Prológus

A nap bátortalanul emelkedett a magas tömbök fölé, gyenge sugarai erőtlen kúsztak a betonnal burkolt utcákon. Vékony sávokká tördelte őket a felhőkarcolók rengetegje de csillogó üvegfalaik sokszorosan tükrözték vissza a fényt.

Messze a mindig nyüzsgő tokiói belvárostól, túl a télben lecsupaszodott ligeteken és parkokon, végig a rideg sírkövekkel tűzdelt temetőn, az ahhoz közel fekvő szállók és fogadók kikövezett járdáin egy egyszerű, kőkerítéssel határolt ház táján e jelentéktelen, halovány napsütés azonban úgy ragyogott a hófedte udvaron, akár a mennyei boldogsághoz vezető aranyhíd. A fényként beáramló melegség hosszú, lidércekkel riogató álomból ébresztette a ház lakóit, akik a tél beköszöntével lassan a martalékává lettek a környékre ereszkedő nyomasztó sötétségnek.

Szél süvített végig az udvaron. Jeges, csípő fuvallat, mely minden megmaradt levelet, elhullajtott ágat és fűszálat azonnal megdermesztett. A téli reggel korai hidegjében egy különös alakot szelt körbe a hajnal pírja. Sötét alakján áttetszett a pirkadat, határozatlan sziluettje fekete füstként gomolygott, majd a fejéhez közeledve két bő ujjú kimonóba bujtatott kéz és egy korom színű, hosszan lógó hajzuhataggal szegélyezett hófehér férfiarc rajzolódott ki. Halvány ajkai lágy mosolyra húzódtak, amint a napfelkeltét kísérte figyelemmel. Megkeseredett szívét hosszú idő után ismét melegség járta át s érezte, hogy immár készen áll. Ezzel a nappal véget ért a rejtőzködés, a ténfergés elveszettek módjára s újra régi önmaga lehetett. Sötét alakja megremegett, ahogy mozdult. A magas pagoda vörös cseréppel kirakott gerincén állva tétován hátrapillantott a házra, mely az utóbbi időkben az otthonává vált. Odakötötte őt egyetlen emberi kapcsolata, egy gyenge nyúlvány szívének olyan zugából, melynek a létezését is szívesen elfeledte volna.

Ahogy a nap korongja teljesen átbukott a horizonton a ragyogó sugarak áthatoltak fekete füst-testén. Nem maradt más utána, mint egy kellemes szellő, mely apró frissítőt hozott a zord időben.

Kyouyama Anna a szokottnál is korábban kelve, miután mérnöki pontossággal összehajtogatta matracágyát aprót ugorva visszahelyezte azt a beépített szekrény legfelső polcára. Kicsit nyújtózott, majd a vékony tolóajtóhoz lépdelt, ami egyenesen az udvarra nyílott. Lassan húzta el s a kintről érkező csípős fuvallatok máris bejárták a helyiséget. Egy röpke pillanatra kidugta a fejét, s mélyet szippantott a hideg levegőből. Belélegezve egyszerre megdermedt. Furcsa, nyomasztó érzés járta át. Idegen mégis ismerős, akár egy emlék, a múlt borús kísértete, mely lényének olyan mélyéről tört felszínre, aminek létezése mindezidáig titok volt számára. Keserűség szorította meg a szívét s hátán végigszaladt a hideg. Érezte ezt már korábban, mikor valaki szörnyűségeket tett, rettegésben tartotta a világot, sőt majdhogynem elpusztította azt. A halványuló csillagokra nézett, melyek lassan olvadtak bele a vörösen ragyogó égboltba és megszólalt:

– Hao…? – Hangja némán csengett.

Tekintete akaratlanul is nyugatnak fordult, ahol megpillantotta a Sámán Viadal folytatását jelző, fényes hullócsillagot.

