1. fejezet ~~ Az éjszakák vége ~~

Hogy van? – kérdezte szinte suttogva Henry Declant, ahogy az kilépett Magnus szobájából.

Adtam neki egy nyugtatót, talán elalszik – sóhajtott a férfi.

Nem tudom elhinni, hogy Ash… - rázta meg a fejét könnyes szemmel Henry.

Kérsz te is valami gyógyszert? Talán segít pihenni – ajánlotta Declan.

Nem – rázta meg a fejét Henry. – Inkább… visszamegyek a vezérlőbe, felmérem a károkat.

Aludnod kéne, Henry. Minden más ráér holnap – mondta Declan, de a srác csak megcsóválta a fejét, és elvonult, így Declan Willre nézett, aki az ablaknál állt, és üveges szemekkel meredt a távolba.

Will?

Jól vagyok – pillantott a szólított Declanre, bár a sápadt arca, az üveges szeme nem a szavait bizonyították.

Na persze – húzta el a száját Declan. - Neked is pihenned kéne.

Te tudnál?

Nem, persze, hogy nem – sóhajtott Declan. – Van kedved dumálni? – próbálkozott, de csak egy éles, dühös, és nem kevésbé kétségbeesett pillantást kapott a másiktól. – Mondd ki, Will! Nyugodtan mondd ki, amit gondolsz! Mond ki, ami London óta fojtogat! Könnyebb lesz utána. Utána talán már pihenni is tudnál – sóhajtott Declan. Tudta, hogy Willt, ahogy mindannyiukat, lesújtotta, ami Ashleyvel történt, de még ennél is mélyebb fájdalomként éli meg a Londonban történteket.

Nem lett volna szabad hagynod! – fakadt ki a srác, ahogy azt Declan várta is, és gyanította, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.

Várj! Ne itt! – sandított Declan Magnus ajtajára. – Hagyjuk pihenni! Gyere! – hívta magával Willt egy távolabbi helyiségbe. Besétált, megvárta, míg a másik is utána jön, aztán vett egy nagy levegőt. – Ne kímélj! Igen, nem lett volna szabad hagynom. Tudom. El kellett volna küldenem, ahogy mindenki mást is elküldtem. De ő maradni akart.

Persze…

Will! Neked is elmondta, hogy maradni akar. Te ugyanúgy nem tudtad rábeszélni, hogy lépjen le, pedig gyanítom megpróbáltad! Clara maradni akart, mert szerette a Menedéket, és segíteni akart nekünk.

Mégis mit tehetett volna?

Nagyon sokat tehetett, és tett is, Will! És bízott a saját képességeiben!

Amiket még maga sem ismert igazán! Ezt neked kellett volna a legjobban tudnod!

Igazad van. Lehet, hogy tényleg el kellett volna küldenem, akarata ellenére is. Be kellett volna szögeznem őt is egy dobozba, ahogy a lakóim jó részével tettem, és felrakni egy hajóra, és elküldeni arra a szigetre.

Akkor még mindig élne!

Lehet – hagyta rá Delcan. – Oké, elismerem, az én hibám! Ettől most jobban érzed magad? Ettől könnyebb lett bármi? Ha igen, nyugodtan hibáztass engem, én elviselem ezt is.

Neked fogalmad sincs, milyen érzés…

Ezt ne! – kapta fel a fejét Declan, és már az ő hangja is enyhén indulatos volt. - Will… lehet, hogy most… ebben az istenverte akcióban nem halt meg senkim… de ettől még pontosan tudom, milyen érzés, én is átéltem már! Amúgy meg… lehet, hogy most nem veszítettem el a szerelmem, mint te… de a házam romokban… fogalmam sincs, rendbe lehet-e hozni… két emberem halt meg az akcióban, két jó katona, mindegyik családos ember volt… Nekem kellett odaállnom a feleségeik elé, közölni, hogy a párjuk soha többé nem tér haza! Három másik emberem súlyos állapotban fekszik a gyengélkedőn… azt sem tudom, életben maradnak-e. Igen, ez is mind az én felelősségem! Azt hiszed, ez olyan egyszerű? Hidd el, nem az! Még akkor sem, ha tudom, hogy mindannyian harcolni akartak. Azért, amiben hittek, azért, amiért éltek, ami fontos volt nekik. És az itteni veszteségeket még nem is tudom. Talán addig jó – fordult el Willtől Declan, és ezúttal ő bámult ki az ablakon, és csak egy perccel később folytatta, amikor már lassabban vette a levegőt. Egy másik emléket, egy még sokkal fájdalmasabb emléket idézett fel magában, így a hangja is sokkal halkabb volt, mint az előbbi kifakadás alatt.

