Thor végigvezette a tróntermen, majd amikor apjuk színe elé értek térdre lökte öccsét és lecsatolta róla a szájzárat. Anyjuk, Frigga könnyes szemmel állt a trón mögött, és amikor Loki ránézett tett előre pár bátortalan lépést. Oda akart menni a fiához, a halottnak hitt fiához. Meg akarta ölelni, érezni szíve dobbanását, megbizonyosodni, hogy nem csak káprázat, amit lát. De nem mert. Odin felállt, Loki nem nézett rá, a trón előtti lépcsősorozat első fokát tüntette ki figyelmével.
-Loki - szólt Odin, a hangjában lévő szomorúság arra késztette Lokit, hogy még mélyebbre hajtsa fejét. 'Loki. Csak Loki. Így szólította. Semmi másnak. Csak Lokinak.' Loki várt. - A Tanács és jómagam hamarosan összeül, hogy megvitassuk tetteid súlyosságát. Bűneid - Odin egy pillanatra behunyta szemét és sóhajtott. - súlyosak. Kívánsz szólni valamit még mielőtt elkezdjük?
A teremben senki nem mozdult. Csak várt. Thor lenézett az öccsére. Loki feljebb emelte a fejét és megengedett magának egy halvány mosolyt.
- Azt akarom, hogy tudd Mindenek Atyja, - rekedt hangja átvágta a csendet, felnézett egyenesen Odin szemébe. - hogy akármi legyen is döntésed, mindig méltó leszel a megbocsátásomra.
Méltatlankodó moraj futott végig az ott tartózkodók sorai közt. Thor öccse szemtelenségén felháborodva felrángatta a földről és kicsit sem finoman visszazárta rá a szájzárat. Loki gyűlölködő pillantást vetett rá, amit bátyja most viszonzott is.
- Vidd! - Odin csalódottsággal átitatott utasítását Thornak címezte. Vérszerinti fia újra megragadta Lokit és kivitte a trónteremből egyenesen Asgard legmélyebb börtönébe. Mindenek Atyja lehajtotta fejét. Frigga odasietett hozzá, megfogta jobb kezét, szájához emelte és megcsókolta. Odin tudta mit akar, abból, ahogy felesége ránézett, tudta, hogy mire készül, hogy könyörögni fog a fia megbocsátásáért. Mielőtt Frigga bármit is mondhatott volna Odin csak megrázta a fejét, elhúzta kezét feleségétől és fáradtan visszavonult, hogy felkészüljön a Tanács ülésére.
Thor mögött döngve csapódott be a cellaajtó. Egy darabig még hallatszott távoli lépteinek zaja. Majd csend lett. Loki az egyik sarokba gubbadt le. Szétnézett. Nem volt mit nézni. Csak falak. És egy fáklya. Egy égő fáklya. Az egyetlen fényforrás.
Lehunyta szemét egy pillanatra, valami nincs rendben. Az energiája vészesen fogyott, mintha valami kiszippantotta volna belőle. Hát persze. Elvették az erejét. Nincs több mágia, nincs már semmilye.
"Kívánsz szólni valamit még mielőtt elkezdjük?" 'Kívántam volna. De nem hagytatok. Kívántam volna, de nem hitetek volna. Már úgy sincs szavam. Se hitelem. De azért kívántam volna.' Loki nekidöntötte a hátát a falnak, de fájdalmas szisszenéssel megbánta a döntését. A fal nedves lett a vértől, a sebek újra felszakadtak. Azok a sebek melynek történetét senki nem tudja, senki nem ismeri itt. Mágiája segítségével el tudta rejteni a szemek elől, de begyógyítani nem. De most már nincs ereje, nem tudja elrejteni az igazságot. De a sebek nem fájnak. A fájdalom már a részévé vált. A sebek már rég nem zavarták Lokit. Valami mégis fájt neki. A lelke. 'Senki nem akarja tudni az igazságot.' Ezzel a tudattal aludt el, a börtön hideg kövén.