Első fejezet

Jelenések

Egy örökkévalóság is eltelt már azóta, hogy nagyszabású útja félbeszakadt egy röpke kardcsapás által, s a szellem mégis pillanatok alatt megérkezett. Látta a fényt, mely magával ragadta, majd összezúzott testét, ahogy egyre távolodik, egyre halványul. Aztán az üresség, ahonnan elindult. Sok évvel ezelőtt. Sok száz évvel ezelőtt. Egy évezreddel ezelőtt. A ködben lebegett gyenge, halvány alakjában, körötte a semmiből előtűnő apró emlékfoszlányok sorakoztak, akár bűntetteinek bizonyítékai az ítélkezők asztalán. Foszladozó szelleme lassan talpra állt, pedig nem is volt talaj alatta. Körülnézve a végtelen bizonytalanság tekintett vissza rá. Nem félt, nem voltak kétségei, csak egy jelentéktelen sejtelem, egy érzelemnek nem is titulálható piciny szálka, mely a lelkét bökdöste. A csalódás. Arcán mély barázdák keletkeztek, amint a közelmúlt emlékei kitisztultak előtte. Kezeit a fejére szorította, hosszú fürtjeibe markolt erősen, s dühösen tépdelte őket. Mérgében felordított, de hangját elnyelte az őt körülölelő üresség. S mikor megnyugodott, keserűen nézett szembe a ténnyel, hogy mindene oda van. A tervei, a reményei semmivé foszlanak. A rémálma valóra válik, és ő tehetetlen ül majd, és kesereghet a borzalom láttán.

Hosszasan merengett a lehetőségeiről, nem tudni mennyi ideig. Az is lehet, hogy már rég elkésett; ebben az üres, elzárt világban nem létezett az idő. Erős koncentrációval, a feketeségen nyitott homályos ablakokon keresztül le-letekintett a Földi életre, s így csak nagy vonalakban tudta meghatározni, hogyan is telhetnek a percek, az évek.

Végül, a kétségbeesett kutatása során meglelte a megoldást. Nem kellemes, nem tökéletes, de az egyetlen. Nagy levegőt vett, pedig szellemként nem volt szüksége lélegezni. Minden erejét összeszedve mély rést hasított a körötte örvénylő sötétségen, s ahogy a mérhetetlen vastagságú fala átszakadt, a beáramló fény ismét elnyelte foszladozó szellemalakját. A fehérségtől megvakítva lépett előre a nem létező talajon, s leugrott. Szél süvített a füle mellett, hosszú haját és ruháit vadul cibálta, amint a talajhoz közeledett. Árny-testén nem foghatott a gravitáció, sokkal nagyobb erő vonzotta őt. Egy különleges kötelék, mely átívelve a túlsó világba, még onnan is visszarántotta.

Becsapódáskor érezte a hatalmas ütést, melybe egész lénye beleremegett, mégsem fájt. Most nem, még nem. Egy percig sokkolva feküdt ott, majd nehézkesen föltápászkodott. A megrázkódtatástól kellett pár pislantás, míg visszanyerte éles látását, s kirajzolódott előtte Tokió nyüzsgő látképe. Minden bizonnyal a temetőrészlegen landolhatott, mert maga körül minden felé sírköveket látott, azonban, furcsa mód, szellemet egyet sem. Nem foglalkoztatta nagyon a dolog, csak megrántotta a vállát, majd felhágott a dombtetőn terebélyesedő fára, s onnan szemlélődve egy ismerős házat pillantott meg, mely szinte egybeolvadt a horizonttal, mintha csak az ő tekintete elől akart volna elbújni. Az iménti különleges vonzás késztette arra, hogy megközelítse, s ő nem is ellenkezett. Könnyed szellem-testével gyorsan átsiklott a város felett, s a ház kapuja előtt megállott.

"Funbari Onsen"[1] – olvasta a táblán. Szemében különös szikra lobbant, szája magától görbült sejtelmes mosolyba, majd alakja egy halk kacagás kíséretében köddé vált.