Tudod… nem olyan rég… egy akcióban… én is elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem. Ez téged most nem vigasztal, de… én tudom, mit élsz át. Egy dolgot tehetsz, Will… nem hagyhatod, hogy Clara halála hiábavaló legyen. Dolgozz azért, amiért ő meghalt. A Menedékért. Ez az egyetlen menekülési út. Én már rájöttem. Hallgass rám! – pillantott Willre, aztán vett egy nagy levegőt. – És most menj, és feküdj le! – mondta, majd kisétált a szobából, és pár perccel később csatlakozott Henryhez és Teslához a központi laborban, és inkább a munkába temetkezett, hogy kissé elterelje a figyelmét. El akart feledkezni Ashley haláláról, Clara haláláról, az emberei haláláról, és úgy általában mindenről, ami az elmúlt napokban történt.

Közben persze felmérték az old towni veszteségeket is, ami csak még jobban lesújtotta Declant, és a többieket is, de mivel egyikük sem bírt volna aludni, vagy akár csak egyedül maradni, máris hozzáláttak a károk helyreállításához, és már világosodott az ég alja, mikor a vámpír kíméletlenül elzavarta Declant lefeküdni.

Declan dél körül került elő újra, de csak Teslát és Willt találta az irányítóban. Nagyfiú valószínűleg Magnusra felügyelt, Henry pedig, aki jóval Declan után került ágyba, valószínűleg még próbált pihenni. Declan is fogott egy gépet, hogy segítsen Teslának, de közben folyamatosan futottak be a jelentések a saját házából is, amire reagálnia kellett, szóval időnként azt sem tudta, hol áll a feje. Magnus egy órával később bukkant fel az ajtóban. Látszott rajta, hogy nincs teljesen magánál, de végül Declanen állt meg a pillantása.

Mi a helyzet Londonban?

Magnus – próbálta leállítani Will, de Declan nem hagyta. Tudta, hogy most a munkaterápia teszi a legjobban a nőnek.

A biztonsági rendszerem romokban, az irányítótermem szintén – mondta gyorsan, hogy megelőzze a további akadékoskodást. - Az előzetes felmérések szerint legalább három hét, mire helyreállítjuk a rendszert és a pajzsokat. Hogy a lakóim visszaköltözhessenek, az legalább egy hónap.

Jó – bólintott rá kábán Magnus. – Akkor… ott nagyobb szükség van rád.

Ha tehetek bármit, maradok és segítek – ajánlotta Declan, de a nő megrázta a fejét.

Itt kisebb károkat szenvedtünk. A ház áll, a pajzsok aktívak. A többit rendbe hozzuk. A lakóink pár napon belül visszatérhetnek a helyükre. Menj csak, felügyeld az otthoni munkálatokat!

Rendben. Ha kellek, hívj! – mondta még Declan, mire Magnus rábólintott, és a férfi elsétált. Csak összeszedte azt a néhány holmit, amit magával hozott, foglalt jegyet a délutáni londoni gépre, közben egyeztetett az embereivel, hogy mikor ér haza, és addig mit csináljanak, aztán lesétált az előcsarnokba, ahol Willbe botlott.

Will… vigyázzatok Magnusra, de hagyjátok dolgozni. Segít neki, ha elterelődik a figyelme. Elég csak éjszaka szembenézni a démonaival. Pár napig esténként tömjetek bele egy nyugtatót, az is sokat segít, ha legalább aludni tud. Az agya addig is dolgozza fel a történteket.

Könnyen osztogatod a bölcs tanácsokat – sóhajtott Will.

Ezt egy pszichológus mondja? – nézett rá egyik szemöldökét felvonva Declan.

Igazad van. Elmész?

Ez a parancs – vont vállat Declan. – Sok munka vár rám a következő hetekben. Helyre kell hoznom a házamat.

Sok sikert – bólintott rá Will.

Kösz – sóhajtott Declan, majd kifele indult, de aztán megtorpant. – Will… sajnálom!

Tudom – bólintott rá Will, aztán csak nézte, ahogy a másik elsétál, aztán visszament a központi helyiségbe, és csatlakozott a többiekhez.

