DIarY of MeMorIeS – EMlékeK NaPlójA

I. Fejezet

- Italy! Italy! Italy! Kinyitotta a szemét, láttátok?!
- Vee~ Jól vagyok, ez csak egy párna volt – mormogta maga elé az olasz fiú, ahogy összeborzolt hajjal, vigyorogva ült fel a futonokon. – Ne aggódj, már Nihon!
- Bocsánat – sütötte le szemeit egy pillanatra. – Talán tényleg túlreagáltam, elnézést – hajtott fejet, majd hátat fordított. Ám ekkor Italy rávetette magát, mind a ketten elborultak az eddig ágyként szolgáló, most a lehető legnagyobb rendetlenségben lévő, egymás hegyére-hátára csúszott futonokon.
- Ne légy már mindig ennyire komoly! – kiáltotta, és csiklandozni kezdte a japánt, akit ez olyan hirtelen ért, hogy védekezni sem maradt ideje, kacagásban tört ki.
- Ne…! Ita… Állj, ha… hagyd abba! Hé! – kiáltozott nevetve, ahogy levegője engedte, majd a támadás hirtelen abbamaradt: a bátyja lerángatta róla a tiltakozó barna hajú fiút, és határozottan Doitsu karjaiba lökte.
- Hagyd békén! – szólt rá szigorú ábrázattal, aztán felé fordult, és a karját nyújtotta, hogy felsegítse a földről. Elmosolyodott, belekapaszkodott a segítő kézbe, és lerántotta maga mellé a kínait. – He?!
- Mégis mit-?!
Nem tudta befejezni a mondatot, a fekete hajú ujjai végigszaladtak az oldalán, mire ő is felkacagva próbált szabadulni, ám ez csak percek múlva sikerült, mikor végre Japán elengedte.
- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek! – közölte vele Kína kicsit feddőn.
- Úgy is érzem magam… - mormolta halovány, zavart mosollyal, ahogy helyrerántotta a félrecsúszott, macskafejekkel díszített alvós pólóját.
- Nihoooo~n! – jelent meg az ajtóban a zaklatott arcú, ám kifogástalan kinézetű France.
- Hm?
- Az a méregkeverő beszabadult a konyhádba! Mind meghalunk, ha hagyod, hogy főzzön! – kiabálta magából kikelve.
- Fogd be, nálam legalább nem esznek csigát! – hangzott a visszavágás távolról, Angliától.
- Nem tudnátok kicsit halkabban szétszedni Japán házát?! – nyöszörögte párnáját a fülére szorítva Romano, ahogy fordult egyet, és közelebb bújt a mellette ülő Spainhez, hátha tud még egy kicsit aludni.
- Nahát, ebből még baj lesz – jegyezte meg a spanyol, ahogy megsimogatta az aludni vágyó olasz hátát.
- Yare-yare*, azt hiszem, rendet kell raknom a konyhában – állt fel Japán, és általános nyugodtságához nem illő, fürge léptekkel indult a konyha felé, elhaladva a falra kiakasztott díszkardjait csodáló Amerika-Oroszország-Kanada hármas mellett.
- Én is megyek! Fűzzünk carbonarát! – ugrott utána Italy lelkesen, s otthagyta Németországot a testvérével.

KeZdeT – FolyTatáS

- Italy! Italy! Italy! Kinyitotta a szemét, láttátok?!
- Eltűnt, azt láttuk! – vágta rá Prussia ingerülten.
- Jelen helyzetemben még azt sem – morogta ironikusnak szánva England, mire a mellette álló Amerika egy pillanatra a vállára tette a kezét.
Japán vett egy mély levegőt, és még egyszer az olasz hűlt helyére pillantott. Végül úgy döntött, muszáj kicsit pihennie, ezért odalépett az ágyához, és felhajtva a gondosan elrendezett takaróját, leült rá. Kardját a falnak támasztotta, hogy elérje, ha kell, cipőit is mellé tette.
- Talán jobb lenne, ha ti is megpróbálnátok aludni valamennyit – mondta egészen halkan remélve, hogy nem fogják túl tapintatlannak gondolni.
- Én ugyan nem fekszem le – közölte Poroszország, és hosszú léptekkel a konyha felé indult.
- Én sem – helyeselt Németország, s hamarosan eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.
- Nekem talán jót tenne egy kis alvás – szólalt meg ekkor Anglia, s Japán elnézte a szeme sarkából, ahogy Amerika rögtön mozdul, hogy segítsen neki eljutni az ágyáig. – Jól van, nekem vagyok teljesen béna, le tudok feküdni egymagam is – mordult a szerinte túlzottan segítőkész szőkére.
- Én csak… - kezdte Amerika, ám végül nem fejezte be, csak állt az ágy mellett.
- Inkább pihenj te is, Alfred – szólalt meg, s mikor nem hallotta a lépteket, türelmetlenül csapta le könyvét a párnájára. – Nem hallottad?! Mozdulj már!
- Máris… - motyogta maga elé, átlépett a következő ágyhoz.
- Aludj jól, Kiku… te is, Alfred – szólt még, aztán lefeküdt, és betakarózott. Amerika még nézte egy ideig a férfit, ahogy lehunyt szemekkel fekszik, végül arcán komor arckifejezéssel bújt ki kabátjából és feküdt végig az ágyon, még a paplant sem húzta magára, még a cipőit sem vette le.
Japán arra gondolt, míg ő is betakarózott, hogy bár annyira nincsenek jó kapcsolatban, mégis úton útfélen megvédik egymást… Kínára gondolt, arra, hogy mennyire féltőn viselkedett vele, mióta a házban voltak, és arra, hogy Oroszországgal együtt ment el… valamerre. Mélyet sóhajtott, és próbálta kiverni fejéből a zavaró gondolatokat, és olyasmire koncentrálni, amitől majd el tud aludni… Hiszen fáradt volt. Jobban, mint hitte volna.
~ Ugyan, hiszen én még semmit nem tettem… - susogta a hang egészen halkan, de éppen elég volt ahhoz, hogy ne hagyjon neki nyugtot.
- Hagyj békén – mormolta, és megfordult, fejére húzta a paplant. – Semmi szükségem rád.
~ Úgy gondolod? Meddig bírod még, mondd csak? Már te sem vagy biztos magadban, igaz? Én tudom folytatni. Engem nem győznek le, te is tudod. Én erősebb vagyok nálad. – Mintha a füléhez hajolva suttognának. Mégis megállta, hogy hessegető mozdulatot tegyen.
- Maradj csendben – tátogta. – Aludni akarok.
~ Hát persze… Mindenkinek meg kell küzdenie a saját démonjával, hogy kijusson innen, tudtad?

