1.
Hosszú volt az út Londontól Dél-Walesig. A vonat tömve volt, Lucy nagyrészt inkább kibámult az ablakon. Hirtelen felindulásból utazott el, és egy ismerősétől kérte kölcsön a wales-i nyaralóját egy hétre, ugyanis izgalmas sztorit szimatolt a környéken, egy ideje érkeztek hozzá pletykák teliholdkor átváltozó emberekről, szörnyekről, természetfeletti lényekről, és mindenkinél előbb akarta megírni róluk a cikket. Megbecsült újságíró volt a Sunday Newsnál, komolyan vették és elismerték, de írásai soha nem vertek nagyobb visszhangot. Remélte, hogy egy ilyen meghökkentő sztorival végre áttörést érhet el.
A vonat kora reggel érkezett meg a városba. Barry olyan volt, mint a legtöbb angol kisváros: régi, magas házak, tiszta utcák, friss, óceáni levegő. A belváros néhány nagyobb bevásárlóközponttal és mindenféle apró bolttal rendelkezett, egyébként csendes, tisztes bolygás volt rá jellemző.
Elhatározta, hogy először a cuccait rakja le, kicsit körbenéz a városban, lazít, és aztán ráér a munka. Az ám, de merre is van John nyaralója?
Egy hangulatos, nyüzsgő sétálóutca közepén megállt, és tehetetlenül forgatta a város térképét. Mi lesz, ha már az első nap eltéved, így akar ő embereket felkeresni? Néha csodálkozott magán, hogy egy-két kósza hír hallatán képes volt ennyit utazni, de ezek a pletykaterjesztők néha igazán meggyőzőek tudnak lenni. Eddig annyit tudott (illetve hallott), hogy a környéken állítólag láttak egy férfit, aki fájdalmas vonaglások közepette, hosszas változással valami óriási farkasszerű állattá alakult. Mások elsötétülő szemű szörnyekről beszéltek, megint mások repkedő tárgyakról, érthetetlen halálesetekről. De semmi konkrét megnevezést nem mertek használni. Mindezt harmad- vagy negyedkézből tudta, és a nyomok ide vezettek. Remélte, hogy megtalálja az állítólagos szemtanúkat, és azok segíteni is fognak neki, és ha szerencséje van, még valami komolyabb bizonyítékot is szerezhet. Legfőbb céljának mindenekelőtt az igazság kiderítését tartotta.
Az utca túlfelén egy fekete kabátos férfi sétált el, többször is felé pillantgatva. Aztán tétován megállt, és visszaindult a lány irányába. Lucy épp a szemtanúk elérhetőségeit futotta át, amikor észrevette, hogy valaki közeledik.
A férfi a húszas évei végén járhatott, a tartása kicsit hajlott, de csak mint egy ugrásra kész ragadozóé. A ruhája elegáns, de lezser, talán bankár. A haját oldalra fésülte, kószán állt ki belőle pár tincs, a szája kissé durcás, de meggyőző, a szemei fürkészőek, intelligensek. Ránézésre egész szimpatikusnak tűnt, a megjelenésében mégis volt valami zavaró.
- Elnézést, segíthetek? - kérdezte előzékenyen mosolyogva, amikor odaért. - Látom, bajban van a térképpel.
- Igen, ami azt illeti, az Angell Streetet keresem. Tudja, először járok itt.
- Persze, érthető - hosszú, fehér ujjával rajzolva az utat a térképen, magyarázni kezdett. - Ezen a két utcán egyenesen végigmegy, aztán jobbra fordul, itt elhalad a bank mellett, és a sétány felé indul. Nem fogja eltéveszteni - mosolygott, és kezett nyújtott. - A nevem Nick Cutler.
- Lucy Matville.
- Ha gondolja, később szívesen körbevezetem a városban, jól ismerem a helyet. Sok érdekes látnivalót talál az ember, ha tudja, hol kell keresnie. Londonból jött, ugye? - közben elindultak a férfi által mutatott irányba.
- Igen - a lány kicsit csodálkozott ezen a túlbuzgó kedvességen, dehát biztos ilyenek a helyiek. - Köszönöm az ajánlatot, de nem hiszem, hogy sok szabadidőm lesz.
- Dolgozni jött?
- Hát, modhatjuk úgy is. Öhm, tudja mit, valamiben mégis a segítségemre lehetne - Lucy közelebb hajolt. - Nem tud valamit az errefelé feltűnő... lényekről?
A férfi tágranyílt szemekkel nézett.
- Lények? Milyen lények?
- Hát tudja, amikről olyan sokat beszélnek mostanában. Sötét árnyak az éjszakában, rejtélyes halálesetek...
- Attól tartok, ez mind csak szóbeszéd - elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Az emberek szeretnek feltűnősködni, de valójában még senki nem látott ilyesmit.
- Ó. Azért köszönöm - sóhajtott rezignáltan Lucy.
- Sajnálom, ha csalódát okoztam.