Declan hazafelé a gépen Willen gondolkodott. Igen, pontosan tudta, mit él át, hisz valóban ő maga is átélte ezt, alig pár hónappal ezelőtt. Elveszített valakit, aki elmondhatatlanul fontos volt neki. Valakit, aki az élete értelmét adta már évek óta. Valakit, akit mindennél jobban szeretett. Tudta, milyen nehéz egy ilyen helyzetben talpon maradni, és folytatni tovább. Pedig folytatni kell, még akkor is, ha éppen a Menedéket, vagy Magnust hibáztathatják azért, ami történt. Vagy Will éppen őt. De akkor is folytatni kell tovább, hogy a szeretteik halála ne legyen hiábavaló.

Szeretett volna segíteni Willnek, mellette lenni, megölelni egy pillanatra, mikor ilyen szomorú és összetört. Szeretett volna egy kis vigaszt nyújtani neki, kicsit könnyíteni a lelkén. Ő nem kaphatta meg ezt akkor, mikor elveszítette a párját, még akkor sem, ha nagy szüksége lett volna rá, hisz nem tudtak a kapcsolatukról, így senki nem értette azt sem, hogy mekkora veszteség neki a halála. Egy valaki tudta csak, egy jó barát, de ő a Föld túlsó feléről nem segíthetett túl sokat.

De Declan azt is tudta, hogy hiába akar segíteni Willnek, amíg a srác őt hibáztatja a történtekért, addig nem tehet semmit. Addig csak dacot és indulatot tudna kiváltani belőle, és attól csak rosszabb lesz az egész. Végül, mikor a gépe ereszkedni kezdett, Declan vett egy nagy levegőt, hogy visszatérjen a valóságba, és erőt gyűjtsön az elkövetkező hetek embert próbáló erőfeszítéseihez.

~~ A hős ~~

Declan alig két hónappal később bukkant fel újra Old townban. Magnusnak segítség kellet, és mivel neki épp nem volt halaszthatatlan dolga, úgy döntött, hogy idejön, és kisegíti a csapatot.

Az eltelt időben lassan minden visszatért a normális kerékvágásba. A londoni menedék is újra teljes kapacitással működött, és lassan ők maguk is feldolgozták a veszteségeiket. Declan aggódott ugyan, hogy milyen a hangulat a központban, és ki hogy fogja fogadni, de végül úgy tűnt, mindenki visszatért már a munkához, és úgy dolgoznak, mint korábban. Őt is normálisan, sőt örömmel fogadták, talán csak Will volt, aki még mindig kissé tartózkodón viselkedett vele szemben.

Az eligazítás után kettesben indultak le a garázsba, így volt lehetősége pár szót váltani vele.

Will… látom, hogy még mindig neheztelsz rám. Jó lenne, ha legalább az akció erejéig félre tudnád ezt tenni - nézett a srácra, aki az eligazítás alatt végig kerülte a tekintetét.

Nem, nem neheztelek - rázta meg a fejét Will. - Csak… mindegy. Ne aggódj, a munkára fogok figyelni.

Reméltem - húzta el a száját Declan. - Amúgy… ültél te már ekkora motoron? - próbálta óvatosan ugratni Willt, hogy oldja egy kicsit a feszültséget.

Nem tudom, mit gondolsz rólam, Declan… de talán okozhatok neked kellemes meglepetést - nézett végre kihívóan Will a másikra.

Remélem, így lesz - nevette el magát Declan, miközben leértek a garázsba. - Verseny, míg odaérünk?

Magnus nem dicsérne meg minket, ha már az előtt összetörnénk magunkat, hogy kezdetét venné az akció.

Semmi kalandvágy nincs benned - sóhajtott teátrálisan Declan. - Induljunk! - mondta, így felültek a motorokra, és elindultak.

Az akció persze Walter felbukkanása miatt csúfos kudarcba fulladt, és a két férfi tanácstalanul nézett egymásra, mikor a célpontjuk és a lila maskarás valaki felrepült az égbe.

Jól vagy? - lépett oda Declan Willhez, hogy felsegítse.

Au! - kiáltott fel Will. - Azt hiszem, darabokban vagyok.

Haza tudsz jönni?

Miért, ha nem, hazaviszel a hátadon?

Will! - állította le a srác morgását Declan. - Semmi szükség arra, hogy még a motorral is vágódj egyet! Szólunk Nagyfiúnak, és érted jön.

Nem kell - húzta el a száját Will. - Mehetünk.

