A/N.: A Forgotten Realms világában játszódik. Előzőleges megkérdezés nélkül tilos bármit is felhasználni belőle, ami nincs benne közvetlenül egy Forgotten Realms kiadványban. Bárminek, amit felismertek, a jogai a szerzőt illetik, minden más az enyém!
Előre is köszönöm az olvasást, és a kritikákat.
Ne tévesszen meg a prológus, arról van szó, ami a leírásban van!
Előjáték
A tölgy megremegett a friss szellő cirógatására. Egy apró, megfakult levél hullt alá. A fuvallat felkapta egy pillanatra, édes táncba vitte, pörgette, forgatta, amíg a kicsi aszott levél el nem kábult. Talán egy pillanatig újra zsenge fiatalnak hihette magát, míg végleg alá nem hullt a selymesen zöld fűre.
A puha, bőr csizmák hangtalanul és önfeledten tapodták az erdei utat. A fák közt halványan pislogott be a napsugár. A madarak vidáman csicseregtek, más erdei állatok szokásukhoz híven szöszmötöltek.
Akárcsak léptei, olyan könnyű volt a férfi lelke, amint hazafelé tartott. Nemsokára megpillanthatja majd Holdtenger széles öbleit, melyek szívének oly kedvesek, ahol gyermekkorát töltötte. Újra az erdőket járhatja majd, ahol szíve békére lel.
Mosolya egy csöppet sem enyhült, amint a kezében szorongatott kis csomagra nézett. Szíve nagyot dobbant boldogságában, amint a nyugodt kis arcocskát figyelte. A gondjaira bízott gyermek édesen aludt.
Olyan rég vágyott már egy gyermekre, de sohasem talált eddig szerelemre ha leszámítjuk a természet iránt érzett olthatatlan szeretetét. Vándor volt mióta íjat tudott tartani a kezében, és az erdőket járhatta. Szíve mindig is a zöld lombú fáké, a csicsergő madaraké, a halkan csörgedező patakoké volt. Ezt az életet ismerte mindig is, és sosem vágyott másfélére.
Habár embernek született, inkább érezte magát elfnek lélekben. Mozdulatai is tanúskodtak erről, akárcsak kecses teste, habár sohasem remélhette, hogy olyan tökéletes lehetne, mint az elfek. Kapcsolata a természettel vetekedett egy vér szerint is elfjével.
Gyakran barátkozott elfekkel, akik általában szívesen fogadták. Egészen jól ismerte szokásaikat, mentalitásukat, harcmodorukat. Mi sem tükrözte jobban mély kapcsolatát az elf kultúrával, hogy az ő isteneik közül választott magának. Fenmarel Mestarine híve volt.
Talán mindez volt az oka, hogy most a gyermek nála volt. Ám Hean valószínűbbnek tartotta, hogy csupán a vak szerencse, ha nem a Sors keze van a dologban. Még egy-két isten közbenjárására is gondolt.
A férfi kirázta arcába hulló, mélybarna fürtjeit onnan, és a mozdulat közben elhessegette bolondos, ostoba gondolatait. A lényeg, hogy a gyermek most nála van, vigyáznia kell rá, tanítania, felnevelnie, nem pedig butaságokon gondolkodnia. Inkább az előtte álló feladatra koncentrált.
Szinte maga előtt látta amint a gyermek növekszik, az első alkalmat, amikor íjat fog a kezébe, az első közös vadászatukat, az első lovat, amit megül. Igen, minden így fog történni, és ő mindvégig vigyázni fog a gyermekre.
Gyengéden végigsimított a pihe-puha arcocskán. Ujjai a hegyes kis füleken állapodtak meg, az elf csecsemő fülein.
Hean ijedten kapta fel a fejét, amint egy farkas vonyítása ütötte meg a fülét. Felismerte a hangot, és tulajdonosa félelme még jobban megrémisztette.
Krenna a társa volt kölyökkora óta, amikor a férfi rátalált az elárvult farkas csemetére. Azóta büszke, erős és gyönyörű nőstény farkassá nevelkedett. Nem is olyan régen születtek kölykei, melyeket egy druida barátjának adott Hean. Csupán egy kölyköt tartott meg, hogy együtt nevelhesse az elffel. Az a kölyök éppen a táskájában aludt. Furcsa egy dolog, de a kis farkas lett az elf gyermek tejtestvére.