- Ugyan. Még van egy pár forrásom, talán felkeresek néhány embert és ha mást nem, hát írok egy cikket a nagy leleplezésről.
Cutler tekintete érdeklődővé vált.
- Szóval Ön újságíró?
- Igen, az vagyok.
- Melyik lapnál dolgozik?
- A Sunday Newsnál.
A férfi egy pillanatig elgondolkodónak tűnt.
- Hm... nos, tudja mit, ne is vegye figyelembe, amit az előbb mondtam. Csak porhintés.
- Tessék?
- Ugye megérti, errefelé nem szeretjük a kíváncsiskodó turistákat, szóval... De így már teljesen más megvilágítást kap a dolog.
- Szóval mégis tud valamit mondani?
- Talán többet is, mint mondani. Remélem, megbízhatok magában, dehát mint újságírónak, nyilván az igazság a legfontosabb. Ha ez sikerül... talán Ön lehet a megmentőnk - a lány kíváncsian hallgatta, Cutler pedig közelebb hajolt.
- Tudja, itt nem szívesen mondok bármit is, de az emberek veszélyben vannak. Én tudom kik, illetve mik állnak a gyilkosságok hátterében, de eddig nem mertem szólni senkinek.
- Ön most hülyére vesz engem?
- Biztosíthatom, hogy teljesen komlyan beszélek. De tudja mit, itt a névjegykártyám, ha gondolja, keressen fel az irodámban, és mindent elmondok. Tíz címlapsztori megírására is elegendő bizonyítékom van.
...
Lucy délután felkerekedett, hogy bebarangolja a várost. Elvégre az nem járja, hogy egy tudósító ne ismerje témájának helyszínét. Szívesen sétált egyedül, bár eszébe jutott az ügyvéd, de nem volt benne biztos, hogy áll-e még az ajánlata, már ami a körbevezetést illeti. Kedves, helyes fiú volt, talán egy kicsit nyugtalanító. És érdekes volt a lelkesedése, miután megtudta, hogy újságírással foglalkozik. Tagadott mindent, aztán hirtelen már bizonyítékokról kezdett el beszélni. Azért Lucy se most jött le a szélvédőről. Nem tudta, mi fog kisülni ebből, mindenesetre Cutler egyelőre nem tűnt túl megbízhatónak.
Szerencsére voltak szakmai összeköttetései vidéken, és még Londonból felvette a kapcsolatot egy lelkes újságíróval, aki mostanában pont a környéken dolgozott, és hasonlóan ambíciózus volt a témában - talán egy kicsit túlságosan is az. A neve Peter Travis, és egy kávézóban beszéltek meg találkozót.
Bolyongott egy darabig, mire megtalálta az utcát, ami a Cafe on the Cornernek helyet adott. Beült, de nem tudta, hogy néz ki Peter, kit kell keresnie, és egyelőre senki nem jött oda hozzá, úgyhogy addig is rendelt egy kávét. Ez kicsit olyan, mint egy vakrandi, gondolta magában, amíg az italt kortyolgatta. Az újságíró csak nem jött.
...
- Nem, Tom, mondtam hogy többet nem játsszunk ilyet. Emlékezz mi lett azzal a szegény goth lánnyal is.
- Csak azért mondod, mert nem mered megszólítani - nézett fel a fiú Halra, aki azon gondolkodott, hogy a vérfarkas gének mennyire játszhattak szerepet abban, hogy Tomnak ilyen óriási kutyaszemei legyenek.
- Nem, csak nem szeretném őt bajba sodorni. És különben is, láthatóan vár valakit - Hal Lucy felé intett, aki valóban elég pillantott az órájára és nézett a bejárat felé. - Ilyenkor nem illik zavarni egy hölgyet.
- Gyáva.
- Tessék?
- Azt mondom gyáva vagy, csak halmozod a kifogásokat, mert tudod, hogy egy telefonszámot se tudnál szerezni...
- Na majd meglátjuk.
A vámpír csábosan odasétált a lány asztalához piros-fehér csíkos büféskötényében, és tétován ránézett. Lucy egyértelműen félreértette, mert magyarázkodni kezdett.
- Elnézést, tudom, hogy nagyon régóta ülök itt, szóval ha kell, rendelek még egy kávét, de még nem mehetek...
- Nem... vagyis én csak azt akartam mondani, hogy nagyon... szép a ruhád.
- Ó öhm, köszönöm - Lucyn épp egy sima farmer meg egy régi, fekete póló volt.
- És a hajad is nagyon szép.
- Khm... - lehajtotta a fejét és megpróbált elfojtani egy nevetést.
Hal egyértelmű veresége láttán halkan felsóhajtott, és lerogyott egy üres székre.
- Nem vagyok valami jó a "felszedésben", mi?
- Hát, ha ez megnyugtat, én sem vagyok az a fajta, akit így fel szoktak szedni. Fogadtatok a barátoddal? -bökött a pult mögül leskelődő Tom felé.