Felőlem - vont vállat Declan, de azért aggódva figyelte a másikat, ahogy felül a motorra. - Menj előre, jövök mögötted - mondta még Willnek, hogy legalább észrevegye, ha valami van vele, aztán felvették a sisakot, és hazamentek.

Magnus persze nem volt boldog, bár nem is vette túlságosan a lelkére a történteket. Sőt Kate-tel együtt kifejezetten jól szórakoztak, míg vagy tízszer végignézték az utcai kamerák felvételeit a történtekről. Will persze efeletti nemtetszésének többször is hangot adott, miközben Nagyfiú az állapotát próbálta felmérni, ő pedig egészen végig nyafogott.

Declan magában jót mosolygott ezen. Neki is hasogatott a válla, de a Will által tartott előadás, valamint Magnus szakmai kérdései kellőképpen elterelték róla a figyelmét, így végül csak megköszönte Nagyfiúnak a segítséget, mikor az megtapogatta a vállát, majd nézte, ahogy Magnus magával viszi Willt egy újabb feladat kapcsán. A srác nem volt túl lelkes, amit Declan meg is értett, legalább néhány óra nyugalomra és regenerációra szüksége lett volna, de hát a munka az munka.

Miközben a többiek eltűntek, Declan próbált a megszökött empata nyomára bukkanni, majd segített Henrynek, aki információt próbált gyűjteni a titokzatos repülő hősről. Nem bíztak nagyon a sikerben, de végül meglepődtek, mert a lila ruhás fickó egyre több helyen tűnt fel a városban. Úgy tűnt, hogy az egy ügyből lassan kettő lesz, és meg kell osztaniuk az erőiket, vagy legalábbis mindkét dologra koncentrálni. És azt akkor még nem is tudták, hogy Magnus és Will is belebotlott egy érdekes dologba, ami hamarosan a másik kettőről is elvonja majd a figyelmüket.

Miután sikeresen csapdába csalták Waltert, és megismerték a történetét, Magnus belevetette magát a páncél titkának megismerésébe. Declan is segített neki, mikor épp nem a lényt keresték, ami félelmetes gyorsasággal nőtt és fejlődött. Közben észrevétlenül rendeződött a viszony közte és Will között, és már remekül tudtak együtt dolgozni.

Este, az akciótól kimerülten az egyik nappalinak használt helyiségben ültek ők ketten, és továbbra is azon ötleteltek, hogy találják meg és fogják el a lényt, amiről igazából már ötletük sem volt, hogy mekkora lehet, hogy nézhet ki, és milyen pusztításra képes, de egy idő után még a találgatásba is belefáradtak, és inkább csendben ültek, és néztek maguk elé, míg Will meg nem csóválta a fejét.

Mi az? – nézett rá kérdőn a másik férfi.

Csak… Walteren gondolkodtam. Azon, hogy… tényleg csak ennyi kell, hogy… egy lúzerből hős legyen? Egy bogarakból álló ruha? – kérdezte, de Declantől csak egy átható pillantást kapott. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Will elhúzta a száját. – Kösz!

Mit? – vonta fel az egyik szemöldökét Declan.

Jól van, én is lúzer voltam, és? – vont vállat Will. – Ettől még most nem vagyok hős. És főleg nem röpködök lila strechruhában a város fölött.

Nem voltál lúzer – állította le Declan. – Rossz passzban voltál, ennyi az egész. Ez mindenkivel előfordul.

Elég hosszú rossz passz volt – fintorgott Will. - Az egész FBI hülyének nézett… mindig is én voltam a csodabogár, akit csak pakoltak egyik osztályról a másikra, mert sehol sem viselték el pár hónapnál tovább. A barátnőm otthagyott, és közölte, hogy bár magam is pszichológus vagyok, jobb lenne, ha igénybe venném egy kollégám segítségét.

Az emberek nem szeretik, ha valaki kilóg a sorból – vont vállat Declan. – Ezért is jó a Menedék. Itt mindenki csodabogár, nem keltesz nagyobb feltűnést, mint bárki más.

Akár be is költözhetnék valamelyik alagsori cellába, mi? Amúgy… te nem is vagy csodabogár – nézett Will Declanre.

Még nem ismersz eléggé – nevette el magát Declan. – Amúgy nem minden… csodabogárság látható, vagy könnyen észrevehető. Vegyük csak azt, hogy jobban tűröm a fájdalmat, mint bárki más.

Szóval nem csak lúzer vagyok, hanem még nyápic is – húzta el a száját Will.

