnagyobb rendben van ott hátul, Uram, ezt garantálom. – ezután elnézett mellettem egy fáradt sóhajjal. – De ha annyira szeretné maga is megnézni… csak tessék. – mondta, a maga mögötti ajtóra mutogatva. Felállt és odébb ment az útból. Önelégülten mosolyogtam és bementem az ajtón, becsukva azt magam mögött. A szemei végig vándoroltak a raktérben. Minden féle méretű és színű csomagok voltak a vonat oldalához rögzítve felzsúfolva. Végül szemeim megállapodtak Seras koporsóján ami a vagon távol végében volt az én nagy feketém mellett. A mosolyom egyre szélesebb lett miközben közeledtem felé. A csízmám tompa kopogó hangokat adott fapadlózaton, vízhangot verve minden egyes lépésemmel a falak között. Letérdeltem a lány koporsója mellett és felnyitottam. Édes kis szolgám ott feküdt, mélyen aludva.