~*HetaOni*~

Felnyitotta szemeit. Teste még emlékezett a fájdalomra, de már múlóban volt, percek kérdése az egész. Kellemes virágillat lengte be a szobát. Felült, ekkor vette észre, hogy ujjai közé egy rózsaszál van fűzve. Érdeklődve forgatta egy pillanatig, aztán gondolt egyet, eltörte a túl hosszú szárat, és az egyenruha egyik gomblyukába tűzte a szíve fölé.
Körülnézve megpillantotta a többi virágot is. Elgondolkodott, vajon honnan szereztek virágokat az ő rögtönzött temetésére? Hiszen tudhatták volna, hogy valójában nem halt meg… vagy csak ideiglenesen. Nem, azoknak a szörnyetegeknek nem vicces úgy, ha ő halott. Talán Anglia varázsolta a növényeket?
Anglia!
Összerezzent. Nem, most nincs ideje zagyvaságokon merengeni. Hol a napló? Szüksége van rá, anélkül egy lépést sem tehet! S mintegy végszóra, a vörös kötéses könyv az ölében landolt.
- Ah, jó hogy jössz – szólalt meg, és felütötte a borítót. Elgondolkodva simított végig az övétől különböző aláíráson. – Te biztosan tudnád, hogy mit nem próbáltam még… - Lapozott, és merőn figyelte a tömött sorokat, melyek legelőször úgy kígyóztak a szeme előtt, hogy nem tudott kibetűzni egyetlen szót sem. Azóta azonban, mintha csak a napló elfogadta volna használójának, minden szó olaszul volt benne, mindent értett. – Összegezzünk – sóhajtotta.
Még a világtalálkozó miatt maradt zsebében egy toll, azt vette elő, hogy felírja magának, amit biztosan tud a jelenről.
~ Romano és Spain a múltban ragadtak. Ha szerencsénk van, Anglia ott nem vesztette el az erejét, és előre tudja küldeni őket. Anglia elvesztette az erejét és a látását. Odakint biztosan gyorsan meggyógyulna, de idebent… Ki kell találnunk, mit tehetünk érte. Kína és Oroszország a melléképületben vannak. Legalábbis oda indultak. A többiek mind a menedékhelyen maradtak, kivéve engem. Japánnál vannak a kulcsok. Ezt valamiért fontos megjegyezni: az övén lógnak karikára fűzve. Ő tudja csak nyitni és zárni a helyiségeket a házban. Ő a kulcsőrző. Persze a bejárati kulcs nincsen nála. Fogalmam sincs, hol van. Hol nem kerestem még? Hiszen már mindenhol megnéztem! A pincében, ott fent, a pokolban, és…
Italy kezéből kiesett a toll. Elkerekedett szemekkel nézett maga elé. Talán ez… talán ez jó lesz, és végre kijutnak! Becsapta a könyvet, zsebre csúsztatta a tollat, és felugrott a fekhelyről. Odasietett az ajtóhoz, és óvatosan kinyitotta. Kilesett a folyosóra, de teljesen tiszta volt a levegő. Visszacsukta az ajtót maga mögött, és fél karral magához ölelve a naplót, hangtalan léptekkel rohanni kezdett a lépcsők felé.
Megállt egy pillanatra, senki lépteit nem hallotta. Most a másodikon volt. Csak a negyedikre kell feljutnia észrevétlenül! Menni fog! Átszaladt a felfelé vezető lépcsősorhoz, kettesével szedte a fokokat, míg felért, aztán megnyugodva vágtatott át a folyosón a következőkig. Úgy tűnt, mintha egyedül lenne, teljesen egyedül… Nem, nincs ideje most a problémáival törődni. Hogy örülnek majd a többiek, ha beállít a menedékükre, kezében a szabadulást jelző kulccsal! Csak erre szabad most gondolnia.
A negyediken sem talált senkit, becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt, hogy kifújja magát. Szorította magához a naplót, ahogy lassan a kar elé sétált, mely most a középső álláson állt. Ha lefelé húzzák, megjelenik a titkos járat a zongoraszobába. Ha középen van, megmutat egy kulcsot. És ha felfelé tolná…
Amikor először tolták fel, mind meghaltak. De azóta sok minden megváltozott, így talán ez a funkció már végleg kifújt. Mi van, ha ezúttal megváltoztat valamit? Mi van, ha kinyitja a bejáratot…? Meg kell próbálnia.
Hiszen végül is mindegy. Bármikor visszatekerheti az időt, hogy kijavítsa ezt a hibát. Bármikor… akárhányszor… ameddig csak szükség van rá.
Odalépett a karhoz, és határozott mozdulattal fellökte a középállásból. Behunyta a szemeit, visszatartotta a lélegzetét.
De nem történt semmi. Ő legalábbis semmiféle változást nem érzékelt.