Nem vagy se lúzer, se nyápic – csóválta meg a fejét Delcan. – Van némi problémád az önértékeléseddel, de itt a Menedékben majd kineveljük belőled ezt a kishitűséget. De visszatérve rád… ismered a mondást… mikor huszonnégy órával előbb van igazad, mint az emberiség többségének, akkor huszonnégy óráig hülyének néznek.

Elég hosszú huszonnégy óra volt – fintorgott Will. – Huszonnégy évig tartott.

Van ez így. De most már jó helyen vagy. És itt senki nem néz hülyének.

Biztos vagy benne?

Garantálom neked, Will Zimmerman, hogy ha bárki is hülyének nézne… de legfőképp a főnököd… akkor most nem lennél itt. Magnus nem hülyékkel veszi körül magát, ebben biztos lehetsz. És most menj aludni! A fáradtság még jobban kihozza belőled a pesszimizmust.

Nem hiszem, hogy tudnék. Azon a dögön jár az agyam – csóválta meg a fejét Will.

Holnap elkapjuk – biztosította Declan. – Nem lehet messze. Valahova bevackolta magát, de Henry majd kitalálja, hogy mérjük be, és akkor elkapjuk.

Jó neked, hogy ilyen magabiztos tudsz lenni – vett egy nagy levegőt Will, miközben felállt.

Nekem ez az alaptermészetem – vont vállat Declan, miközben felállt ő is, és kifele indultak. – Szerencsés vagyok. De az ember személyiségét azok a dolgok formálják, amiken keresztülmegy. Neked magyarázzam, pszichológuskám? – nevetett Declan.

Szóld le te is a diplomámat – forgatta meg a szemét Will.

Will, van legalább egy dolog magaddal kapcsolatban, amivel elégedett vagy? – csóválta meg a fejét Declan.

Én elégedett vagyok magammal – tiltakozott fintorogva a srác.

Akkor miért érzed minden ártalmatlan mondatomat személyes támadásnak? Én csak hülyítlek, te meg folyton megsértődsz.

Mert hallottam már ugyanezeket a szavakat… igaz kissé más hangsúllyal.

Örülök, hogy észrevetted, hogy más a hangsúly. Nem akarlak bántani. A diplomádra ugyanúgy szükségünk van itt a Menedékben, mint az enyémre, vagy bármelyikünkére. És most tényleg menj aludni, holnap kipihenten lesz rád szükségem!

Rendben – adta meg magát Will. – Jó éjt!

Jó éjt neked is – mondta Declan, és nézte a másikat, ahogy elsétál, és tűnődött. Nem ismerte ugyan Will múltját, de gyanította, hogy kemény dolgokon ment keresztül, és ettől lett olyan, amilyen. Azt is tudta, hogy ezen már nehéz változtatni, de bízott benne, hogy nem lehetetlen. Végül ezen töprengve ő is visszavonult a szobájába, és eltette magát holnapra.

A következő este, mikor már elfogták a lényt, és Walterrel is mindent megbeszéltek, Declan és Will kísérte ki a férfit a Menedékből. Mikor az elköszönt tőlük, és bezárult mögötte az ajtó, Declan Willhez fordult.

Szép munka volt, köszönöm!

Ugyan – vont vállat Will. – Én tettem a legkevesebbet.

Mindannyiunk munkája nélkülözhetetlen volt. A tiéd is – biztosította Declan. – Köszönöm! – mondta még egyszer, miközben kezet nyújtott Willnek.

Ez a dolgom – vont vállat a srác, miközben megszorította Declan kezét.

Nem mondanád egyszerűen azt, hogy szívesen? – kérdezte Declan, mire a másik gyanakodva fürkészte egy ideig, aztán megint vállat vont.

Szívesen – mondta, mire Declan rábólintott, és másra terelte a témát. – Mihez kezdtek az új jövevénnyel?

Egyelőre a legmagasabb biztonsági fokozatú cellát kapja – tűnődött el Will. – Aztán majd meglátjuk. Meddig maradsz?

Az éjszakai géppel hazamegyek. Majd szóltok, ha kellek.

Persze – bólintott rá Will, majd mindketten mentek a dolgukra.

Declan az vezérlőbe ment, hogy belépjen a rendszerbe, és ellenőrizze az otthoni dolgokat. Bele is merült az e-mailjeibe, mikor Magnus megszólalt mögötte.

Jó dolog a dicséret, csak vigyáz, ne vidd túlzásba.