A következő reggelen Asakura Yoh szokatlanul korán ébredt. Nagyokat ásítva botorkált el a fürdőszobáig, ahol frissítőül megmosta az arcát, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy a korán kelés nem tesz jót az ábrázatának. A szemeit dörzsölgette, miközben a szekrényben matatva valami elfogadható öltözéket keresett magának. Fehér póló és zöld farmernadrág. Jó lesz – gondolta és ráérősen beléjük bújt. Azután az ágya mellett heverésző narancsszínű fejhallgatóért nyúlt, s feltette a kihagyhatatlan kelléket.

– Amidamaru – szólt, de hű őrszelleme nem felelt.

Gazdája hiába hívta újra és újra, nem érkezett válasz. Yoh aggódni kezdett barátja miatt, mert elképzelni sem tudta, miért nem jön elő.

– Amidamaru! – mondta idegesen, s hirtelen borzongás futott végig rajta.

Érezte, hogy a levegő felizzik körülötte, a falak szinte meggyulladtak, a bútorok elgörbültek a hőségtől. Yoh megdermedt, lába a földbe gyökeredzett, s képtelen volt felfogni, mi történik körülötte. A veríték csiklandozva gördült végig a bőrén, és lecsöppenve oly hangosat csattant a földön, mintha egy felhőkarcoló tetejéről csobbant volna a tengerbe. Hallotta a saját gyorsuló pulzusát, szíve majd kiugrott a mellkasából. Úgy érezte valaki van mögötte. Szemei egy árnyat pillantottak meg, amint az ébresztőórája üveglapján visszatükröződött. Hűvös lehelet borzolta meg a nyakát, és ő megremegett. Nagyot nyelt, szemeit erősen összeszorította, és megfordult.

Mikor felnézett a jól megszokott szobáját látta maga előtt. Minden a helyén volt, szerte-szét, ahogy hagyta. Yoh mégis tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén.

A földszintre érve finom illatok csapták meg az orrát. A konyha felé vette az irányt, ahol megpillantotta Anna-t, amint a pult mellett sürög-forog és villásreggelit készít. Meglehetősen kis adagot, ami a fiút arra engedte következtetni, hogy nem kívánja megosztani mással. Csalódottan sóhajtott, majd hangosat korgott a gyomra. A lány közömbösen nézett rá, s fölhúzta egyik szemöldökét, ezzel eloszlatva a sámán minden reményét. Anna érdektelen slisszolt el mellette, majd helyet foglalt az ebédlőben, és csöndben nekilátott a reggelijének. Néhány perc múltán azonban, mikor is befejezte az evést, s látta, hogy Yoh a hűtőben kotorászik harapnivalót keresve, furcsa érzése támadt. A faliórára pillantott, ami még csak 8 óránál kattogott.

– Yoh, korán keltél ma. – mondta tétován, mert ennek még a puszta gondolata is természetellenesnek tűnt.

– Oh, igen. Hát, gondoltam, megleplek. – válaszolt a fiú félig a hűtőben lógva, és idétlenül vihogott hozzá.

– Sikerült. – mondta a szőkeség, s ismét felhúzta egyik szemöldökét.

Yoh közben talált egy doboz müzlit, kiöntötte egy szép nagy tálkába, amit fekete bambuszmintákkal dekoráltak, hozzáadott egy pohárnyi tejet, majd a tálat az ölébe fogva kényelmesen elhelyezkedett a lánnyal szemben. Anna csöndben figyelte, ahogy eszik, s magában azon gondolkozott, vajon mit mondjon neki. Miről beszélgessenek? Beszélgessenek-e egyáltalán? Természetesen, ha már egyszer jegyben járnak. – gondolta, és megköszörülte a torkát.

– Hm? – motyogott Yoh teli szájjal.

– Úgy gondoltam, most hogy félbeszakadt a Bajnokság, – kezdte a szöszi – kihasználhatnánk az időt a felkészülésre. – mondta és jelentőségteljes pillantást vetett Yoh-ra.