Hean átkozta magát, amiért olyan északra kalandozott, hogy tovább élvezhesse Határerdő fáit. Az úton kellett volna maradnia, mely épp csak az erdő déli szélén vág át. Ám kósza lévén nem tudott ellenállni a kísértésnek, főleg nem úgy, hogy előtte oly sokáig utazott egy büdös karavánnal az Anauroch kősivatagon keresztül, ahol életnek szinte nyoma sincs. Így aztán megkönnyebbülése leírhatatlan volt, amikor ismét fák között járhatott. Leszakadt a karavántól és elkalandozott az erdőben kissé, hogy felfrissítse magát.
Most olyan gyorsan rohant farkasa segítségére, ahogy csak bírt. Az elf gyermek felébredt és halkan nyöszörgött, de még nem kezdett el sírni, és Hean remélte, hogy ez így is marad. Futás közben lekapta hátáról míves íját, melyben oly nagyon megbízott, hiszen tökéletes elf munka volt. Még régi elf mestere adta neki, aki megtanította az erdő titkaira, az elf élet rejtelmeire.
Hamarosan ritkulni kezdet körülötte a fák, amíg a terep emelkedett. Ettől tartott, túl közel kerültek a Sárkánygerinc-hegységhez, és Hean biztos volt benne, hogy nem alaptalanul kapták a sötét szirtek ezt a nevet. Most mégis remélte, hogy nem lesz igaza, hogy csupán valami elkóborolt erdei lénnyel, talán orkkal kerülnek szembe.
A következő pillanatban, mintegy cáfolásként megremegett alatta a föld, majdnem hasra is esett. Miközben egy fatörzsbe kapaszkodott, a vér is megfagyott az ereiben, amikor egy hatalmas üvöltés rezegtette meg a levegőt.
Hean arca elkomorult. Pillanatok alatt elrejtette a táskáját és a gyermeket egy gödörbe, majd falevéllel takarta le őket. Hamarosan eltökélten száguldott a hangforrás felé, kezében szeretett íjával. Mikor kiért a fák közül, döbbenten fékezett le.
Nem lett volna szabad egy sárkánynak ilyen közel merészkednie a hegyek lábához, főleg nem egy nagy vörösnek.
A kósza nagyot nyelt, amint a hatalmas sárkányra pillantott. Egy pillanatra maga alá gyűrte a sárkányiszony, de hirtelen valami még furcsábbra lett figyelmes. A sárkány körül apró alakok mozogtak, mégpedig elfek, és ahogy nézte holdelfek és erdei elfek vegyesen. Elsőre nevetségesnek tűnt, ahogy a sárkányt próbálták visszaszorítani a hegyre, de a vándor hamar meglátta, hogy nem is olyan védtelenek.
Hean hitetlenkedve rázta meg a fejét. Nem tudott róla, hogy élnének elfek Határerdőben. Ezen azonban nem törte tovább a fejét. Egy gyakorlott mozdulattal felajzotta íját, majd egy nyílvesszőt szedett elő hímzett tegezéből. Az az elf adta neki ezt a vesszőt, aki a gyermeket is rá bízta. Azt mondta, hogy a méreg rajta olyan erős, hogy akár egy sárkányt is elkábít, ha a megfelelő helyen találják el.
A kósza elvigyorodott: hát most lesz alkalma megnézni, hogy valóban igaz-e ez.
Az árnyak közt suhanva lopózott tovább, habár itt már kevés volt a fedezék, azonban a vándor tökéletes mestere volt a lopakodásnak, ahogy az íjnak is. Hamarosan elég közel került ahhoz, hogy célba vehesse a tomboló szörnyeteget.
Óvatosan levette a nyíl hegyéről a védő tokot, majd célzásra emelte íját. Tudta, hogy csupán egyetlen lövése van, és annak tökéletesnek kell lennie. Körülötte sziklák görögtek le a hegyoldalról, amint a sárkány haragosan csapkodta irtózatos farkát ide-oda.
Hean mit sem törődött ezzel. Minden figyelmét a célzásra szentelte, a bestia szemére koncentrálva. Minden más gondolatot kizárt a fejéből, csupán az íja, a nyíl és a vörösben izzó szemek léteztek abban a pillanatban. A húr pattanásig feszült, majd a nyílvessző elröppent.
A kószának egy diadalittas mosolyra sem volt ideje, amikor a vessző a szörnyeteg szemében állt meg. Ugyanis abban a pillanatban temette maga alá egy sziklaomlás. A távolból még hallotta, amint fájdalmasan üvölt a sárkány, és mintha még érezte is volna, ahogyan az óriási hústömeg a földre roskad. Aztán már semmit sem érzett.
- De hiszen ő győzte le a sárkányt! Igazán megbízhatnánk benne, Eurilim!
- Szerinted hogyan lehet, hogy eddig még sohasem támadtak meg minket, Selimil? Szerinted mégis miért nem háborgat minket senki?