Egy olyan embernél, akinek nulla alatt van az önbizalma, nem lehet túlzásba vinni – mondta Declan fel sem nézve, de aztán mégis a főnökére sandított. – Elgondolkodhatnál ezen.

Azt mondod?

Erősítened kéne kicsit az önbizalmát.

Ezt nem lehet siettetni, Declan – csóválta meg a fejét Magnus.

De hátráltatni igen – vonta fel az egyik szemöldökét a férfi.

Bízd rám az embereimet – tűnt fel egy kétes értékű mosoly a nő arcán. – Van neked épp elég otthon, akik miatt aggódnod kell.

Ahogy akarod – fordult vissza Declan a monitorjához.

Szinte semmit nem tudsz Willről – tűnődött el Magnus.

Ez tény. De az nyilvánvaló, hogy nem a semmitől lett ilyen.

Valóban nem. De Will erős, még ha nem is látszik rajta. Úrrá lesz ezen az egészen. Csak egy kis időt kell adnunk neki.

Azért, ha megbocsátasz, én a magam módján megpróbálok segíteni neki, nem csak várni a jó szerencsét – ellenkezett Declan.

Tedd azt – hagyta jóvá a nő. – Mi a helyzet Londonban?

Kézben tartom a dolgokat – nyugtatta meg Declan.

Ismerős szavak – nevette el magát Magnus. – Szólj, ha kell segítség!

Úgy lesz – bólintott rá, és visszatért a munkájához, Magnus pedig elsétált.

Declan pár perccel később felnézett, és szentül elhatározta, hogy kerül amibe kerül, csepegtet némi önbizalmat Willbe. Rájött, hogy sokkal jobban szereti azokat a ritka perceket, mikor a srác felszabadult, ne adj isten még mosolyog is. Rájött, hogy Willnek nagyon is megnyerő mosolya van, mikor sikerül száműznie belőle a cinizmus és az irónia minden morzsáját. Szerette volna elérni, hogy sokkal többet mosolyogjon, és hogy feloldódjon benne az a szorongás, ami béklyóba zárja. És nem mellesleg szerette volna jobban megismerni, szeretett volna közelebb kerülni hozzá.

~~ Veritas ~~

Declan az old town-i Menedék egyik nappalinak használt helyiségében ült, és a kandalló lángjaiba bámult. Fáradt volt, bár inkább agyilag és érzelmileg, mint fizikailag, igaz, úgy sem volt a toppon. Megviselte az elmúlt néhány nap, de ennek ellenére saját maga számára is meglepően nyugodt volt. Pedig akkor, mikor az események még javában zajlottak, úgy érezte, hogy hetekre, hónapokra lesz majd szüksége, hogy helyre billenjen a lelke, ha egyszer vége lesz. És most vége. Minden visszabillent a normális kerékvágásba, hamarosan Magnus is rendbe jön, ő pedig végre hazamehet Londonba. Várta már azt a percet, pedig itt is megnyugodtak lassan a kedélyek, a többiek is lecsillapodni látszottak körülötte. Az elmúlt két napban már senki nem esett neki, sőt, kíváncsiak voltak a szakvéleményére Magnus állapotáról, és egészen megkönnyebbültek, mikor azt mondta nekik, hogy a nő rendbe fog jönni.

Declan kortyolt egyet a borából, ami már egészen megmelegedett a kezében tartott pohárban, így elhúzta a száját, letette a poharat az asztalra, aztán felkapta a fejét, mikor Will besétált hozzá.

Nem zavarlak? - kérdezte a srác óvatosan, mire Declan csak sóhajtott.

Nem.

Jól vagy?

Szerinted? - válaszolt Declan kérdéssel a kérdésre összehúzott szemmel, mire Will elhúzta a száját.

Szeretnék bocsánatot kérni.

Ugyan miért? - nézett rá Declan. - Azt tetted, amit helyesnek láttál. Ahogy én is. Ha újrakezdhetnénk, mindent ugyanúgy tennél, ahogy én is.

Tudom, én… csak… tévedtem – ismerte be kelletlenül Will.

Védted Magnust. Ez kellett tenned - vont vállat Declan. – Ő a főnököd. A mentorod. Az őrangyalod. Eddig ő védett téged, most te védted őt. Kár erre a szót vesztegetni.

Igen, de… biztos neheztelsz rám. Én meglehetősen utálnám magam a helyedben - fintorgott a srác. - Én csak… szeretnélek kiengesztelni… vagy ilyesmi.