~*HetaOni*~

Csendben haladtak egymás mellett. Fokozatosan tisztult a levegő, már nem töltött meg mindent a dohszag. Kína nagy levegőt vett, amikor kiértek a melléképületet és a házat összekötő japános berendezésű helyiségbe.
- Ivan… - szólalt meg egészen halkan. Az orosz felé fordult, tekintetében némi aggodalom játszott, semmi más. – Innen ugye visszamegyünk a többiekhez? – kérdezte.
- Da – hangzott a szűkszavú felelet. A kisebb termetű megnyugodott, s tekintetét körbehordozva a szobán szorosan magasabb társa nyomában lépdelt.
Oroszország kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, majd egy villámgyors mozdulattal hátraugrott, elsodorva Kínát.
- Mi a…?
- Shh! – pisszegte le, bár már késő volt: a szembeni tágasabb folyosóféléről a szörnyeteg feléjük tartott. Ivan úgy vágta be az ajtót, hogy a hang a csendben puskalövésnek is beillett volna, majd nekifeszült, mintha tudta volna, hogy a démont nem fogja megállítani egy zárt ajtó. Már hallatszott is a dörömbölés, s hiába erőlködött, tudta: nem sokáig visszakozhat a lénnyel. – Fuss, Yao, még elbújhatsz előle! – kiáltott a riadt szemű kínaira.
- Nem! – vágta rá azonnal a másik, tekintetéből azonnal félresöpört mindent az elszántság lángja. Hátrált pár lépést, egyik lábát hátrébb csúsztatta, térdeit kicsit behajlította, karjait felemelte, ujjai összezárva, tenyerei éleit mutatta az ajtó felé. – Engedd be. Ketten le tudjuk győzni, Ivan – jelentette ki határozottan.
Russia elmosolyodott, de ez a mosoly sötét volt, akár az éjfél. Oldalra ugrott az ajtóból, s mikor a kék-lila szörnyeteg elzúgott mellette, mert Kínára figyelt, csapjával minden erejével tarkón vágta. Yao előre lendült, s hirtelen kuporodott a földre, hogy a szörnynek ideje sem volt reagálni: átesett rajta, és elterült a padlón. A másik rögtön ott termett mellette, s még két erős ütést követően a valami köddé vált, ezzel jelezve, hogy nyertek.
- Nem is volt olyan nehéz – jegyezte meg Ivan.
- Megleptük. Talán csak a szemtől-szembeni harcra vannak felkészülve. Ha csapdába csaljuk őket, és hátulról támadunk, védtelenebbek – gondolkodott el Kína. – Ez az! – ütött öklével a tenyerébe. – Csapdát kell állítanunk nekik! Országok vagyunk, annyit háborúztunk már egymás ellen, hogy ezernyi haditervünk van, amit ezek még nem ismernek! – Oroszország ajkain halovány mosoly futott át, ezúttal a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől. – Mondjuk el a többieknek is, mire jöttünk rá!
- Rendben, menjünk – hagyta rá, s kiléptek a folyosóra. Azonban megtorpantak, mikor a lépcső melletti kereszteződésben szétnéztek: jobbról kettő, balról egy démon ácsorgott. Kína kissé megrettenve bújt közelebb Ivanhoz, mire a férfi megszorította a kezét. A másikban villant a csap. – Háromra futunk, rendben? Nem állunk meg, bármi történjen is, da? – A jéghideg suttogás.
- I-igen…
- Egy… - kettő nem figyelt feléjük. – Kettő… - A harmadik is elfordult éppen. – Három! – És sebesen kerülték meg a lépcső korlátját, hogy felrohanjak a második emeltre.

*Yare-yare; japán, úgy lehetne fordítani, hogy „ó, egek" vagy valami ilyesminek :D

A történetéről itt olvashattok: www. never-marauders-land. blogspot. com