- Ez akkor is igazságtalan…
- Értsd már meg Selimil, hogy csupán akkor lehetünk biztonságban, ha senki sem tud a létezésünkről! Márpedig bármennyit is segített nekünk, ez mégiscsak egy ember! Segítségéért cserébe meggyógyítottuk, de nem engedhetjük meg, hogy emlékezzen! Túl könnyen kikotyogna rólunk mindent.
- De…
- Semmi de! Elismerem, hogy különleges ember. Farkasokkal barátkozik, és egy elf gyermeket hord magánál, de akkor is csak ember! Mi pedig nem engedhetjük meg, hogy egy ember tudjon rólunk, még akkor sem ha a Magányos Farkas jelét viseli is...
Hean lassan kinyitotta a szemét. Egy puha, levelekből megvetett ágyban feküdt. Kicsit kábán érezte magát. A napfény megcsiklandozta arcát. Pillantása a mellette álló két elfre esett. Az egyikük, egy magas, szürke hajú holdelf rápillantott tiszta kék szemével, majd intett társának, a fiatal, erdeielf nőnek.
- Menj Selimil, hívd Rathquet és keresd meg a gyermeket meg a farkasokat.
A nő még egy pillanatig farkasszemet nézett az elf férfival, de végül meghajtotta a fejét és elsietett.
- Idd ezt meg! - nyomott az ember ajkához egy apró fiolát az elf. –Segít a gyógyulásodban!- tette még hozzá a férfi.
Hean megbízott az elfben, hiszen ha akarták volna már rég megölik. Az ital kellemes melegséggel töltötte el testét, majd érezte, amint ismét mély álomba zuhan.
Hean kissé zavartan, de kipihenten ébredt. Nyújtózott egyet, majd megsimogatta a mellette fekvő Krenna fejét. Kora reggel volt még, de úgy döntött hamarosan indulnak. Minél hamarabb haza akart jutni.
Egy pillanatra eszébe jutott a furcsa és ijesztő álom, amit látott. Egy szörnyű, vörös tűzben izzó szem nézett rá, de aztán kacagva verte ki a fejéből, ezt a buta álmot.
Hamarosan úton voltak már, és a férfi még egyszer megnézte a karjában vitt, finom anyagba bugyolált gyermeket. Ujjai végigsimítottak az arcocskán, majd a medalionon, ami a nyakában lógott. A kicsi felébredt az érintésre. A kósza összeráncolta a homlokát. Egy pillanatig meg volt győződve róla, hogy a gyermeknek nem borostyánsárga szemei voltak korábban, de végül csak megvonta a vállát és ment tovább.
- Hogyan történhetett ez! - kiáltotta magából kikelve Eurilim. Jégkék szemei dühödt szikrákat szórtak. Az előtte álló erdeielf nő összehúzta magát. Nem is olyan messze a férfi felesége egy síró gyermeket szorongatott a kezében, és próbálta megnyugtatni. A nő gyönyörű, kékesfekete haja borostyánsárga szemeibe hullt, amint halkan dúdolt a csecsemőnek.
- Sajnálom, én azt a gyermeket vittem el, amelyiken a medál volt. Nem tehetek róla ha átkerült egy másik gyerekre…
Az elf férfi tehetetlenül járkált fel-alá mérgében.
- De ki? Hogyan történhetett ez… - hangja fájdalmasan elhalkult.
- Apa, kérlek bocsáss meg! Én voltam az! Nem tudtam, hogy olyan fontos az a medál, és olyan szépen mutatott az öcsikémen… - egy elf kislány lépett elő anyja szoknyája mellől. Még tíz éves sem lehetett, és a lehető legártatlanabbul festett könnyben úszó hatalmas, kék szemeivel.
Eurilim nagyot sóhajtott. Nem tudta hibáztatni gyermekét, hiszen valóban nem tudta mit tesz valójában.
- Ami megtörtént, az megtörtént! Az ember elhagyta Határerdőt, nem mehetünk utána! A sajátunkként fogjuk felnevelni ezt a gyermeket, bárki is legyen. Talán éppen az istenek akarták így… - a holdelf nő selymes hangja elkeseredetten csuklott el. Bárki, aki ránézett, láthatta mennyire fájhatott neki elvesztenie saját gyermekét.
Eurilim komoran bólintott.
- Mindez pedig nem derülhet ki! Rajtunk kívül senki sem tudhatja mi történt valójában! Megértettétek?
A férfi kemény hangjára mindenki összerezzent, de végül beleegyezésüket adták. A titkot sohasem fedhetik fel ezután.