Igazán? - nézett rá Declan kissé meglepetten. Azok után, hogy pár napja még úgy érezte, hogy Willt egy hajszál választja el attól, hogy bemosson neki egy hatalmasat, ez radikális változásnak tűnt. Nem mintha ellenére lett volna a dolog, csak meglepte, hogy a düh és az indulat helyett most bűntudatot látott csillogni a srác szemében. - És hogy gondoltad?

Nem… nem tudom - hajtotta le a fejét a másik. – Én… nagyot hibáztam. Kérhetsz… bármit… - dadogott zavartan.

Bármit? - vonta fel az egyik szemöldökét Declan. - Tényleg? Elég nagy bűntudatod lehet, Zimmerman.

Tudom, hogy szarvashibát követtem el - sóhajtott Will. - Hülye voltam és… alaptalanul vádaskodtam, áskálódtam a hátad mögött, lejárattalak, és még dolgozni sem hagytalak nyugodtan… pedig csak segíteni akartál. Az első perctől csak segíteni akartál, én meg úgy viselkedtem, mint egy idióta. Én csak… szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok akkora paraszt, mint amilyen veled voltam.

Bármit - ízlelgette tovább a szót Declan, miközben tűnődve nézett maga elé a levegőbe, de aztán felnézett a másikra. - Jól meggondoltad te ezt?

Remélem - vonta össze a szemöldökét Will, miközben figyelte, hogy a másik feláll, és közelebb sétált hozzá.

Declan lassan odasétált Will elé, és tűnődve fürkészte a srácot. Végül felemelte a kezét, és megcirógatta az arcát. Will állta a pillantását, de ahogy Declan közelebb hajolt hozzá, és végül megcsókolta, inkább csak a dermedtségtől nem mozdult. Declan is tudta ezt, így egy óvatos kísérlet után inkább elhúzódott tőle.

Felejtsd el! - mondta egy kicsit gúnyos, de mégis szomorkás mosoly kíséretében. - És máskor jobban gondold meg a szavaidat! - tanácsolta még Willnek, aztán otthagyta.

Will teljesen ledermedt, még az sem jutott eszébe, hogy a másik után forduljon, és nézze, ahogy lelép. Nem tudta hova tenni ezt az egészet. Soha nem látott a másikon semmit, még egy apró utalást sem tett soha, hogy ilyen irányú gondolatai lettek volna. Még szerencse, gondolta magában Will, különben kifutottam volna a világból. Végül vett egy nagy levegőt, megcsóválta a fejét, és úgy döntött, ezt az egészet betudja az elmúlt őrült napok utózengésének, és nem foglalkozik vele.

Declan eközben vagy százszor teremtette le magát, amiért megbonyolította az életét egy ilyen meggondolatlan hülyeséggel. Egyrészről persze igaz volt, hogy azóta vágyott Will csókjára, hogy megismerte a srácot, még ha saját magának sem vallotta be egy jó ideig, másrészről viszont tudta azt is, hogy semmi értelme nem volt annak, amit tett, és csak kínos pillanatokat fog eredményezni ez az egész kettejük között. Jobb lesz, ha holnap tisztázza a dolgot, és elfelejtik, úgy ahogy van, gondolta, és végül visszament a szobájába, és ágyba tette magát.

Másnap délután Declan odalent talált Willre, épp Nagylábnak segített be az etetésnél. Declan odasétált hozzájuk, majd megállt Will mellett.

Beszélhetnénk? - kérdezte, mire a srác egészen zavarba jött.

Nekem most… segítenem kell Nagyfiúnak - szabadkozott.

Egy perc az egész - mondta Declan, egy kicsit szigorúbban, mire Will elhúzta a száját. Declan nem volt ugyan kimondottan a főnöke, de azért rangban felette állt, így egy ilyen parancs szagú mondatra nem igazán mondhatott nemet. Ezt Nagyfiú is így gondolhatta, mert csak biccentett.

Utolérsz - mondta Willnek, és elsétált, maga előtt tolva az ellátmányt szállító kocsit. Declan követte a pillantásával, míg hallótávolságon kívülre ért, csak akkor nézett Willre.

Mit akarsz? - kérdezte tőle a srác. Nem volt ugyan ellenséges, inkább csak kínosan érezte magát, ezt Declan jól érezte, így bár továbbra is komoly volt, a szigorúságát igyekezett levetkőzni.