- Ennyire átlátszó?
- Ami azt illeti, igen - elnézően mosolygott.
A férfi összetörten ült, de aztán felcsillant a szeme.
- Figyelj, nem tennél nekem egy szívességet? Rendkívűl leköteleznél vele.
- Mi lenne az?
...
Tom úgy csinált, mintha mosogatna, de már ötödször törölte el ugyanazt a poharat, és a kelleténél jóval többször pillogott Lucyék asztala felé. Az első percek után elégedetten konstatálta, hogy újdonsült ismerőse nem halad túl jól. Nemsokára ő jön, úgyhogy bele kell adnia apait-anyait. De aztán... Mi ez? Hal súgott valamit a lánynak, utána úgy tűnt, mintha egészen belemelegednének a beszélgetésbe. Hal mond valamit, a lány elneveti magát. Sőt mi több, csábosan ránéz Halra... és megfogja a kezét! Előszed egy tollat, a szalvétára ír valamit, és a férfinek csúsztatja. Egy puszival elválnak, és Hal diadalittasan sétál vissza a pulthoz, Tom elé csapva a szalvétát, rajta a telefonszám.
- Ezt meg hogy csináltad ilyen gyorsan?!
- Hát hiába, az évszázados sármom és csáberőm, a nők soha nem tudtak neki ellenállni... Ha a következő lány besétál, rajtad a sor.
Tom lesújtva állt, Hal pedig boldogan mosolygott.
...
Aranyos volt ez a pincér. Lucy rendkívűl büszke volt magára, hogy szívességet tett neki és ilyen jól játszotta a szerepét, és örült hogy szerzett egy jó ismerőst; nem árt, ha lesznek megbízhattó barátai a környéken.
A kávézó bejáratán egy magas, fekete hajú férfi esett be lihegve, nyakában fényképezőgép, és sietve nézett körbe a helyiségben. Ő lesz az. Lucy diszkréten intett neki.
- Peter Travis?
- Csak Pete. Te pedig nyilván Lucy Matville. Olvastam pár cikkedet, nagyon jók.
- Köszönöm.
Kezet fogtak, és az újságíró helyet foglalt a lánnyal szemben.
- Ne haragudj, hogy ennyire megvárakoztattalak, de kaptam egy hírt, aminek sürgősen utána kellett járnom. Persze kiderült, hogy kacsa.
- Semmi baj. Vámpírokról van szó?
A férfi komolyan bólintott. Nagyon szép, nagy barna szemei voltak.
- Sok forrásból hallottam, hogy valami bűzlik egy bizonyos raktár körül, a város szélén, de amikor az állítólagos szemtanúkat kérdeztem, inkább kitértek a válaszadás elől, ami ugyancsak gyanúsnak tűnt. Stoker Import and Exports a neve - jelentőségteljesen nézett a lányra, de látta az arckifejezésén, hogy az még nem hallott a helyről, úgyhogy folytatta. - Gondoltam érdemes lesz utánanézni, de az épület zárva volt, és a környékén az égvilágon nem volt senki és semmi. Persze lehet hogy megtudták, hogy errefelé szaglászok, vagy csak szimplán rossz időben voltam ott.
- Te tényleg nagyon komolyan veszed ezt a témát...
- Hidd el, megvan rá az okom. De nem csak erről van szó, szerintem a Stoker név is elég beszédes.
A lány értetlenül nézett.
- Bram Stoker. A Drakula szerzője.
- És gondolod, hogy a vámpírok még így hirdetik is magukat? Lehet véletlen egyezés is.
- Lehet - hagyta rá. Az ölébe vette az oldaltáskáját, és kotorászni kezdett. - Itt vannak a bizonyítékok, amiket ígértem - és pár képet rakott a lány elé. Lucy figyelmesen megnézte őket.
- Ezek fotók üres utcákról és házakról.
- Az ám, csak amikor készítették őket, ezek a helyek még nem voltak olyan üresek.
- Értem - hát ezekkel aztán nem megy sokra. - Én pár címet hoztam, szemtanúk, áldozatok hozzátartozóinak az elérhetőségei, de elég sok van, nyilván van köztük kamu. Arra gondoltam, hogy feloszthatjuk őket, aztán pár hét múlva megnézzük, ki mire jutott.
- Benne vagyok - mosolygott a másik.
Még egy darabig beszélgettek, elmesélték eddigi tapasztalataikat, Pete még olyan tanácsokkal is ellátta a fiatalabb újságírót, mint a kerezt, a szenteltvíz vagy a tükör haszna, bár Lucy nem volt benne biztos, mennyi ebből a valóság és mennyi a babona. Mindenesetre jó volt találni valakit, akivel összedolgozhat. Örült, hogy a férfi az újságírókra nem jellemzően rivális helyett bajtársat lát benne.
Abban maradtak, hogy aki bármire is jut, az értesíti a másikat.