– Felkészülés? Mire készüljek fel?

– Azt hitted, azzal hogy megölted Hao-t, máris te lehetsz a király? – mondta Anna szemrehányóan és összefonta a karjait. – Még mindig rengeteg ellenség van előttünk, és valljuk be, a technikáid nem a legtökéletesebbek.

– Jaj, ne már! Megint kínozni akarsz?

– Ez nem kínzás, hanem egy jól kidolgozott edzésterv, amitől erősebb leszel és kevésbé ilyen puhány, mint most. – szólt a szőkeség ellentmondást nem tűrő hangon.

Yoh megsemmisülten sóhajtott, ám ekkor eszébe jutott valami.

– Anna. A következetességed dicséretes és az edzés is biztos a hasznomra válik, – kezdte bizonytalanul – de van egy kis bökkenő.

– Mi? – érdeklődött a lány.

Yoh hosszú szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. Egy kicsit a hatás kedvéért, de főleg azért, hogy összeszedje a bátorságát közölni a médiummal a felkavaró híreket.

– Amidamaru eltűnt.

Nyomasztó csend telepedett rájuk. Mialatt Anna igyekezett felfogni a dolgot, Yoh pedig imádkozott, hogy ne nagyon akadjon ki.

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte a szöszi végül.

– És ez nem minden. – Anna érdeklődve nézett fel rá. – Mikor felkeltem, látomásom volt. Legalábbis azt hiszem.

– Hogy lehetne neked látomásod?

– Én nem tudom. Nem értem. De borzalmas volt. Úgy érzem, van itt valami a házban.

– Yoh, badarságokat beszélsz. – legyintett.

– De…

– Elég! Menj és keresd meg Amidamaru-t. Biztos csak elkószált valamerre, amíg aludtál. – parancsolta, majd fölpattant az asztaltól, s Yoh-t magára hagyva, kilépett a szobából.

A sámán egy ideig csak bámult utána. Nem értette, hogy Anna miért nem vett észre semmit, hisz ő egy médium, nála sokkal jobban kéne éreznie, ha valami nincs rendben.

Amidamaru-ért szólt, hogy megkérdezze a véleményét, de a szellem továbbra sem válaszolt. Mélyet sóhajtott, felkapta a tálakat és útban a lépcső felé, berakta őket a konyhába, a többi mosatlan közé. A következő pillanatban megállt, mert rájött, hogy úgyis neki kell majd elmosnia, de csak vállat vont, s ment tovább. Felérve a lépcsőn óvatosan közeledett a szobája felé. Némán húzta el az ajtót, s gyanakodva nézett körül. Kikerülgette a helyiségben szanaszét szóródott kacatokat, s lehuppant az ágyára. Az órájára pillantott. Fél 9. Most vajon mihez kezdjen Amidamaru nélkül? – töprengett, és újfent aggódni kezdett barátja miatt. Hívta a szamurájt még egyszer, majd az ablakhoz sétált. Havas, jeges tájat látott, az utcák üresek voltak. A hidegtől még a tokiói forgalom is megcsappant. Aggodalma arra késztette, hogy keresse a szellemet, így Yoh gyorsan lesiklott a földszintre, magára tekerte vastag télikabátját, beleugrott a meleg bőrcsizmájába, s mielőtt a szomszéd szobában fekvő Anna, aki unottan kapcsolgatta a tévén a csatornákat, egyet szólhatott volna, a sámán már ott sem volt.

Útját a centrum felé vette, és időközben sikerült elcsípnie egy helyi járatot, így perceken belül meg is érkezett. Röviddel azután már a temető fagyott földjét taposta, s

Amidamaru sírkövéhez érve megállott.

– Amidamaru! – mondta a kőnek, mintha csak attól várna választ.

– Amidamaru, merre vagy?

– Hé, maga! Mit ordítozik itt? – rikkantott rá egy reszelős hangú, mogorva öregember.