Szeretnék bocsánatot kérni - mondta Willnek. - Nem volt jogom ilyet tenni. Még akkor sem, ha te magad mondtad, hogy bármit kérhetek. Sajnálom, Will!

Most erre mit mondjak? - nyíltak kerekre Will szemei. Érezte ugyan Declanben a békülési szándékot, de azt is, hogy amit tett, mégsem csak az elmúlt napok utáni feszültség levezetése volt, és ezzel a feltételezéssel nem tudott mit kezdeni.

Semmit - sóhajtott Declan belátva, hogy tényleg ez a legjobb. - Nem fog többször előfordulni. Csak… felejtsd el!

De miért csináltad? - kérdezte Will, mire Declan arcán feltűnt a tegnap esti gúnyos-lemondó mosoly egy halvány párja.

Nem akarod te azt annyira tudni - mondta, majd egy sóhajjal áttért gyakorlatiasabb dolgokra. - Reggel kiengedem Magnust a gyengélkedőről, visszaveheti a parancsnokságot. Holnap este hazamegyek, de értékelném, ha még egy darabig vigyáznátok rá. Nem csinálhat semmi megerőltetőt, ha nem akarjátok, hogy a varratai felszakadjanak. Tartsátok szemmel!

Azt is megmondanád, hogyan? - nézett rá némi megjátszott kétségbeeséssel Will.

Az a te dolgod, Zimmerman. Mindent nem oldhatok meg helyetted - nevette el magát Declan, majd elsétált, Will pedig fejcsóválva nézett utána.

Declan végül úgy döntött, még benéz Magnushoz a gyengélkedőre, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e vele, de persze a gondolatai még az előbbi események körül jártak, és ez Magnusnak is feltűnt.

Declan, jól vagy? - fürkészte a nő, miközben Declan az értékeit ellenőrizte.

Igen - pillantott rá a férfi.

Történt valami?

Nem, nem történt semmi.

Zaklatottnak tűnsz.

Magnus - tette csípőre a kezét Declan. - Te most beteg vagy. Pihensz, és gyógyulsz. Minden mást hagyj szépen ránk, oké?

Jól vagyok - ellenkezett a nő. - Akár haza is engedhetnél.

Nem - rázta meg a fejét Declan. - Reggel még megnézem a vérképedet, és elvégzek pár vizsgálatot, aztán, ha jók az eredményeid, mehetsz isten hírével. Addig itt maradsz.

Élvezed a helyzetet, mi? - nevette el magát Magnus.

Felettébb. Mindenesetre most már jobban élvezem, mint pár napja. Most már legalább az embereidtől nem kell tartanom. Legalábbis remélem. De most hagylak pihenni. Jó éjt, Magnus! Reggel találkozunk.

Jó éjt, Declan - csóválta meg a fejét a nő, és csak nézte, ahogy Declan elsétál.

Declan két folyosóval arrébb Nagyfiúba botlott, feltételezte, hogy Magnushoz indult látogatóba.

Declan jól vagy? - nézett rajta végig Nagyfiú.

Jól. De ha ma még valaki felteszi nekem ezt a kérdést, akkor bezárom egy cellába egy közepesen veszélyes abnormálissal.

Próbáld meg! - nézett rá kihívóan Nagyfiú, mire Declan elnevette magát.

Neked is vigyáznod kéne arra, hogy mit mondasz! - figyelmeztette a másikat, aztán témát váltott. - Ne tartsd fel sokáig Magnust, pihennie kell.

Jó - bólintott rá Nagyfiú, és elcammogott a gyengélkedő irányába, Declan pedig a vezérlőbe ment, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.

Másnap Declan tényleg útjára engedte Magnus, és ebéd után el is köszönt tőle. Volt ugyan még egy kis ideje, míg indulnia kellett a reptérre, de addig inkább lement a folyópartra, hogy kiszellőztesse a fejét, majd egy jó órával később fogott egy taxit, a reptérre vitette magát, és hazament Londonba.

Útközben hiába próbált már az otthoni dolgaira koncentrálni, valahogy mégis visszatolakodott az agyába Will. Nem tudta kiverni a fejéből a közelségét, az illatát, csak a srácban érzett feszültség térítette észre néha egy kis időre. Csak ez tudatosította benne, hogy tényleg hülyeséget csinált, és hogy jobb is, ha most egy ideig távol lesz Willtől. Pont azért, mert lassan tudatosodott benne, hogy sokkal többet érez iránta, mint akár saját maga gondolta volna még néhány nappal ezelőtt.