Yoh lassan felé fordította tekintetét. Az öreg a temető túlsó végében állt, vagy inkább görnyedezett, kezében nagy csokor virágot tartott, míg a másikban egy fehér rongyot, amivel az előtte meredező sírkövet tisztogatta. Bizonyára a felesége sírját ápolja. – gondolta Yoh, és bűntudata támadt, amiért ilyen csekélységekkel megzavarta, hogy az eltűnt szellemét hívja. Amidamaru-nak úgysem eshet semmi baja, hiszen halott, az öreg meg biztosan rögtön agyvérzést kapna, ha beszámolna neki a sámános dolgairól.

– Bocsánat. – mondta, majd gyors léptekkel elmenekült a kínos szituációból.

Következőnek Manta házát tűzte ki úti célnak. Mivel Manta a temetőtől viszonylag távol lakott, bő háromnegyed órát töltött gyaloglással. Mikor megérkezett megdöbbenve fedezte fel, hogy még sosem látogatta meg kis barátját. Mindig csak ő ment hozzájuk, így Yoh nem is volt biztos benne, hogy jó helyen jár.

Azért közelebb ment, és udvariasan csengetett. Mikor kinyílt az ajtó egy árva lelket sem látott maga előtt, egy másodpercig azt hitte, magától mozdult, majd lejjebb pillantva észre vette a mélynövésű fiúcskát.

– Yoh? Hogyhogy te itt…?

– Beszélnünk kell, Manta. – szakította félbe türelmetlenül.

– Persze, hogyne. Gyere be. – mondta a kisebb, és becsukta az ajtót Yoh mögött.

Megbökte az oldalát, majd intett, hogy kövesse. Yoh közben alaposabban is szemügyre vette a lakást. A hely kissé zsúfoltnak és sötétnek tűnt a számára, nem gondolta volna, hogy Manta ebben érzi jól magát. Sokkal könnyebben tudta méteres könyvtornyok között, ragyogó tisztaságban és neonfényben úszva elképzelni őt. De ezek szerint tévedett. – jegyezte meg magában. Mikor beértek a nappaliba Manta leültette egy hatalmas párnára, majd Yoh ellenkezésével mit sem törődve, csinált neki egy kis teát. Egy örökkévalóságig tartott, mire a kisember, kezében a saját csésze teáját szorongatva lehuppant vele szembe, Yoh-nak mégsem volt elég, hogy összeszedje a gondolatait.

– Na? Miről akartál beszélgetni? – kérdezte végül Manta, mert Yoh meg se mukkant.

– Hm? Oh, nem is tudom, hol kezdjem. – hezitált Yoh és közben zavartan forgatta a szemeit.

– Talán az elején.

Este volt, mire Yoh hazaért. Nem késő este, tekintve hogy télen korán sötétedik, de csöppnyi bűntudata támadt, amiért nem szólt Annának, s ő már biztos kereste. Fáradtan lépdelt a bokáig érő hóban, a csizmáját levetette, mielőtt bement volna, nehogy összemocskolja a padlót, mert úgyis neki kéne fölmosnia. Mikor belépett a lány már várta. Az ajtó előtt álldogált, két kezét egymásba fonva dobolt egyik lábával, s ahogy a sámánra nézett, szemei szikrákat szórtak.

– Szia, Anna. – köszönt Yoh barátságosan, de ahogy a médium megszólalt, tudta, hogy elveszett.

– Merre jártál, drágám? – kérdezte hátborzongató, rideg hangon. Yoh nagyot nyelt, mert ez az úgymond ítélkező hangja volt.

– Amidamaru-t kerestem, ahogy mondtad.

– És?

Yoh nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Anna megenyhülni látszott, s dühös arckifejezése gondterheltté változott.

– Ez komoly ügy, már látom. – mondta végül.

– Remélem annyira azért mégsem komoly. – tette hozzá a fiú pár perc múltán.

– Hh… – Anna idegesnek látszott, és Yoh-nak úgy tűnt még nála is jobban össze van zavarodva.

Gondolta, hogy rákérdez, de azzal valószínűleg csak felbosszantotta volna, így egy kedves mosoly kíséretében elsomfordált előle. Felhágott a lépcsőkön, és a szobájába érve megkönnyebbülten felsóhajtott. Már nem érezte azt a furcsaságot, ami egész délelőtt betöltötte az elméjét. Odalépdelt a szekrényéhez, és keserves percek múltán, amikor is a göncei közt matatott, rátalált a fürdőköpenyére. Lazán az egyik vállára terítette, majd igyekezett a szekrényét úgy becsukni, hogy ne boruljon a teljes tartalma a fejére, mikor legközelebb kinyitja azt. A szobából kifelé menet kezével a villanykapcsoló felé nyúlt, de mielőtt hozzáérhetett volna a lámpa búgni kezdett, s kihunyt. Yoh először, azt hitte áramszünet van, de a következő pillanatban ismét felgyúlt, s ezt megismételte még néhányszor. A villogást idegesítő recsegő hang kísérte, pont olyan, mint az ósdi horrorfilmekben, s Yoh elhúzva a tolóajtót gyorsan elmenekült a kísérteties helyiségből.

Kísérteties. Hm… – gondolkodott, miközben szélsebesen a fürdő felé igyekezett.

Ott már minden normális volt, s Yoh kieresztett egy erőltetett kacajt. Elképesztő, amit művelek. – kuncogott magán. Fürdőköpenyét rádobta a zuhanyzó áttetsző üvegfalának tetejére, majd a csaphoz lépett, s megmosta az arcát hideg vízzel. A tükörbe bámult és elmerült gondolatai tengerében. Arcán a víz teljesen megszáradt, mire föleszmélt. Elzárta a vizet, és a zuhanyzó felé lépett. Ekkor ismét villódzni kezdtek a fények, s Yoh ijedten pillantott körbe a helyiségben.

– Ki az? – kérdezte talán túlságosan is rémülten.

Kopogó hangot hallott, és a pulzusa az egekbe szökött. Az ablakhoz sietett, és fölnézett. Dühödt, fekete viharfelhők szálltak fölébük. Az eső hirtelen úgy kezdett ömleni, hogy egybefüggő köpenyt képzett a háztető pereme mentén. Mennydörgés hasított az éjszakába, és a távolban villámok cikáztak. Csak egy kis zivatar. – nyugtatgatta magát. Tekintete magától vándorolt vissza a tükörhöz, ahol csupán saját fekete körvonalát látta a sötétben. A következő pillanatban villám szelte át az eget, és bevilágította az egész helyiséget. A tükörképét egy irtózatos torz arc váltotta fel, hófehér bőrén a vér egészen feketének tűnt az éjszakai fényben. Úgy látta egy szörnyűséges vágat szeli ketté az arcot, szemeiből valami túlvilági érzés sugárzott, mely megfagyasztotta Yoh ereiben a vért. Az arc a másodperc töredéke alatt foszlott semmivé, Yoh-nak mégis mélyen a lelkébe ivódott. Megigézve, gépiesen mozdult azután. Rezzenéstelenül állt a zuhany alatt, s hagyta, hogy az apró vízcseppek beborítsák a testét. Észre sem vette, ahogy a kezei maguktól öltötték fel a vékony hálóköntöst, majd a lábai felvitték a szobájába. Félelem töltötte meg a szívét. Hamar beleugrott a matracágyába, ami pontosan ugyanúgy hevert ott, ahogy reggel kikelt belőle, ugyanis elfelejtette visszatenni a helyére. Gondosan bebugyolálta magát, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, s tekintetét ide-oda jártatta a sötét helyiségben. Sejtette, hogy hosszú éjszaka elé néz, s mint később kiderült, nem is tévedett sokat.


[1] Yoh-ék lakása